A fakó-vörös ceglédi kanna a zóki berek zöld gyepén dobálta magát. Május volt, délután, verőfény. A vadász autója megtorpant. A ceglédi kanna futásnak eredt, majd megállt, és a földhöz vagdosta magát. Az erdő és a berek találkozási vonalán zajlott mindez, éppen ott, ahol a vadász ibolyát szedett a minap. Az erdő felől, mely spontán nőtt az egykori szőlőhegyen, akácillatot hozott a légáram. A harsogó zöld fűből sárga és kék virágok nyújtogatták a nyakukat. Mindez valószínűtlenül békés és szép volt, mégis sejtelmes és nyugtalanító, mert a ceglédi kanna most egy fatörzséhez csapkodta magát, olyan hangot hallatva, mint amikor a temetés utolsó, drámai mozzanataként súlyos földhantok hullnak a mélybe eresztett koporsóra…
A vadász kapkodva kotorta elő hátizsákja mélyéről kereső távcsövét. A ceglédi kannának lábai voltak, vöröses szőrzetű teste, mely mintha a kanna szájából nőtt volna ki. A vadász pár perc alatt utolérte ezt a különös konglomerátumot, mely most éppen ismét futni próbált. Egy róka próbált menekülni, feje helyett egy ceglédi kannával keresve az erdő felé vezető utat.
Megrendítő kép volt. A róka mit se látva a világból, hol erre, hol arra iramodott volna, de a kanna mindig elakadt valamiben. A vadász elébe állt, lehajolt hozzá, és megállásra kényszerítette. A róka négy lába kétségbe esetten rúgta, kaparta a földet.
A vadász szerette volna kiszabadítani a nyomorult állat fejét „vasálarcából”, megpróbálta a földhöz szorítani, majd felemelni és magához ölelni a testét, de hiába volt a jó szándék, a róka egy kétségbeesett, hatalmas rúgással kiszakította magát a kezéből. Földre zuhant, és hosszan elnyúlva pihegett. Halálosan fáradt volt, hasa, mellkasa vadul hullámzott.
A szenvedés látványa megrendíti a jóérzésű embert. A vadász ismét a kanna után nyúlt, hogy újra megpróbálja lehúzni a róka fejéről. Lehetetlennek bizonyult. A róka ék formájú feje könnyen átküzdötte magát a kanna szájnyílásán, visszahúzni azonban már kétségbeesett erőlködése ellenére se tudta. De mi történt valójában...? Réten, mezőn, erdőn gyakran látni eldobált edényeket. Egy zománcozott, lyukas kis fazékban a vadász egyszer madárfészket talált. Rejtély, ki, miért és hogyan építette oda. A ceglédi kanna mély és tágas hasában most is talán madár, egér vagy gyík bújt meg…
A róka némileg erőre kapott, ismét földhöz verdeste a kannát, halkan, fájdalmasan nyöszörögve. Talán már ő is tudta, hogy nincs menekvés. Étlen, szomjan, rettenetes kínok között fog kimúlni. A vadász is erre gondolt. Segíteni szeretett volna, de lehetetlen volt. Hirtelen elhatározással az autója felé indult a puskájáért…
Hosszú volt a néhány tízméteres út. A róka a legismertebb vadon élő állataink egyike. Aligha van olyan ember, aki valamilyen formában ne találkozott volna vele. A falusi emberek vérszomjas éjszakai besurranó tolvajnak tartják, a gyerekek – mindenekelőtt Fekete István írásai nyomán –, kedves, okos gazfickónak A vadászok többsége közellenségnek. A rókák mindent megesznek, egeret, bogarat, dögöt is, de legjobban alighanem a madártojást, a madárhúst, a fácáncsibéket, a nyúlfiakat kedvelik. A vadász emlékezetében most egy pár napos őzgidát vonszoló róka képe is felderengett…
A puskát időbe telik kivenni a tokból. Kapkodva próbálta megtölteni, földre is hullott a töltény. Viszonylag hosszú vadászélete során sok estét, éjszakát töltött szúnyogok uralta nyári melegben, fogvacogtató téli fagyban rókalesen, ám most nem rókaként gondolt a rókára. A szenvedés közömbössé teszi, hogy ki kicsoda. Felzaklatta, hogy nem tud segíteni. Aki, ami szenved, az nem ellenség. A kegyes halál gondolatával igyekezett hát sietve az erdő széle felé, ahol pár perccel korábban magára hagyta a rókát. A ceglédi kannát kereste a szeme, mely nagyságával és rőt vörös színével messziről is látható volt. De most nem látta, nem találta. Körkörösen bejárta a területet, áthatolt az erdő szélén húzódó bokorsoron, hosszú percekig járta az erdőt, de a ceglédi kanna nem volt sehol…