Október elejére a Bükkben is véget ér lassacskán a szarvasok násza. Azonban, az első 1-2 hétben, egy-egy ’jó’ reggelbe belefuthat még a kint lévő vadászember.
Így volt ez fényképem elkészültének hajnalán is. A kaszálókról napfelkeltét követően levonultak a szarvasok, de egy völggyel mellettem lévő „cseres-platón” meg egyre jobban elkezdtek bőgni a bikák. Így hát fényképezőgépemmel gyorsan nyomukba eredtem, hátha sikerül közibük férkőzni egy-két jó kép erejéig.
Útközben órámra pillantva láttam, hogy jócskán elmúlt már 8, az iskolába biztosan nem érek be. Ebben az időszakban még a gimnázium padjait koptattam, így gyorsan jeleztem egy osztálytársamnak, hogy szóljon, egy kicsit kések, aztán minden gondomat magam mögött feledve indultam a szarvasok irányába.
Ahogy egyre közelebb értem, egyre lassabban cserkeltem. Egyszer csak két bika kezdte el mondani a magáét egymásnak, nem túl messze tőlem, de ekkor már láttam is, amint mennek le a völgybe a fák között. Fotózni nem volt lehetőség, de nem csüggedtem, indultam tovább. Azaz indultam volna, ha két süldő nem keresztezte volna az utamat. Bosszankodtam egy sort magamban, hogy „nézd már, hát nem hagynak a vaddisznók cserkelni!”, aztán indultam a legerősebbnek vélt szarvas irányába.
Mikor már nagyon közel járok a kiszemelt vadhoz (amit jelen esetben még csak hallottam), minden lépésemet megtervezem, hogy melyik lábamat melyik falevélre, hogyan teszem le, hogy a lehető leghalkabban sikerüljön belopni az óhajtott bikát. Ekkor is éppen egy jókora tölgylevéllel szemezgettem, vajon rámerjem-e tenni a bakancsom, mikor jókora reccsenéssel, bőgve megindult felém a Déli-Bükk királya. Ilyenkor aztán nincs idő elmélkedni az avarpaplanba süppedő testem keltette hanghullámok erősségén: gyorsan cselekedni kell, mert a magasan járó nap, barnuló lombkoronán áttűző sugara irányába lépkedett a bikám!
A vadászláz az emberben ilyenkor eluralkodik, mikor egy ilyen hatalmas állat, ősi ösztönöktől vezérelve halad tőle 15 méterre a – fotós szemmel kiváló – fénysáv irányába. A gépem ilyenkor már teljesen beállítva, csak a tökéletes pillanatra várok. Mikor elérte azt, egy tehénhanggal megállítottam, megtorpant és elbőgte magát. Egy sorozatfelvételt engedett magáról, de tudtam, hogy elkészült a kép, amit megálmodtam. Sokat nem tétovázott aztán a bika, folytatta útját a sűrű felé, ahol egy valóságos szarvastehén várta.