Március 15-én, este. Ma is nagyon erős nap volt, de már sokkal érdekesebb. Hajnalban indulás El Durrabából.
Nemsokára lőttem egy nagy szürke sast, jó messziről, egy fáról az erdőben; leugrottam a szamárról, odalőttem a kis golyós puskával – leesett.
Továbbutaztunk, szörnyű hőségben, egészen kiégett, forró kis beteges erdőkön keresztül, minduntalan láttunk apró dikdik antilopokat (akkorák, mint egy nagy nyúl), de sohasem tudtam meglátni, hogy bak-e vagy suta, így aztán nem lőttem belőlük.
Tizenegy óra tájban értünk egy vízhez, melyben az első krokodilokat láttam, vagy hét-nyolc darabot. Csak az orruk látszott ki, így nem lőttem rájuk, mert kicsinyek voltak, és úgysem lehet a vízből kiszedni a többi miatt, ha agyonlövi az ember; majd csak akkor lövök, ha kint látok egyet a szárazon. Már örültünk, hogy ebbe a vízbe belefekhetünk pihenni, de a krokodilok láttán mégsem mertünk. Később egy másik, kisebb pocsolyához értünk. Aki ezt nem próbálta, nem tudja elképzelni, micsoda kimondhatatlan élvezet egy ilyen piszkos pocsolyába belefeküdni, mikor az ember a melegtől annyira kimerült, hogy azt hiszi, nem bírja már egy lépésnél tovább. Kiszárad a torka, nem mer beszélni sem, mert az is fáj. – Vagy másfél órát feküdtem a meleg pocsolyában, majd kijöttem egy gyümölcskonzervet megenni, és újra visszafeküdtem, és örültem a sok különös, ivásra érkező madárnak. Ismerős otthoni madaraink közül eddig megfigyeltem a mi kétfajta fecskénket, a gólyát, a búbos bankát, a vadgerlicét (nagy mennyiségben) és a mi kékvarjúnkat (Somogyban zöld kánya a neve), ugyanolyan, mint a miénk, kivéve, hogy a kakasnak hosszú, vékony a farka, mint a fácánnak. Amint ott feküdtem a völgyben, láttam még egy gyönyörű nagy fekete-fehér sast, olyan bóbitával, mint a kakadunak; aztán jött két szép fehér-tarka egyiptomi íbisz, ezekből az egyiket söréttel lelőttem; egy gyönyörű, óriási fekete gólya, nem messze tőlem leült; utóbbi igen ritka, úgy hallottam, és csak egyet szabad lőni. Golyóval meg is lőhettem volna, de sajnáltam.
Három óra tájban folytattuk utunkat. Nemsokára mindenfelé elefántnyomok mutatkoztak; régiek, a múlt esős évszakból valók, de meglepő, amikor az ember meglátja ezeket az óriás lavór nagyságú és térdig érő mély lyukakat! Többször láttunk apró dikdik antilopot, de nem tudtam lőni. Négy óra felé találkoztunk három ariel-gazellával (Sömmerring-féle gazella – Gazella soemmerringii), amelyek vagy 300 lépésre húztak el előttünk az erdőben. Az utolsóra rálőttem, de túl messze volt. Egy darabig mentem utána, de beláttam, hogy reménytelen, tehát otthagytam. Egy ariel akkora, mint egy dámvadtehén, világos fakószínű. Estefelé ismét láttunk egy csapat arielt, de túl messze, és mindjárt utána, szintén vagy 250 lépésről, néhány reedbuckot (bokorlakó antilop). Ugyanakkora, mint egy ariel, őzszínű, szarva olyan, mint egy előrefordított zergekampó, de annál jóval nagyobb. Egy jó bak egyedül állt, leugrottam a szamárról, és odalőttem. Kissé mélyen találtam (hasba), futásnak eredt, és vagy 300 lépésre megállt. Akkor lapockán lőttem, ott maradt; megvolt tehát az első rendes afrikai vadam. Kimondhatatlanul boldog voltam, mert állítólag igen jó bak. Kísérőim meghatóak voltak, egyenként kezet fogtak velem, és áldást kértek rám a továbbiakra. Feldobtuk az egyik szamárra, és továbbmentünk. Már majdnem sötét volt, amikor vagy 100 lépésről nagy túzokszerű madarat láttunk sétálni. Már fent volt a hold, mikor elértük előreküldött karavánunkat, amely Ereif el Dicknél táborozott le. Vagy fél óráig öntöztettem Ibrahimmal vizet a nyakamba. Hogy ez milyen földöntúli élvezet, az leírhatatlan.
Ismét itt ülök meztelenül, és gyertya mellett írok (még a legvékonyabb pizsamában is kiveri az embert a víz).
Azt mondják, innentől kezdve kezdődik a vadas vidék. Holnap reggel nem is megyünk tovább, hanem pihenünk, és kicsit körülnézünk. A mai gyaloglás alatt teával teli háromliteres zenzimirt ittam ki teljesen, és most este még minimum két liter vizet megiszom – egész elképzelhetetlen, ugye? Épp most mondja Abdul, hogy ma éjjelre össze kell kötözni a tevéket, és összeterelni őket, a puskákat meg kell tölteni, mert erre már jár éjjel egy „assad” (oroszlán).
Este tíz óra. Lepihent már az egész tábor, lefeküdt Almásy, lefeküdtek az embereink, egy csomóban fekszik itt a sátram mellett 12 tevénk, és olyan furcsán morognak magukban, mintha a gyomruk korogna.
A Dinder partja itt nagyon meredek, ennek a tetején áll táborunk. Alattunk éppen egy pocsolya, abban – mondják – nagyon sok a krokodil. Minduntalan hallani, amint nagy loccsanással elfognak valamit (mert ilyenkor vadásznak). Különben teljes a csend, egy gyertyánál ülök, és olvasok még, amíg a whiskym tart, mert aludni úgyis csak éjfél után tudok a hőségtől… Van-e már ibolya otthon és szalonka?