Csikorgott a tél. A vékony, foltokban jéggé fagyott hó recsegve tört apró darabokra lépteim súlya alatt. Gőzölgő leheletem újra meg újra elhomályosította szemüvegemet, ahogy lassan haladva, meg-megálltam a fagyott vadnyomokkal keresztezett, göröngyös erdei úton.
Lépéseim hangja ordítva reccsent bele a didergő hajnalba, szétkürtölve az erdei vadnak: vigyázzatok!
Lassan haladtam, gyakrabban és hosszabban hallgatóztam, mint máskor. Ilyenkor másodpercekig üvöltő volt a csend, csak lassan váltak halk csengéssé fülemben az addigi éles zajok.
Csend és hideg. A hajnali homályban itt is-ott is nyögve vajúdtak a fák a tél fagyos markában, hangos roppanásokkal adva tudtára az erdőnek: már nem sokáig bírják…
Óvatos neszezés indult mellettem, először csak súrlódva, majd egyre bátrabban és határozottabban lépdelve haladt előttem a hangok gazdája. Úgy hallom, ketten vannak, és már látom is: egy tehén a tavalyi borjával. A két szarvas óvatosan lépked a sűrűben a lábas erdő irányába, a hó alól bükkmakkot keresgélni. Csodálom a vékony nyakú, hosszú fülű tehenet meg a nyakigláb borjút, ahogy egyre távolodnak. Mintha ők is cserkelnének: időnként szoborrá merevednek, olykor lépés közben, és ilyenkor egy-egy kecses szarvasláb másodpercekig a levegőben marad… A matróna fülei – mint egy lokátor – szűrik-pásztázzák a metsző hajnal éles levegőjét, de semmi gyanúsat nem hallanak, hát újra megindulnak. Egyre kisebbek lesznek, majd végképp elnyeli őket a bükkös-gyertyános.
Aprókat lépdelve folytatnám utam, de újabb neszek, halk szöszmötölés közeledik: egy apró malac lép elém az útra, megszaglássza a befagyott keréknyomokat, egyet-kettőt túr a keményre fagyott hókupacon, majd eltűnik a fiatalos sűrű szederbokrai között. Az erdei út azonban nem sokáig marad üres, testvére nyomán fürge malaclábak alatt ropog a hó. Hárman, libasorban. Mint a nagyok. Vajon hol lehet a mamátok? – gondolom.
Ekkorra már elvackolhattak a kis vacakok. Tudnak ők magukra vigyázni! – nyugtatom magam.
Keréknyomokban megfagyott a víz, kővé dermedt a sár, éles, csülök vágta nyomokon recsegek keresztül. A hó alatt feketedióra lépek, épphogy megtartom egyensúlyomat, a puska is nagyot lódul vállamon. Az erdő, a földút, a sűrű, vastagon elterülő, milliárd, apró, üvegszerű, zúzmarás hótakaró alatt pihen. Időnként szél kel a dombok ormán; ilyenkor a vékony, csupasz karként meredező ágak nyögve ejtik el fagyott hóterhüket, jobb esetben nem a nyakamba vagy puskám csövébe…
Recsegve harsan a hó, elképzelhetetlen, hogy a környék összes vadja nem ment világgá, még a kökénybokrok közül felrobajló fekete rigó sem vár be olyan közelre, amilyenre máskor szokott. Olyan fagyott csörgés lett az egész világ, hogy még az aranymálinkó fekete frakkos rokona is messziről ijedezik. Lehet, hogy hidegen pergő szárnycsapkodása vagy éles trillái szakítják fel a keményre dermedt hófellegek alját, de az is lehet, hogy a máskor lágy felleg paplanhuzatja hasadt szét, egyszerre rendezetlenül és sűrű összevisszaságban havazni kezd. Nem puha, kristályos és lágy hópelyhekkel, hanem durvára fagyott darával és nehéz, pergő szemekkel könnyezik a tél.
A látótávolság eddig sem volt nagy, most annál kisebb. A meg-meglóduló szél folyamatosan az arcomba hordja az összefagyott, darabos havat, a szemem is alig tudom kinyitni. Lassan, nagyokat reccsenve közeledem az elágazáshoz, ahonnan visszafordulni tervezek, azonban, mivel a sűrű rajokban érkező daraszemek pergése elnyomja lépteim zaját – havazó erdőben olyan érzése van az embernek, mintha bedugult volna a füle –, úgy gondolom, megkockáztatom a következő kanyart, ahol a bükkös lábas és a rudas összefut. Ezt a részt ilyenkor szeretik a szarvasok…
Óvatosan bukkanok fel az évtizedes bükkfák alatt, kabátom alól nehezen bogozom ki a messzelátót, gondosan pásztázom a környéket. Módszeresen, fentről le, majd közelebbről egyre távolodva vizsgálom a párásodó üveglencséken keresztül a halkan neszező erdőt. Látásomat a fehér dara és a foltokban leereszkedő köd függönye is akadályozza, de úgy tűnik, mintha a túlsó domboldalon mozdult volna valami. Igen, határozottan érzem, hogy két dombbal arrébb több sötét folt is lassan mozog. Közelebb is, meg távolabb is. A betekintő lencséket megtörölve, újra szememhez emelem a távcsövet, és legalább hét vagy nyolc szarvast látok – mind bika –, amint a dermedt hótakaró kemény kérgét törve, keservesen keresgélik a fagyott bükkmakkot. Néhányuk agancsát vastag, fehér hóréteg takarja, így ágaik száma is csak nehezen becsülhető.
Legtöbbjük fiatal, nyolcas–tízes, de három komolyabb legény is látható a csapat szélein, a sűrűhöz közel. Megsaccolni sem merem az agancssúlyt, de legalább kettőre mondhatom, hogy inkább nyolc, mint hét kiló körül mocorognak…
Gyorsabban kalapál szívem, a hideg levegőt is sűrűbben szedem, ahogy közelebb kúszok a kiszemelt bükkfa törzséhez, hogy közelebbről jobban szemügyre vehessem a gyönyörű gímeket. Az a két nagyobb érdekel, határozom el magam, és hogy ne kelljen sokat gondolkodnom, egyikük a köztünk lévő dombél takarásába lép. A porondon hát csak egy nagylegény maradt. Szemág, jégág, középág, hármas korona a bal száron, míg szemág, jégág, középág és villa a bal oldalin. Páratlan tizenkettes, éppen nekem való. A törött üvegcserépként újra és újra apró darabokra szakadó, fagyott hókéregben idegtépően lassan jutok előre a lassan a gerinc felé elmozduló rudlihoz. Már csak négy nagy barna testet látok, leghátul azt a szép tizenkettest. Még addig a bükkfáig, ott, majdnem a gerinc alatt, mert onnan aztán nincs tovább…
Nagyon lassan érem el a kiszemelt faóriást, tövében, mint a televízió sportmérkőzéseinek lassított felvétele, úgy egyenesedem fel, és megnyugodva látom, hogy két bika még mindig ott áll. Már nem keresgélnek, hanem mindketten felém fordítják agancsos fejüket, és rezzenéstelenül figyelnek. Lassan, milliméterről milliméterre emelem fel a puskát, halkan kattan a biztosító, majd a gyorsító, és a bükkfa oldalához támasztott távcső szálkeresztjét gondosan a nagyobb bika lapockája elé táncoltatom. Azaz csak táncoltatnám – ugyanis a hidegtől és a vadászláztól remegő kezemben a puska, hátán a vékony szálkereszttel, egy pillanatra sem áll meg: hol a bika alatti fehér havat, hol szürkésbarna oldalát, hol pedig a gerince mentén futó sötét sávot látom a céltávcsőben…
A tizenkettes egy pillanatra lehajtja fejét, majd hirtelen újra felemeli, hogy ismét megmerevedhessen. Látom, hogy nem hisz a szemének. A szálkereszt táncát minden idegszálammal igyekszem megfékezni és a két vékony fekete vonal metszéspontját a megfelelő helyre remegtetni, ami csak nagy erőfeszítésemre sikerül. Igen, most! – és nagyot dörren a harminc-nulla-hatos.
A szarvasok összerezzennek, meg-megugranak, összetömörülnek, tanácstalankodnak, nem tudják, melyik irányból fenyegeti őket veszedelem. Az öregebbje egy helyben áll, csak nagy koronás fejét forgatja, az ifjabbak hol erre, hol arra iramodnak, végül is eredeti útirányukat tartva – sorokba rendeződve –, a gerincet veszik célba. Közöttük a tizenkettessel. Az én tizenkettesemmel. Második lövésre nincs lehetőségem – a kavarodásban szem elől tévesztettem a bikát, másikat sebezni semmiképpen sem szeretnék. Lassan a gerinchez érnek, még egyszer hitetlenkedve visszanéznek, és egyesével, szemem elől végleg eltűnve, átváltanak a szomszédos völgybe. Lassú futásuk közben itt is, ott is felvillan a tizenkettes majdnem fekete koronája, ahogy szemmel láthatóan egészségesen üget a rudli után. A rálövés helyén kirúgás; kissé feljebb a fehér hóban fekete kráter, ahol a lövedék a szarvas gerince fölött a hegyoldalba fúródott. A becsapódás helyétől még több méterre is fagyott fekete göröngyöket találok a fehér havon. Hát elhibáztam! Egészen a gerincig követem a jó férfitenyérnyi szarvasnyomokat, de egy csepp vért, egy szál szőrt – akárcsak a rálövés helyén – távolodó nyomaikon sem találok. Éljetek száz évig! – gondolom magamban, és mosolyogva intek az agancsosok után, miközben hazafelé fordítom aznapi cserkelésem szekérrúdját. Útközben a majd egyméteres átmérőjű bükkfák közül kinézek egyet magamnak, és a törzsén messziről is jól látható narancssárga jelölés közepébe küldöm a rézköpenyes ólommagot. Egymás után kétszer is, immár vadászláz nélkül…
(Megjelent a szerző Parázsló alkonyat című kötetélben)