Szent István napja után kezdődött a változás. Lassan sétált a Nyár, jobban mondva: vonult! Mint az utoljára, még egyszer hódítani akaró királynő.
Kacéran megnézett magának minden fát, bokrot, kiszárított minden patakot, addig nézte a kaszálókat, amíg azok zavarba jöttek és - elpirulás helyett - megsárgultak. Mindennel kikezdett, mindent fel akart forrósítani.
De csábítónak szánt ruhája már szakadt volt, és kivillant rajta öregedő teste. Amit néhány hónapja még mindenki kívánt, már senkit sem vonzott. Háta mögött összemosolyogtak a fák, és a verebek szemtelenül, a füle hallatára csúfolták.
Éjszaka már fázósan húzta össze magán az egykor kacér ruhát. Utódja, az Ősz holdvilágnál a közelébe húzódott, és az alföldi erdőkben a fák hol halkan, hol hangosabban búgták a kivénhedt Nyárnak szóló szerenádot, hízelkedést. De ez az ének már hűvöset hozott, és a júniusi, rikító aranysárga ruha kevés volt. Különben is, nem gondolt többé a nászra, kéjvágya elmúlt, aludni akart. Bár nappal még ereje teljében volt, az estén már nem uralkodott.
Szeretője, az eltunyult, hájas Augusztus ott aludt az árokparton. Ahol nemrég még patak folyt, ott fűvel és cserjékkel benőtt, száraz meder volt. Ő pedig a gyümölcs-, a gabona-, és a kenyérillattól megrészegülve várta, hogy megérkezzen a váltás, a levélhullató, mustillatú Szeptember.
A Nyárral ekkor találkozók azonban nem érzik a múló évszak feslettségét, csak a meleget. Legalábbis azok ketten, akik ekkor - nem túl romantikusan - egy terepjáróval poroszkálnak a határban, pont úgy, mintha keresnének valamit.
És valóban: augusztus végi őzbakvadászaton vannak. Sokadik alkalommal faggatják a kunsági tájat lőhető őzbakot keresve, de az nem felel. Hol kicsi az eléjük kerülő bak, hol nagy, vagy messze van, elugrik, vagy a nagy meleg miatt csak alkonyatkor mozdul.
A vezető egy nagydarab, kevésszavú, barna ember. Kerek arcából nyugodt szempár néz a világra. Tekintetét idekint semmi nem kerüli el.
Már vagy negyven éve ezt műveli. Vadász, sőt: vadőr. Kipróbált más foglalkozásokat is, de végül mindig ide tért vissza. Azok közé a szerencsések közé tartozik, akiknek a hivatása, a megélhetése, illetve a hobbija, vagy inkább szenvedélye ugyanaz. Nem fog meggazdagodni belőle, de azt csinálja, amit szeret. És ez: gazdagság.
Társa középkorú. Nagyjából egyforma magasak, de ő vékonyabb. Felül kopaszodó, oldalt deresedő fejét sapka takarja. Nem tapasztalt vadász, de amióta megbabonázta Diána szerelme, odaadással, lelkesen gyakorolja a vadászatot. Szenvedéllyel és a teremtés iránti tisztelettel.
A vadőr gondolataiban van egy pár kisebb agancstömegű, lőhető bak, de eddig nem volt szerencséjük. Egy frissen vágott lucernaföld mellett haladnak el, amikor a vadőr megállítja az autót, és kikapcsolja a motort. Nézik a lucerna túlsó végében az erdő szélét. A vendég szó nélkül kiszáll. A kocsi hátuljánál feltámasztja a puskát. Olyan kilencven méterre van, a közelben nincs még tanya sem, itt most megpróbálhatja meglőni… a rókát. Ugyanis egy süldő róka egerészik vagy pockozik, és ha már ilyen gyanútlan, megpróbálja. Hosszan céloz, aztán megérinti az elsütő billentyűt. Feri, a vadőr a kocsiból távcsövön nézi.
A lövés sokáig visszhangzik. Aztán Feri egykedvűen ennyit mond: “Jól megijedt.” A vendég mondja is, hogy érezte, hogy az elsütő mozdulattal egy kicsit elhúzta a fegyvert. A vadőr válaszol: “Minek húztad el? Nem elhúzni kell, hanem meglőni.”
A vendég nem válaszol. Tudja, hogy fölösleges: Ferinek igaza van.
Meg aztán nem is igazi vendég ő itt. A vadőr a szomszédja, és amikor egy téli hajtás után elhatározta, hogy vadász lesz, aznap este egy üveg borral átment, és elmondta neki. A trófeákkal díszített ebédlőben ültek, mint máskor is. Nem hangzott el kérés, nem volt rá szükség. Onnantól, ha volt lehetősége, kijárt a vadőrrel etetni, lesre, akár puska nélkül is. Tanulni a türelmet, a gondoskodást, a fegyver kezelését és - mindenekelőtt - a vad tiszteletét.
Mert a vadőr egyszerű szavai, de leginkább tettei mögött ki lehetett érezni mindezt, és azt az odaadást, amit utoljára talán Nagyapján érzett, aki ugyanazzal az odaadással élte paraszti életét, amilyennel Feri, a vadőr a sajátját.
Még mindig száraz meleg van, amikor egy akácoshoz érnek. Kiszállnak és gyalog cserkelnek a kis erdő túloldalán lévő lucernához. Ez nincs levágva. Viszont van benne egy fiatal bak. A vadőr bólint, mire ő egy fához támasztja fel a puskát. Várják, hogy az őz oldalt álljon. Ebben a pillanatban egy másik őz vált ki a szemben lévő akácosból. Öreg, visszarakott, nagyon szép. Elkezdi kergetni a területére tévedt ifjút. Feri hozzáfordul: “Belefér a súly, és szép, lőhető. Ha akarod, lődd.”
A lövésre olyan hirtelen rogy tűzbe az öreg őz, hogy még várnak, hátha csak sebzett és felkel a sokkból. De pár perc múlva elindulnak birtokba venni.
Amikor odaérnek, a vadőr meglátja az agancsot, mond valamit, amit nem írok ide. Nem tudom, hogy az őzek csuklanak-e, de ha igen, akkor az őz anyukája bárhol is volt, csu-klani kezdett… A “belefér” végül 425 gramm lett…
A birtokbavétel, vagyis az utolsó falat, a töretátadás és kalapra tűzés kiemeli a vadászat szépségét és tragikumát. Ilyenkor nincs felhőtlen öröm. Ünnepélyesség van, megindultság, és mindez belevegyül a győzelem örömébe.
Amikor hazaérnek, áldomást isznak és másnap a reggeli őzmájas lecsó Feri módra, ahogy csak ő tudja: a lecsó egy kis vörösbabbal megbolondítva, benne egészen apróra vágva az őzmáj és hozzá friss kenyér. “Nem vagyok éhes, már ettem” - hallani sokszor, amikor megkínálnak vele valakit, aki nem evett még belőle. Aztán, ha megkóstolják, azért a harmadik adag után már nem szednek többet, jó, ha a zománc ott marad a lábas falán…
Hát, ilyen egy nyár végi őzbak vadászat.
Az Augusztus elalszik az árokparton, és a Szeptember hercegnőhöz méltó tisztelettel kíséri el a színről Nyár öregasszonyt, hogy aztán színes levélszőnyegen, gyümölcs- és szőlőillattal fogadja a következő negyedes fejedelmet: az Őszt.