Részlet Studinka László Örök vadászmezők című kötetéből.
Így aztán október 2-án elindultunk Juonnal hátizsákkal, puskával, háromnapi élelemmel a Rusájába.
Ragyogó napsütésben kapaszkodva, közben jócskán megizzadva, déltájban felérkeztünk a Lopagna vízválasztójára, a Szamos és az Aranyos-Beszterce vizei között. A rövid pihenő alatt nagyszerűen ízlett a juhsajt hagymával és a lángosszerűen sütött kukoricakenyérrel. Innét aztán felkapaszkodtunk az Ember-tető henyefenyő-régióiba egészen addig, mígnem elértük a már félig benőtt és összeomlott „háborús utat”, amelyet az itten az 1915–16. években folytatott harcok idején építettek, és amely a hegytetőn lévő állásokhoz vezetett fel. Azért kapaszkodtunk ilyen magasra, mert tervünk az volt, hogy ezen az estén és a következő reggelen a fahatár felett hallgatózunk. Hiszen lehetséges, hogy itt fenn, a henyefenyők között is tanyáznak szarvasok, vagy esetleg medvével találkozunk, mert őkelme most az áfonyaérés idején itt előszeretettel tartózkodik.
A fahatár feletti régiókban álló juhászkolibában éjszakáztunk és leskelődtünk-hallgatóztunk. De sem éjszaka, sem hajnalban nem volt egy hang sem, bár innen föntről hallottuk volna, ha az alattunk ásító mély, szakadékos völgyekben és az azokat borító fenyőerdőkben szólt volna a bika. Ha bőgést nem is hallottunk, remek, csodálatos körképben gyönyörködhettünk. Az egyik sötét erdős hegyhát a másik után, mindegyik mindegyre kékebb lesz a távolságban, egész a végtelenségig, északra Máramaros felé, keletre pedig Bukovinába. Milyen gyönyörű is ez a világ!...
De itt fönt, úgy látszik, nincs keresnivalónk. Akármilyen szép is, kihaltnak látszik a táj. Így aztán elhatároztuk, hogy leereszkedünk a körülbelül ezerméternyivel mélyebben fekvő Rusája-patak völgyébe, ahová új kolibát építettünk, miután a tavalyi kolibában, amely a fiatalos vágások között áll, rossz tapasztalatokat szereztünk. A patakba épített koliba bizonyára nem zavarja a vadat, de persze óriási hátránya, hogy minden cserkelés vagy les előtt a tetőszerűen meredek oldalban néhány száz métert fel kell kapaszkodni. Nadler Herbert is itt tanyázott, de mégsem látott szarvast. Vajon fognak-e most bőgni a bikák? Az éjszakák csillagosak, de melegek is, a nappalok még inkább – október 3-án délben olyan meleg volt, hogy 1000 méter magasságban, a persze jéghideg Rusája-patakban, a napsütés melegében meg tudtam fürödni.
És íme, mégis bőgtek a bikák! A nagy meleg ellenére is! Mert amikor reggel nyolc óra tájban lefelé ereszkedtünk a hűvös fenyőerdőben, amely a Rusája-patakba torkollott, és amely hegygerinc területünknek a határa volt, a keletnek eső hegygerincről a szomszédos területből, a magaserdő hűvösségében három-négyszer rövidet bőgött egy érces hangú bika. Azután megszólalt egy másik is a távolabbi hegygerincről, és végül kifejlődött a nem túlságosan heves kettős. Én pedig régi jó szokás szerint levett kalappal hallgattam az idei első szarvasbőgést, és ezt október 3-án, tizennégy napi vadászat után!
Már kora délután felkapaszkodtunk a szörnyű meredek facsúsztatón – amelyben a kivágott fatörzseket a belevezetett vízzel annak idején a vágásokról a főpatak völgyébe eresztették le – azokhoz a vágásokhoz, amelyekben az elmúlt bőgéskor vadásztam, és egészen sötétedésig hallgatóztunk két különböző helyen. De itt halotti csend uralkodott, csak épp a fejem fölül, a fenyőágak közül nagy robajjal elszálló siketfajdkakast, egy magasan az égben köröző szirti sast és két hollót láttam, amelyek rekedt „kro-kro” kiáltással a mély völgy fölött szálltak át...
Október 4-ének hajnala hideget hozott, és nehéz esőfelhőket északi széllel. Most talán csak megjön az ősz is, és a bikák is megszólalnak végre! De továbbra is csend volt!
Hajnalhasadtával megint felfelé kapaszkodtam a meredek facsúsztatón, amikor közvetlen közelemben a szálerdőből – nem lehetett száz méternél messzebb – egészen fojtott, mély morcogást hallottam. Nagyon-nagyon halkan, alig hallhatóan, vén bikák módján. Tudtam tavalyról, hogy itt széltörés van, áthatolhatatlan, lehetetlen tehát, hogy rácserkeljek a bikára. De olyan közel szólt a vágás széléhez – kissé feljebbről esetleg jól ráláthatok az erdőszélnek hosszú szakaszára, talán végre egyszer rám mosolyog a szerencse, és a bika megteszi azt a szívességet, hogy kilép a vágásra! Négy óra hosszat vártam – hiába. A bika még egyszer szólt, nagyon-nagyon halkan, az én ugyancsak halk bőgésemre egyáltalában nem válaszolt – hacsak ennyit bőg a bika, akkor ebben az irdatlan széltörésben nem lehet hozzáférni, ahol tetejében még a szél is állandóan forog. Igen-igen, de akkor hogy lehet kárpáti bikát lőni, amely után minden idegszálammal vágyakozom?!...