Októberi részlet Széchenyi Zsigmond Alaszkában vadásztam című kötetéből.
Kilenc órára kint vagyunk a tóparton. Ott, ahol birkavadászatról jövet autóba szálltunk. Andy és Hank már várnak, régi ismerősünkkel, a nehezen begyulladó motorladikkal; Hjalmar, Frank és Mike a poggyász nagyjával már tegnap elindult. Caribou-Islandon, Hjalmar szigetotthonában várnak meg bennünket.
Ehhez a szigethez is volt már egyszer szerencsénk, igaz, hogy csak madártávlatból. Tán még emlékszik rá az olvasó, a birkás hegy tetején álltunk, és Hjalmar nagy büszkén mutatott le a távoli tóban feketedő pontra: – „Enyém az egész sziget!” – Nos, oda igyekszünk most, a Skilak-tó magányos pontjára: Caribou-szigetre.
Onnan, vagyis a Skilak-tó túlsó végétől mintegy huszonöt kilométerre lesz a táborunk, a legjobb jávorszarvas-terület közepén. Ilyenkor, október elején van az üzekedési idő, most van a legjobb „jávorbőgés”. Habár, mint hallom, a jávorbika nem hallat a szarvasbőgéshez hasonlítható hangokat.
A Kenai-tavat is bemutattam már az olvasónak. Emlékszik tán Jack McLeanre is, a tó végében lakó prémvadászra, aki csak akkor haragszik a földrengésre, ha söröspoharát dönti fel. Az ő tanyája felé tartunk most is. Csendes a tó vize. Egyforma, ütemes pöfögéssel szeljük kétfelé.
Most is esik, akárcsak akkor, másfél hónappal ezelőtt. A többiek bent ülnek a szárazon, a ladik tetős kuckójában. Én kint heverek a poggyászzsákok közt, ügyetlen lábamat odalent nem tudom elhelyezni. Innen viszont annál jobban látom a világot, a kétoldalt égnek törő hegyeket. Fejükre most is fehér ködsüveget húztak, erdőbundájuk múltkori tarkaságán azonban tetemesen egyszerűsítettek. Az elázott ősfenyvesek most is változatlan egyformaságban komorlanak, de a sötétzöldjükből annak idején kicsapó lángok – a lombfák aranyló tüzei – kialudtak már. Az ötnapos blizzard leszaggatta parádés ruhájukat. Nagyot öregedett az ősz, mióta utoljára itt jártunk.
Jack ott álla háza előtt, de csak integetünk egymásnak, nem érünk rá megállni. Bekanyarodunk a tóból kilépő Kenai folyóba. Nagy út áll előttünk, el akarjuk érni Hjalmar szigetét, mielőtt ránk sötétedik.
A Kenai folyó – akkoriban gyalog követtük egy darabig – harminc kilométer hosszú. Magas szirtfalak közt kanyarog a következő nagy tóig, a Skilakig. Összeköti a Kenait a Skilakkal. Az utóbbi csak húsz kilométer hosszú, de jóval szélesebb az előbbinél. Túlsó végében terül el a sziget, Hjalmar királysága.
Sebes vizű, habosan örvénylő, cifra vargabetűkben csavargó hegyi folyó ez a Kenai. Valóságos művészet rajta hajózni. Cirkuszmutatvány. Andy és Hank bámulatos ügyességgel manővereznek, néha még lélegzetünk is eláll, oly közel suhanunk el az éles szirtek mellett. Mert suhanunk ám, valósággal repülünk lefelé. Pedig a kis motor csak néha dolgozik, többnyire szabadon áll a víz felett, ki kell rántani, nehogy megsértsék az éles zátonyok.
Andy a hajó orrában lapul, vastag csáklyafa a kezében, azzal tartja irányban a ladikot, amely helyenként épp csak hogy elcsúszik a kiálló szirtek keskeny folyosóján. Ilyenkor oly sebesre gyorsul a zúgva tajtékzó, keskenyre szoruló folyó, olyan lódulást ad a súlyosra felpakolt ladiknak, hogy Andynek ugyancsak résen kell lennie, nehogy nekireccsenjünk a szikláknak, ha hirtelen kanyarulat következik. Hank hátul ül, ő kezeli a motort. Andy harsány kommandóira ki-kirántja a sustorgó örvényből. Hárman egymás mellett szorongunk a középső ülésen. Két társam közrevesz, bepólyázott lábam alá zsákokat tömtünk. Két kézzel kapaszkodunk, csuromvizesen. Minden zuhogóban végigpermetez bennünket a hajó orrától sisteregve szétfröccsenő tajtékfelhő.
Gyönyörű, minden eddig látott vadregényességen túltevő táj szalad mellettünk. Erdős oldalakból tűzkő fényű meg rózsaszínű kőszálak meredeznek. Oldalukat tarka moharedőzet öltözteti, hórihorgas, vihar tépte ezüstfenyők kapaszkodnak beléjük. Akárhányat kicsavart a szél, kitépni azonban mégsem bírta. Szívós gyökérzete továbbra is erősen kapaszkodik a talpalatnyi talajba, szívja belőle az életet, táplálja a változatlan ezüstfénnyel zöldülő fát, amely fejjel lefelé lóg a mélységben tajtékzó patak fölé, de mégsem enged! Utolsó leheletig küzd menthetetlen életéért.
…Vajon meddig bírja még? Vajon mikor adja fel a reménytelen harcot, hogy fejest ugorjék az alatta sötétlő örvénybe, s lesodródjék rajta a tengerbe, melynek viharhullámai tán áthömpölyítik majd a medvés félsziget partjára! Törődött hullája tán majd ott, a „Nyomorúság tábora” környékén fog partra vetődni, ott tart hosszú pihenőt, míg csak vissza nem megyünk ismét, hogy felaprítsuk tűzifának, valami blizzardos éjszakán…
Idelent is sok kidőlt fenyő borul a patak fölé. Sötétbarna, fehér fejű, lazacleső halászsasok rebbennek fel róluk. Néhány búvárkacsát is látunk, már tudom is én, hányadszor röptetjük fel őket. Mindig megvárnak puskalövésnyire, aztán ismét előbbre szállnak. Ahelyett, hogy visszasietnének felettünk, s békén maradnának.