Részlet Studinka László Örök vadászmezők című kötetéből.
És tulajdonképpen mikor is bőgnek a bikák? Odafenn a bőgés bizonyosan szeptember 20-a és október 10-e közé esik; ebben az időszakban pedig akkor, amikor kedvük kerekedik arra, hogy megszólaljanak! Csaknem ötven év bőgésében mániákus szenvedéllyel jártam a szarvasbikák után, de ebben a „rövid” időben a legkülönbözőbb területeken csak egyetlenegy biztos tapasztalatot gyűjtöttem: akkor bőgnek, amikor akarnak! Jól bőgnek, vagy esetleg egyáltalán nem szólnak a legkülönbözőbb időjárással. „A bak megbolondul a nap hevén – a bika pedig a hűvös éjszakán!” – régi szép német vadászmondás, csupán egyetlen szépséghibája van: az, hogy nem „stimmel”.
Ennek iskolapéldája volt az 1943-as bőgés a kárpáti területünkön.
Annak az esztendőnek szeptember 19-én mind az öt vadásztársunk szétoszlott az erre az évre érvényes, az öreg, viharvert vadászkalapból kihúzott „bőgésterületén”. Ezúttal nekem kevésbé kedvezett a szerencse, mint az előző évben, mert olyan területre jutottam, amelyen ugyan volt egy fő bőgőhelynek alkalmas hatalmas vágás egy patakmeder fölött, és amelyet körös-körül végtelennek tűnő öregerdők szegélyeztek, fel egészen az Ember-tető déli lejtőjének fahatáráig; ezen a területen unokabátyám tavaly lőtt ugyan egy erős, jó medvét, de a gyenge bőgés miatt bikához nem tudott jutni.
Tavalyi bőgőterületemet, a vad Rusája-patak völgyét ebben az esztendőben Nadler Herbert, kedves öreg vadásztársam vadászta. Mindnyájan tudjuk, hogy ő szerkesztette meg a szarvasagancsok pontozásának első rendszerét, amelynek változata szerint ma is pontozzák a bikákat. Neki elmondtam tavalyi tapasztalataimat, amelyek alapján nagy reményeket fűzött ehhez a területhez. Nyilvánvalóan úgy hitte, hogy jómagam ott mint „kárpáti zöldfülű” mindent rosszul tettem, hibás cserkelésemmel megzavartam a vad nyugalmát, és nem véletlenül voltam sikertelen.
Érkezésünk előtt két napon át esős, nyirkos idő uralkodott. A terület szívében, a „Kereszt-hegyen” két bika már állítólag bőgött. Most, az eső utáni napokon kell beállnia az igazi bőgésnek!
A legelső estén lőttem egy őzbakot. Nagyon kedves vadászkísérőmmel, Juan Mihályival nagy, kényelmes favágókolibában laktunk a patak völgyén, amely a nagy vágás sarkán állt, és ahonnan hallanunk kellett, ha valamelyik bika megszólal az ide torkolló völgyek valamelyikében vagy az azok fölötti oldalakban. Cserkelőút vezetett a vágás alsó részén hosszant, ahonnan a bikák kihallgatására alkalmas több, az ottani nyelven „Stützpunkt”, azaz „támaszpont” volt. Innét anélkül lehetett hallgatózni és nézelődni, valamint ide-oda közlekedni, hogy a vadat a vágásban zavartuk volna. Azon az estén kis emelkedésen ültünk, ahonnan jó kilátásunk nyílt, és az előttünk meredeken emelkedő vágásba is itt-ott beláthattunk. Csönd honolt körös-körül. Így azután hamarosan lövésre határoztam magamat, amikor egy testben igen erős, világos színű, vastag nyakú őzbak a vágás összevisszaságában, jó lőtávolságnyira feltűnt. Az agancs ugyan rövidnek látszott, de a gyengülő világításban és a rossz háttér előtt nehéz volt meghatározni.
De „jobb ma egy veréb”! – odalőttem hát neki, és el is találtam nyaka tövén. Fölösleges is tán mondanom, hogy kétéves kis hatos bakocska volt, amelyet a „kultúrvadász” szívesen ismét feltámasztott volna, amelynek húsa azonban az „őzvadásznak” a koliba tüzének füstjéről levéve kitűnően ízlett, amikor szeletekre vágva, sok hagymával, megsütöttük a nyílt tűzön.
Ezután két napig remek napsütéses idő következett hideg éjszakákkal, amely körülmény a bőgéshez emberi szemmel nagyon kitűnőnek látszott, de széltében-hosszában egy árva hang sem hallatszott. Azután, a napéjegyenlőség idején, volt három esős nap, váltakozóan szemetelő esővel és zivatarokkal.
A legkülönbözőbb „támpontokon” hallgatóztunk a nagy kiterjedésű területen, de egyetlen hangot sem hallottunk, csak itt-ott találtunk a puha talajban friss szarvasnyomokat.
Zivataros felhőszakadással, amikor körülöttünk zengett az ég, és a villámok cikáztak, a vihar százötven éves faóriásokat nagy zuhanással fogpiszkálóként tördelt, Juonnal beállottunk egy fiatalabb fenyő sűrű ágai alá, hogy némiképpen védve legyünk. Amikor odaérkeztünk, feltűnés nélkül levette fekete, nagy karimájú kalapját, és fejszéje fokával a fatörzsre a kereszt jelét rajzolta. Arra a későbbi kérdésemre, hogy vajon úgy véli-e, hogy lövünk-e bikát, csak ennyit válaszolt: „Fog az Isten nekünk adni, mert jó emberek vagyunk!” De nemcsak hite volt, hanem értett is a vadászmesterséghez!