Az elmúlt hét – s kifejezetten a mögöttünk lévő hétvége – úgy fog bevonulni a történelembe, mint az eddig valaha mért legmelegebb napok együttese. De vajon, hogy bírja ezt a viszontagságot a vadvilág?
Mielőtt rátérnénk a kérdés megválaszolásra, íme a hőség kapcsán néhány szalagcím a nagyvilágból, angolról fordítva: „Pénteken bezárták az Akropoliszt, hogy így védjék a látogatókat a napsugárzástól”, „Figyelmeztetik a turistákat Spanyolország partjainál, miután a talaj felszínének hőmérséklete elérte a 60 fokot”, „Az USA nyugati partjánál 54 fokos hőhullámra számítanak a hétvégén” és „Rekord meleg hőmérsékletet, 52,2 Celsius fokot jelentettek Kínából”. Ezek után talán a hazai vezető hírportálok címei közül felesleges is válogatni…
De mit is csinálunk mi ilyenkor, halandó emberek? Ha tehetjük vagy a klimatizált szobánkban, vagy a vízpart árnyékában, esetleg az erdő lombkoronái alatt keresünk menedéket. Ám mi a helyzet a vadvilággal? Saját tapasztalat következik! Jómagam, a vasárnap délelőttöt édesapám kertjében töltöttem, amikor is a cseresznyefa irányából hangos motoszkálásra lettem figyelmes. Közelebb somfordáltam, s néhány méterről a levelek sűrűjében három, jobb napokat is megélt „rigófamíliát” lestem meg. Tollazatuk zilált volt, láthatóan nem éppen a legjobb napjukat élték… Eszembe is jutott egy régi cimborám, aki az ilyen helyzetekben mindig egy szóval jellemezte az adott helyzet szereplőjét: csóóóró! Mindegy volt számára emberről, vagy állatról van szó…
Talán nem kell túlmagyarázni, hogy nem volt részéről ebben a megjegyzésben semmi bántó, a börtönszleng e csiszolatlan gyémántja őszinte sajnálattal vegyülve csúszott ki mindig a száján. Ezért jutott most nekem is eszembe, fogtam tehát a vizslák kinti itatótálját, megtöltöttem friss vízzel, majd a fa közelében otthagytam, igyekezve nem elzavarni a csóró madarakat. Nem kellett nagyon komoly lopakodást bemutassak, nem nagyon akaródzott nekik elhagyni árnyékos tanyájukat. A víz kihelyezése után a vizslákat a kert felső részébe parancsoltam, a fát elzáró kertrész kapuját pedig elreteszeltem, s hagytam, hogy a madarak feltalálják magukat…
Az eset kapcsán rémlett fel lelki szemeim előtt lapunk júniusi lapszámából Fazekas Gergely és Jakab István nevével fémjelzett „Igyál jó barátom!” című cikk, amely a vadászok által működtetett itatók kapcsán mutatja be mennyire hatékony megoldásokkal tudunk segíteni a vadászható vadon és a nem vadászatható állatokon. A témát most hosszan nem részletezném, azt viszont kiemelném, hogy a szerzők által bemutatott időszakban a szóban forgó itatónál rendszeresen megjelenő védett fajok között megtalálható volt a többi között a zöld küllő, a fekete rigó, vagy a citromsármány. A sort pedig még lehetne folytatni, úgy, hogy a vadászható vadról még meg sem emlékeztünk!
Nem tudom ki, hogy van vele, de a tavalyi aszályos évhez képest úgy érzem idén nem jön elégszer szembe velem az internet útvesztőjében az a munka és tény, hogy a vadászok mennyi vadon élő állat számára nyújtanak enyhülést hőség idején. Pedig erről lehetne és kell is mit mesélni, mert a vadászat bizony aktív természetvédelem! (Tudom-tudom, mostanában sokkal érdekesebb topik, hogy mikortól és miként lehet mindenféle éjjellátót legálisan használni, vagy éppen hogyan lehet a törvényalkotót megalkuvás nélkül ekézni…)
A cikkben említett írást az alábbi linken olvashatja el.