Hajnalban, amikor megjelentek az első fények a keleti égbolton, szürke felhőket hozott a délnyugati szél.
Mélyre eresztett, foszlányos hasukkal majdnem horzsolták a horizontot, így amikor a szél fel-feltámadt, meglódultak, és sűrűn esni kezdett belőlük az apró szemű eső. Hol csak csendesen kopogott a falusi házak cseréptetőjén, hol pedig sírt az ég, amint a csatornabádogot verte kopogva, erősen.
Napközben a felhők elhúzódtak, s eltűntek a távoli dombok mögött. A szikrázó, meleg nyári időben a pára hamar felszáradt, s a szél meg-megmozdította a gabonatábla tejesedő kalászait is.
A búzát egy erdősarokba vetették, amelyhez egy lankás domboldalon kellett felmenni. Keskeny út vezetett a gyepű mellett, amelyet már elég régen levágtak ahhoz, hogy újra karvastag akácok, és sűrű bokrok vessenek árnyékot a tábla szélére délidőben.
Kora délután egy kocsi araszolt felfelé az úton, lassan kerülgetve a pocsolyákat, amelyek a reggeli eső után maradtak vissza. Amikor felért, elfordult az erdő alatt, majd hajtott még egy darabig, és középtájon megállt.
Egy vadászember szállt ki belőle, majd az ajtót nyitva hagyva szemügyre vette az erdő és a búza között vezető utat. A talaja még nedves volt – bár a sarat már felszárította a nap – és a vadnyomokat igen jól lehetett látni rajta. Vaddisznó konda váltott ki az erdőből a reggeli órákban, és a búzatábla szélén alaposan belakomázott. Látszottak a lerágott kalászok, és a sok letaposott szár, amelyek végéről a malacok is hozzájutottak a csemegéhez.
A zöld ruhás ember – aki az erősödő meleg miatt jól feltűrte az ingét a karjain – egy egészséges kalász után nyúlt, és kimorzsolt belőle néhány búzaszemet. A körmével összenyomta, majd a könnyező fehér tejet a nadrágjába törülte. Ezután mindkét irányba elballagott kissé az erdő szélén, megnézte a közeli magasles létráját, deszkáját, végül pedig a kocsihoz indult. Pár lépés után azonban megtorpant, és az úton mélyen benyomódó, nagy vaddisznónyom láttán szinte elakadt a lélegzete.
Visszasietett, majd a járműbe ült, és elhajtott a falu felé.
Az erdő, amely a gabona szélén kezdődött, nagy távolságra beborította az egymást követő dombokat és völgyeket. Öreg tölgyes volt, mélyében sűrű rekettyebokrokkal, s a szélein itt-ott hatalmas fenyők magasodtak. Út kevés volt benne, azok is sárosak, meredekek, s néhol magas partok között vezettek.
A búzatábla egyik sarkában egy ilyen sáros út bújt ki az erdőből, amely a közeli falu egyik dűlőjének folytatása volt. Késő délutánra járt már az idő, amikor egy őz rohant ki a fák közül, és hatalmas ugrásokkal menekült a gabonán keresztül az akácsor felé. Hamarosan a vadász is kibukkant az út végén, és megállt kicsit az erdő szélén. Hátán zsákot hordott, a vállán puska lógott, kezével pedig egy szépen faragott botra támaszkodott.
Óvatosan araszolni kezdett a közelben lévő magasles felé, amelyet napközben oly alaposan szemügyre vett. Mire odaért, az erdőszéli nagy fák már árnyékot vetettek a leskosárra. Felmászott, és mielőtt leült volna, távcsövével alaposan szemügyre vette a határt. Meglátta az őzet az akácos mellett álldogálni, a suta ott figyelt feszülten az úton, majd egy ideges ugrással eltűnt a dűlőút szegélye mögött.
A vadász levette hátáról a bőrzsákot, helyére tette a lesdeszkát, könnyű kabátját ráterítette, majd leült, és kényelmesen elhelyezkedett. A puskát a keze ügyébe támasztotta, a távcsövet maga mellé tette, majd a kis pipáért nyúlt. Körülményes mozdulattal megoldotta a dohányzacskó zsinórját, és egy kis dohányt rakott a pipába. Megtömte, majd lassan pöfékelve meggyújtotta. Az illatos füst először ott kavargott a magasles felett, majd a könnyű, délutáni szél felkapta, és kikanyarította a búzatábla felé.
Meleg volt, bár a nap lassan leáldozott. Néhány szúnyog döngicsélt a közelben, de a füstöt megérezve jobbnak látták tovább állni, a böglyök pedig fel sem repültek a leskosárba. A hold már magasan járt, a félig megvilágított égitest lassan a zenit felé emelkedett.
Az ember egyszer csak felkapta a tekintetét, délnyugat felé valamit észrevett az erdő szélén. Egy szarvasünő állt ki félig az erdőből, és orrát magasba emelve figyelgetett mindkét irányba. Lassan lépett egyet, és megindult, belegázolt a búzába. Közel volt a leshez, testének zaját, ahogy nyomja szét a magas gabonát, jól lehetett hallani. Kiballagott középre, majd elindult lefelé, és eltűnt a dombhajlat mögött.
A naplemente után csak percek teltek el, amikor a tölgyesben valami zaj támadt. Zörgés, futkosás hangjai, majd egy kismalac visítása hallatszott, mire a vadász megborzongott. Felvette a puskát, és a les oldalához támasztotta, amerről a hangokat hallotta. Hamarosan meglátott egy nagy, fekete kocát kilépni a fák alatti bokrokból, amelyet nyolc kismalac követett. Belevetették magukat a búza közé, az egyik művelőúton egészen mélyre hatoltak, és táplálkozni kezdtek. A lesről jól lehetett látni a koca hátát, ahogy rágja a kalászokat, és ahogy forgolódik, hogy letapossa kicsinyeinek a szárakat. Addig haladtak kelet felé a búzában, amíg eltűntek végleg a szeme elől.
Lassan szürkék lettek a színek, és kissé hűvösebb az idő, ahogy az erdő tömbjéből friss levegő áradt ki a búzára. A hold már magasan járt, és fényesen világított, a nyílt területen emiatt minden jól látszott. Az úton a keréknyomok csapái, a gyepű a tábla szélében, és az erdő komor vonala, szélében a nagy fenyőfákkal.
A tölgyesben valami éles reccsenés hallatszott. Egy száraz ág tud ilyen hangot adni, amely vastag, és eltörik, amikor az óvatlan nagyvad rálép, és ráhelyezi testének súlyát. A vadász minden érzékével figyelt a hang irányába, de az úton már áthaladt a holdfény, és árnyékot vetettek rá a kihajlott ágak.
A nagy vaddisznót már csak akkor látta meg, amikor az benne járt a búzában. A távcső lencséjében élesen kirajzolódott éjfekete kontúrja, de hiába nyúlt azonnal a puska után, messze volt a jó lövéshez.
Lassan haladt előre, egészen a gyepű melletti útig jutott, s egy pillanatra úgy látszott, hogy átlép az akácsor felé. Ám mégis lassan fordulni kezdett, és komótosan újra befelé ballagott. Magas ívű háta végig jól látszott a tört fényben, és mintha közeledett volna a vadász leshelye felé.
Múltak a percek, s a lassú félórák is. A vaddisznó egyre gyakrabban emelte fel a fejét, és az erdő felé fordulva magasles irányába ballagott. Amikor már egészen közel volt a tábla széléhez, és egy művelőnyomon haladt át, lövés dördült, s a felvillanó fényben a kan az erdőbe rontott.
Az ember ziháló mellkassal zárta el a puska biztosítóját, és próbálta visszanyerni szabályos lélegzetét. A pipa után nyúlt, beleszívott, az illatos füst nyugalmat hozott rá. Várt még néhány percet, közben lámpáért nyúlt, és leereszkedett a létrán.
Ahogy a gabona szélére odaért, jókora vérfoltot pillantott meg az úton. Ettől valami nehéz teher szakadt le a mellkasáról, majd az erdőbe lépett, és maga elé tartotta az újratöltött puskát. A vér piros volt, és bőséges. Látta az erdei talajon, egy fa törzsén, egy bokor oldalán. Átlépett egy kidőlt, korhadt holtfán, véres volt az is.
Egyszer csak ott volt előtte, egy kis tisztáson, az oldalán feküdt, mozdulatlanul.
A vadász megállt felette, letámasztotta a puskát, és ágat tört az egyik fáról. A hold fénye foltokban bevilágított ugyan a lombok között, de az erdő tömbje sötét volt, és hallgatott. Kint az úton egy róka suhant el az erdő alatt, az árnyékos részen. Megállt, szimatolt kicsit, majd egy bokrot kikerülve elugrott.
Az egyik öreg tölgyfa kinyúló ágán az éjszakában bagoly huhogott.