Közelítsük meg a fenti kérdést a 19/2022 (VII.29.) AM rendelet és annak kritikái felől.
Tájékoztatásul, ha valaki nem tudja: az állami vadászvizsga és az arra felkészítő tanfolyam feltételeit újra szabályozta az Agrárminisztérium, ezt takarja az előző mondatban szereplő jogszabályi megnevezés. Nagy port nem kavartak fel a változások, a többség normális módon fogadta, de akadtak olyan hangok is, amelyekre érdemes reagálni pár mondatban.
„Felhígult a vadásztársadalom.” „Nincs is már olyan, hogy vadásztársadalom, hanem csak önző, a saját érdekeit mindenek fölé helyező egyének és klikkek maradtak csupán.” „Ma már csak a gazdag puskásoknak áll a zászló, akik a pénzükért bármit megkaphatnak.” „Az igazi vadászat kiszorulóban van, kevesen tisztelik a hagyományokat és az etikát.” „Én éjjellátót/hőkamerát soha nem veszek a kezembe, mert az nem vadászat, amikor ilyesmit használ valaki.” „Borzalom, hogy az interneten miket írnak a vadászcsoportokban, ennek semmi köze a vadászati hagyományainkhoz.”
Még hosszan lehetne sorolni az idézeteket, amelyekhez hasonlót már sokan hallottunk vagy mondtunk is talán, ahogy a jelen folyamatait és jelenségeit ostorozzuk egyfajta konzervatív álláspontból. Nincs is ezzel baj, hiszen a vadászatban alapvetés a hagyományok tisztelete. Mondhatni, hogy a vadászat maga a megtestesült konzervativizmus, és ez így van jól. Ez nem azt jelenti, hogy elleneznénk minden változást, hanem azokat pártoljuk, amelyek a múlt értékeire építkeznek, nem tagadják meg azokat, valamint alapos szakmai megfontolás és előkészítés előzi meg őket. Gondolom, nem kell részletesen magyarázni, hogy a vadászatban miért fontos a konzervatív alapállás. Hiszen azt minden vadásznak tudnia kell, hogy felelősséggel tartozunk a vadért, az élőhelyi környezetért, a kezünkben lévő, emberi élet kioltására is alkalmas puskáért. Ha egy esetleges gondatlan hibánk életet követel, azt már nem tudjuk visszaadni. Ha felelőtlenül, fegyelmezetlen módon avatkozunk a természet folyamataiba, akkor nemzedékekre tehetjük tönkre a vadállományt és az élőhelyét. Minden lépésünket így kell megtennünk, minden döntésünket ennek tudatában kell meghoznunk. A vadászati hagyományaink, az azokra épülő etikai és jogszabályi normarendszerünk, a teljes vadászati kultúránk erre hívják fel a figyelmünket, ezt szolgálják. Mindebből következik, hogy ez az alapállás az összes vadászattal kapcsolatos dolgunkra vonatkozik, nem lehet bennük szemezgetni, kivételt tenni és időnként pozíciót váltani. Még akkor sem, ha valamely kérdésben szívesen megtennénk, mert az anyagi érdekeink így kívánják. Ha mégis ezt tesszük, az önös érdekeink miatt félretesszük a felelős, konzervatív szemléletet bizonyos kérdésekben, akkor elveszítjük a hitelességünket, tovább romboljuk az amúgy is megtépázott, a modern kor kihívásaival küzdő vadászati kultúránkat.
A rendelet egyik kifogásolt változása az, hogy eltörölte a pandémia korlátozó intézkedéseinek idején engedélyezett online oktatási módot és visszatér ahhoz a gyakorlathoz, hogy a tanfolyamon kötelező a személyes részvétel. A kifogást olyanok fogalmazzák meg, akik minden más kérdésben harcosan kiállnak a hagyományos, konzervatív álláspont mellett, ámde érdekeltek a vadászvizsgát megelőző képzésben, élvezték az online működési mód által megspórolható költségeket. Ha nem lennének érdekeltek a tanfolyamszervezésben, akkor talán ők üdvözölnék a leghangosabban a járvány előtti gyakorlathoz való visszatérést. Abban az esetben elmondanák, hogy a pedagógia tudománya nem véletlenül tesz különbséget a személyes, egy adott fizikai térben jelenlévő oktatás és az online képzések között, mert az előbbinek a kommunikációs lehetőségei sokkal szélesebb skálán mozognak, mint az utóbbinak. Magyarán, az oktató nem csak a kimondott és leírt szavaival tanít, hanem a személyiségével, az indirekt kommunikációjával is átadja, érzékelteti, elmélyíti a fontos tudnivalókat, értékeket. Ma már, amikor az emberiség belépett az online kor világába, pszichológusok és oktatási szakemberek hadai dolgoznak azon, hogy vizsgálják és megfogalmazzák a digitalizációs korszak emberre gyakorolt hatásait. Ennek az egyre gyarapodó tudásnak komoly szakirodalma van, érdemes benne elmélyülni, mielőtt kiállunk a vadásztanfolyam online formája mellett. Ráadásul itt van még a fegyelem kérdése is, amely a vadászatban az egyik leglényegesebb tényező, az alkalmasság feltétele. Kritikusaink, ha nem lennének érdekeltek a tanfolyamszervezésben, maguk mondanák elsőként, hogy aki nem tud személyesen részt venni az előírt órákon, az inkább ne is kapjon fegyvertartási engedélyt és vadászjegyet. Aki nem online tanfolyamot végzett, az maga is tapasztalhatta, hogy együtt járt mindenféle foglalkozású és élethelyzetű emberrel, akiknek volt olyan fontos a vadászat, hogy megoldották a tanfolyamra fordítandó idő és energia kérdését. A kötelező személyes részvételt tehát tekintsük szűrőnek, amin fennakadnak azok, akiknek nem eléggé fontos a vadászat vagy olyan élethelyzetben vannak, amikor nem tudnak elegendő időt és energiát fordítani rá. Egyik esetben sem indokolt, hogy ezt a szűrőt kikerüljék az online megoldással, az viszont nagyon fontos, hogy olyanok kapjanak engedélyt puska tartására és használatára, akik maximális fegyelemmel és odafigyeléssel képesek ezt megtenni.
A másik kritika azt kifogásolja, hogy rendelet ezután csak a vizsgázó lakóhelye szerinti vizsgalehetőséget engedélyezi, más területi szervezethez nem lehet átjelentkezni. Ennek eldöntése a lehető legdemokratikusabb eljárással történt: az összes hazai vadászt képviselő Országos Magyar Vadászkamara (OMVK) szavazásra bocsájtotta a kérdést, a többség pedig ezt a megoldást választotta. Az egyik oka az volt, hogy kiküszöböljék a „vizsgaturizmust”, azaz azt, hogy ha a barátom/sógorom/nagybátyám egy másik megye vizsgabizottságában van, mint ahol a lakóhelyem van, akkor átjelentkezem hozzá, hátha könnyebben sikerül teljesítenem az amúgy egységes élvárásokat a sikeres vizsgához. Ha ezt a rendeleti passzust kifogásolja valaki, akkor nem a döntéshozóval kell vitáznia. Egyébként itt is érvényes az előző témánál említett motivációs és fegyelmezettségi szűrő, hiszen a tanfolyamot bárhol elvégezheti a vadászaspiráns, csak a vizsga helyét köti meg a rendelet, így, ha valaki nem ott él, ahol a bejelentett lakóhelye van, akkor pusztán a vizsgákra kell utazást vállalnia. Ha nem teszi, mert nem eléggé motivált vagy nem tudja megtenni, akkor maga a vadászat sem aktuális kérdés jelenleg a számára. Lehetne még mondani, hogy az elöregedő vadásztársadalmunkban a fiatalokat az online módszerrel lehet jobban bevonzani, de ez az érvelés fals, mert a konzervatív szemlélet és a fegyelem rovására nem szabad senkit felénk csábítani.
Összefoglalva: a vadászati hagyományaink, kultúránk és etikai normarendszerünk nem egy cukorkászacskó, amiből szemezgethetünk, hogy amikor könnyű és tétnélküli a fogyasztása, akkor élvezettel veszünk belőle, ha nehéz és az egyéni érdekeinkkel ellentétes, akkor félretesszük. A most élő nemzedékeink szerepe kiemelten fontos, mert olyan korban élünk, amikor mindent eldöntő kihívások előtt áll a szenvedélyünk, életmódunk. Ha nem vetjük meg a lábunkat, nem képviseljük áldozatokat is vállalva a hagyományokra épülő vadászati kultúránkat, akkor a gyerekeinknek már sem lehetősége, sem motivációja nem lesz arra, hogy folytassák, ami nekünk még ‒ éppen csak ‒ megadatott.