Részlet Bársony István Magyar természeti és vadászati képek című kötetéből.
Milyen gyönyörű élni!... Élni szabadon, nem tudva semmit sem nyűgökről, amik helyhez s időhöz kötnek. Átengedni magunkat vágyainknak, amelyeknek semmiféle törvényük sincsen; amelyek jönnek-mennek, mint a költöző madár, s egynémelyikük úgy elhagy bennünket, hogy nem is jöhet vissza soha többé.
A tavasz eleje százszorossá növeszti ezt a nagy szabadságvágyat. Aki télen át jóleső megnyugvással tudott meghúzódni a zárt falak között, s minden örömét megtalálta a fűtött szoba apró kényelmei közepette: március felé egyszerre csak belebetegszik abba, hogy milyen felségesen ragyog ott kint a nap, s hogyan tűz ablakára a tavaszi verőfény. Kimondhatatlan, erőszakos vágy szállja meg az embert, hogy kirohanjon valahová, ahol nincsenek határok; ahol legalább a tekintetnek nincs más akadálya, mint a véghetetlen kékség, arra fel, a csillagok birodalma felé. Itt lent pedig a síkságokat bezáró hegyek, valahol messze-messze, amik ködbe vesznek, szürkéskék homályba tűnnek, felhőszerűvé válnak, amire hozzájuk jut a szem.
***
Mentem, mendegéltem. A márciusi tavasz fuvalma részegített. Nem volt előttem vége a mezőnek. Egy árva fűzfán szarka cserregett, s amint fölrepült: lendült jobbra, indult balra; bizonytalan kört kanyarított a levegőben, s szállt-szállt, iránytalanul, céltalanul, mintha csak a szél sodrította volna, akarata ellen. Mentem utána én is.
Bogár sehol sem volt. A tiszta űrben por nem kavargott; a gyepről egy csipetnyi gazt sem tudott felhordani a szellő.
Az egész nagy rónán egymagam vagyok. Egy hosszan kanyargó ér csillogását látom. Az ér kiszélesedik, amint közeledem. Száraz tavalyi nád ring rajta. Szomorúan súrlódnak össze a karcsú nádszálak. Kis tóság rejtőzik mögöttük; azon épp most siklik át egypár szárcsa. A fekete vendégek gyorsan surrannak be a sűrűbe. Nemrég jöhettek, fáradtak még; talán nem is itt van igazi hazájuk; ez itt talán csak olyan állomásféle őnekik. Messze, a vetés zöldje fölött, szép görbe csőrű „zsidómadarak” eveznek. Tilinkós szóval hívogatják egymást. Amelyik leghátul van, az szól leggyakrabban. Egy berzenkedő hím az, tele szerelemvággyal, tele epedéssel. Hallik elnyújtott hangja remegésén, hogyan őrjöng, hogyan keresi párját. A tóság irányában még jajongóbb, még esdeklőbb a szava; hirtelen nekilódul a levegőnek, összekapja a szárnyát; szinte zuhan, úgy esik lefelé a sekély vízre. Oda hívták.
***
Nem zavarom meg a puszták vándorait. Másfelé indulok. A tavaszi mező zöldjén olyan jólesik a céltalan sietés, a nesztelen lépés. Mintha nem is a földön járnék. Puha, finom fű van mindenütt a talpam alatt. Előttem szálldos valami. Sok kis madár. Mind pacsirta az. A tavasz dalnokai. Már pedzi egyik-másik. Fel-felkap a magasba, s rezgő himbálással emelkedik; már kezdi bűvös trilláit, amik akkor leggyönyörűbbek, ha a fészken ülő jércikének szólnak. Majd-majd, nemsokára! Még várni kell. Még jöhet zimankó, márciusi hó...
Ni, ott! . . . egy ürge; egy földimókus. Hogyan ágaskodik; hogyan forgatja kíváncsi fejét! Lesi-nézi, hogy kicsoda jár erre, az ő néptelen hazájában. Hirtelen lekapja kinyúlt derekát, s meglapulva iramlik földvára felé. Annak a kapujánál megül, visszanéz, s egy pillanat alatt volt, nincs: eltűnik.
Éppen jókor. Egy másodperc múlva aligha késő nem lett volna. Csak most veszem észre azt a suhanó barna árnyat, amely éppen az ürgelyuk fölött vált át. Az egy vándorsólyom. Az az eleven villám. A lyuk szájánál szinte földhöz csapja magát, úgy benne van már a vérszomjú reménység. Aztán csalódva suhan a magasba, s lassú keringéssel száll tovább, tovább.