Részlet Széchenyi Zsigmond Afrikai tábortüzek című kötetéből.
Nairobi,
1932. november
Nagyot fordult itt a világ, mióta utoljára erre jártam. Nagyot lódult. Akkoriban két szálloda volt mindössze, egyik csendesebb a másiknál, meg egyetlen kopott kis bank.
Azóta három vadonatúj, négyemeletes szálló szökött fel a földszintes épületek bátortalan soraiból, liftes, jazzbandes, rádiós kaszárnyák – és két hatalmas bankpalota, melyekben márványcsarnokon kívül – pénz is van!
Mégpedig jócskán. Mert itt, Kelet-Afrikában – bármennyire hihetetlen dolog manapság – még pénzük is van az embereknek.
Igaz, hogy már itt is nagyban megy a sírás. A szanálások, igényapasztások, sőt már a csődök sem azok az ismeretlen fogalmak, amik harmadéve voltak. Itt is megkezdték a világszerte emlegetett „régi jó idők” után való sóhajtozást, itt is megindult a leépítés.
Mindennek ellenére, itt még más világ járja. Jobb világ. Sőt bátran mondhatom, sokkal jobb a mi otthoni világunknál.
S a lépten-nyomon hallatszó sírások inkább csak műsírások. Itt egyelőre még csak illendőségből panaszkodnak az emberek. Annyi a baj, a gond világszerte – gondolják –, tapintatlanság lenne azt állítani, hogy mi még jól állunk. Európában, Amerikában mindenki tönkremegy vagy ment, vagy legalábbis menőben van, ott az elszegényedés úgyszólván egyértelmű már a „jó gyerekszobával”. Még azt találják rólunk mondani, civilizálatlan vademberek vagyunk, nálunk még tönkremenni sem lehet. Ha Afrikában élünk is, azért még tudjuk, mi illik.
Ilyenformán hatnak rám az itteni panaszok. Mert ahol a termőföld még adómentes, ahol az angol anyaország idén pendítette meg legelőször a jövedelmi adó gondolatát, ahol ez a megpendítés olyan felháborodást keltett, oly energikus ellenállásra talált az ültetvényesek körében, hogy még kósza hír korában megbukott, ahol átlag minden két és fél fehér emberre egy autó esik, és minden élelmesebb kereskedősegéd, gépírónő vagy kórházi ápoló saját kocsin jár a dolga után, ahol munkanélkülit még lámpával sem találsz, mert gomba módra nőnek az épületek és vállalkozások, s ahol szakértő mechanikus-sofőrt havi huszonöt mázsa búza árán alul nem kaphatsz – ott ugyebár, legalábbis a mi hazai fogalmaink szerint, olyan igen nagy baj még nem lehet.
És ha sírnak is az emberek, még nem kell őket okvetlen sajnálni.
Egyelőre.
Attól tartok azonban, az ő böjtjük sincs már messze.
A legjobb úton halad. Rohamosan hódít a kultúra tollaival ékeskedő „civilizáció”, feltarthatatlanul hömpölyög erre nemcsak Európa, hanem Dél-Afrika felől is. Két tűz közé szorítja Kelet-Afrikát, az elefántok, oroszlánok, orrszarvúk s az eddigelé gondtalan megelégedettségben élő bennszülöttek millióinak birodalmát, a bibliai paradicsom ezen utolsó mentsvárát, ezt a bizonyos „legsötétebb” Afrikát, melynek napjai immár megszámláltattak.
Hogy egyebet ne említsek, már légipostajárat is közlekedik Európa és Dél-Afrika közt, London–Fokföld kilenc nap!
Ide, Nairobiba is hetenkint megjön a csillogó ezüstmadár. Leadja az otthoni postát meg azt a három-négy sápadt, tengeribeteg utasát, megül egy éjszakát itt a város alatt, aztán újra szárnyra kap, nekiirányoz a Jóreménység fokának.
Minden szerdán, alkonyattájt szokott megjönni. A városbeli kolónia kivonul a rétre, egy órával korábban már kint őgyeleg, majálist rendez a gyepen, falatozik, távcsövezi az eget, fogadásokat köt: ki látja meg legelsőnek a „ndeke ya Ulayá”-t, az „európai madarat”?
Van úgy, hogy hiába várják, megkésik valahol, nem jön meg napnyugtára. Ilyenkor csalódottan ballag haza a közönség, a fogadásokat visszakoztatni kell. Mert az ezüstmadár csak napközben száll, éjjelenként meg-megpihen, mint a vándorfecske. Athén az egyik hálótanyája, ott veszi fel a magyar postát, nyolcadnapra szoktam megkapni. Harmadéve örültem, ha öthetes hazai postát kaptam. Mire kézbe vettem, tartalma csak részben volt már igaz. Azokat a leveleket sosem lehetett komolyan venni. Bizony, Nairobi akkoriban még messze esett Budapesttől. Nyugodt, biztonságos távolságra.
Azóta nagyot közeledett. Kényelmetlen közelségbe került. Mert az a nyolcnapos, netán kellemetlen hír még mindig elég friss ahhoz, hogy az ember kedvét elvegye. Míg azelőtt, mikor öthetes korában ért ide, már nem sok vizet zavart. Útközben elhullatta méregfogát.
De hiszen én a vadont illető aggodalmaimról akartam beszélni. Arról, hogy mi lesz itt, ha így haladnak a dolgok. Mivé lesz ez az eddigelé titokzatosnak tartott „sötét világrész”?
Titokzatosságának máris befellegzett. Az őserdők, a szavannák érintetlenségét előbb-utóbb kirándulóhellyé csúfítják. Turisták özöne, weekend-elefántvadászok, nászutasok és nyugdíjas üdülők lepik el a tájat, hétfőnként zsíros újságpapírt kell majd összeszedegetni, Sváb-hegy lesz a Kilimandzsáróból.
A nairobi repülőteret – a végeláthatatlan Athi-síkság sok százezernyi vadcsapatától kobozták el – tegnapelőtt óta drótkerítés övezi, hogy az antilopok, zsiráfok, zebrák, struccok ne alkalmatlankodhassanak a gép leszállásakor. Múlt héten még negyedórát kellett pufogva köröznie, mire félrehessegette útjából a békésen legelésző vadat. Most aztán körüldrótozták a rétet, kívül szorult a vad. Ha ilyen tempóban szorítják, kicsinyenkint kiszorul Afrikából.
Ugyanúgy jár, mint Dél-Afrikának alig huszonöt éve még mesebeli vadállománya. Ma már a Zambézi folyótól délre csak állatkertben bőg az oroszlán, akárcsak Budapesten.
Hanem itt, legalábbis egyelőre, még bőg. Hála a sok szúnyognak, a maláriának meg a kiváló angol vadásztörvények szigorúságának. Itt még ősi birodalmában bőg, ugyanolyan teli torokkal, ahogy annak idején, vagy ötven évvel ezelőtt, rábőgött arra a fehér emberre, aki elsőnek merészelte megháborgatni.
Hogy azonban a felette berregő repülőkre kelljen rábőgnie – ez már valahogy nincs rendjén. Ennyit mégsem szabadna tőle követelni.
Afrika sokat emlegetett varázsát halálra ítélték.
Siessen, aki még életben akarja találni.