Ismerik a mondókát miszerint: ez elment vadászni, ez megmentette, ez hazavitte, ez megvizsgálta és átadta, és ez az icike-picike 1%-os kampányban hasznosította? Nem! Pedig tanulságos!
Nem értem. Pontosabban, értem, csak nem érzem át. Én vétkem, én igen nagy vétkem, hogy a mai világban egyre nehezebben tudom átérezni a kényszeres szereplésivágy, vagy éppen a vadászati klikkvadászat nyújtotta „izgalmat”. Ellenben egyre nehezebb szívvel nézem azon vadászható és nem vadászható – tehát védett, vagy éppen szigorúan védett – vadfajok sorsát, akikért csak nagyon kevesen emelik fel a hangjukat. A kóbor macskák, kutyák és (bűn)társaik (szarka, dolmányos varjú és a többiek) által kifosztott fészkek, almok halálos némasága nem érdekes faktor a közösségi média tündöklő csillogásában. Mikor érik el eme esetek azt az ingerküszöböt, amely svájci farkasokhoz van szoktatva?! Nincsnek illúzióim…
Aztán ott az aranysakál. A toportyán, a nádi farkas… A féreg! Igen, egykor így is nevezték, egy olyan világban, ahol még nem az volt a fontos, hogy ki tudja hangosabban ütögetni a klaviatúrát. Az aranysakálok korunk Magyarországán olyan rendet vágnak a vadállományban, hogy az Ormánságban a vadgazdálkodóknak kis túlzással könnybe lábad a szeme, ha őzet látnak. Nagyzolásnak tűnik, vagy mégsem?! Javaslom valamelyik helyi vadgazdánál „váltsanak jegyet” egy éjszakai sakálkoncertre, amikor a falka nekiindul az éjszakának… Libabőrös lesz tőle az ember.
Arról se feledkezzünk meg, hogy a sakálok térhódítása jelenlegi tudásunk szerint megállíthatatlan, és még a kordában tartás is kétséges. Még az olyan állami területen, ahol célirányosan vadásszák, ahol az ország legismertebb sakálvadásza 1903 egyedet hozott eddig terítékre (e cikk írásának előestééig), ott sem javul a helyzet. Egyébként az Országos Vadgazdálkodási Adattár legutóbbi összesítése (2021/2022-es vadászati év) szerint országosan 12 620 aranysakál került terítékre, amely a rókához viszonyítva nem tűnik „akkora” számnak (88 696), de míg rókát az ország összes vármegyéiben nagyszámban hoznak terítékre a vadászok, addig a toportyánok EGYELŐRE csak néhány tájegységben okoznak nagy galibát, magyarán nem mindenhol tizedelik a vadászható és nem vadászható vadfajok állományát. A napokban olvastam egy, a közeljövőben megjelenő cikkben a nagyvaddal kapcsolatban, hogy: „a nagytestű, növényevő vadfajok, így a gím felszaporodása is maga után vonta az aranysakál-állomány exponenciális mértékű gyarapodását”. Ezen is érdemes elgondolkozni!
Lehetne mindezt még bőven cizellálni, de minek. Aki vadászember, tudja miről van szó… Viszont itt egy eset, amelyben három vadász egy egész alomnyi kölyöksakált ment meg, különféle indokokkal vezérelve. A történet megítélése vadász oldalról kétféle: egyesek jónak, pozitív üzenetnek gondolják, mások pedig nagyon nem. Sőt…
Nos, én nem akarok pálcát törni a három vadásztárs felett, bizonyosan úgy cselekedtek, ahogy a legjobbnak vélték. Az pedig nem vitás, hogy minden élőlénynek egyformán joga van az élethez. Nyilvánvaló, hogy jóérzésű (vadász)ember nem nyúl ilyen – védtelen csöppségekről szóló – esetekben azonnal végzetes eszközökhöz. Malacos koca „cuki”, csíkos utódait sem tesszük árvává… Azonban egy dologra felhívnám a figyelmet. A vadászsajtó, a vadászati érdekvédelmi szervezetek és vadásztársak garmadája foglalkozik tavasszal annak az üzenetnek a civil lakosság irányába való eljuttatásával miszerint: talált vadat ne vigyünk haza! Nem árva! Jön majd a mamája… Ezeket az edukációs szövegeket is jól ismeri mindenki. Erre itt van három vadászember és homlokegyenest más történik.
Ugyancsak a cikk megírása előtti napon Ovádi Péter, az állatvédelmi cselekvési terv kidolgozásáért és végrehajtásáért felelős kormánybiztos egy MTI közleményben így fogalmaz: „…a vadmentés egy olyan területe az állatvédelemnek, amely kellő szakértelmet, ismereteket és gyakorlati tapasztalatokat kíván meg…”
De maradjunk az eset tényeinél! A csöpp sakálpalánták a három vadász mentőakciója után az ország egyik legjobb, ilyen esetekre is specializálódott komplexumába kerültek, ahol állítólag minden jóban részük lett, s lesz is. Amennyire tudni lehet nem térhetnek már vissza a természetbe. Ezzel azt gondolom ennél a pontnál semmi gond nincs. Ám mielőtt vége lenne ennek a „mesének” jön a csattanó, modern szóhasználattal a cliffhanger, az a befejezés, amely miatt az olvasó/néző még vissza fog térni legközelebb is! Nem telik bele pár napba, s cuki sakálfotók árasztják el az internetet, rajtuk a nagy, citromsárga 1% jellel, s a szlogennel: „…hogy élhessen!”.
Nem akarok senki lelki nyugalmába beletiporni, nem akarok – ahogy már mondtam – pálcát törni. Csak azt akarom, hogy gondoljanak bele: egy invazív jellemzőkkel bíró faj, amely nem véletlenül egész évben vadászható, kikerült a kirakatba. A pórul járt plakátkutyusok mellé, a szívbe markoló történetű cicák és társaik jólismert sorába. Most mondhatják rám, hogy szívtelen vagyok. Igen, az, mert a szívem azon vadon élő állatok miatt vérzik, akiknek a sorsa senkit sem érdekel, vagy csak igen keveseket. Akiknek az ügyét ezek szerint mi vadászok sem tudjuk jól menedzselni, pedig mi még két szemünkkel látjuk mi folyik a természetben. Vagy ezek szerint mégsem?!
Marad tehát az újra gombolt mondóka és a remény, hogy ez az eset egyedi marad, nem csinálnak mártírt a vadállomány egyik legnagyobb ellenségéből: az aranysakálból, mert nem az.