Varga Csaba alábbi novellája megeleveníti a téli erdő szépségét, az orrpirosító hideget, a léptek alatt csikorgó hó hangját és azt a hangulatot is, amely sokunk rémálma.
A vastag ablaknyílás öreg, rozsdaette rácsain csak alig hallott be az eső kopogása. Valami távoli zajongás volt csupán, amint a kövér vízcseppek a tetőt verték, és a vastag kőfal oldalán lefolyva csorogtak a föld felé a szűnni nem akaró égi áldás okán. Később az ég is elsötétült, s ettől odabent a cellában olyan sűrű lett a félhomály, hogy egyik falától is nehéz lett volna meglátni a másikat. Pedig csak egy aprócska lyuk volt, nehéz, dohos levegővel, amiben a penész beette magát a fal réseibe, és a rég elhalt pókok hálóján csüngött a mennyezetről alá.
A falnál egy öreg priccs állt. Deszkalábait az idő már elkorhasztotta, szalmazsákja szennyes volt, és évtizedek mocska és verejtéke bűzlött rajta. Egy ember is hevert az ócska ágy tetején, durva szövésű, szakadozott rabruhát viselt, amit mosdatlan bőre festett néhol már piszkos feketére. Takarója valami kivert lópokróc volt valaha, de az csak félrehányva, használatlanul hevert a lábainál. A hátán feküdt, kezeivel a fejét feltámasztotta, és a magasan vágott rácsos ablakon beszivárgó halvány fényt bámulta. Amikor az eső alábbhagyott, felült, és a zárkaajtó alatt belökött fémtálban gőzölgő levesre bámult. Végül nem lépett oda érte, még a fejét is elfordította, majd hirtelen elhatározással újra hanyatt vágta magát a kivénhedt fekhelyen, magára rántotta a valaha jobb napokat látott takarót, és a szemét a könyökhajlatába temette.
Órákig tartott mire az eső végleg elállt, de addigra már teljesen be is sötétedett. Az ember is elaludt végre. Csak néha dobott egyet magán nyughatatlan álmában…
Szikrázóan tiszta égbolttal kelt a nap, a frissen esett hó pedig olyan világosságot kölcsönzött a reggelnek, amitől még a csikorgó fagy is alábbhagyott kissé ijedtében. A falu határából jól oda lehetett látni az öreg fenyvesre, aminek máskor oly pompázatos tűleveleiből a vastag hótakaró miatt vajmi kevés látszott. A napokig tartó havazás a fenyőfák három emberöltő alatt megerősödött ágaiból egybefüggő, hatalmas leplet varázsolt az egész erdő fölé. A hótömeg súlyos koloncként nyomta a talaj felé a megnehezült ágakat, és fagyos kristályaival vastagon takarta be tűleveleik haragoszöld színét. Némelyikük nem bírt a teherrel, olyankor hangos sikoltásnak ható erős reccsenésének hangja végigszáguldott az erdőségen, és a faág a magas hótakaróba csapódva adta át magát az elmúlásnak.
Az vén erdő szélénél gyülekeztek a vadászok. A fehér áldás magas csizmájuk szárán át is utat talált befelé, így aztán egymás vállára támaszkodva, káromkodva igyekeztek megszabadulni tőle. Harsányak voltak, már messziről kiáltoztak egymásnak, és a pálinkás butykosokat is hamar előhúzták kabátjuk alól. Egész lényükön érződött valami kivagyiság, ami a vállukon lógó puska rángatásával csak még nagyobbnak látszódott, miközben félig részegen, a lábukon alig állva szennyes történeteiket belekiáltották az erdő csendjébe.
A táborhelyen erős tűz égett, ölnyi hasábokat emésztett ott a forróság már a hajnal első fénye óta. Körülötte gyülekeztek a puskások, ott melengették elfagyott ujjaikat, és egyre-másra kóstolgatták a sógorok által körbeadott erős, szívós italokat.
Az erdő sarkánál lovas szán siklott a fagyos hó tetején a tábortűz felé. Az öreg vadászmester, miután a pokrócot a bakon hagyva a többiek mellé lépett, megtorpanva lökte hátra homlokából míves vadászkalapját. Előbb csak nézte egy darabig a szedett-vedett részeg társaságot, akik puskáikat lóbálva igyekeztek holmijukat magukhoz venni, majd érces hangján csendet kiabált. Hosszan beszélt nekik, feddő, haragos mondanivalóját a vadászok hallgatták egy kis ideig, de aztán zúgolódni kezdtek. Erre az öreg újra a bakra szállt, vállát megrántva, oda sem pillantva csak intett nekik. Azok mindannyian a szán mögött húzott, kocsioldalakból összekalapált deszkatákolmányra kapaszkodtak.
Elindultak.
Hangoskodva, vidáman, egymáson, és az öregen élcelődve. Útközben néhányan ki-kidőltek a fogatba dobott szalmabálák tetejéről, mások meg alig voltak képesek segítség nélkül a szán mögött maradni.
De az erdő nem törődött a harsány szavakkal, megnyitotta előttük hó borította kapuját, amint egy keskeny nyiladékon át besiklottak a hatalmas ősfák közé. A lovak, mint két hatalmas bősz eke, majd szügyig érő hóban gázoltak. Amikor az öreg intett, egy-egy vadász leszállt, és lassan múló mámorában valami fa mellé húzódott, hogy ott várja a vadat és a hajtást.
Amikor a szán a dombtetőre felért, megállott egy kis időre. Az öreg és a kocsis összenéztek, aztán mindegyikük hallgatag maradt. A két sokat látott ember pipát húzott elő a zsebéből, és fejüket ingatva parazsat gyújtottak benne. Sűrű, nehéz füst szállt a fák lehajló ágai alá, amikor a vadászmester elővette öregapja ütött-kopott kürtjét, és a hajtók indulását búgó dallammal adta tudtára a határnak.
Az egyik vadász egy kis domb tetején tanyázott, és egy kidőlt, vastag, szúette fatörzsön készített helyet magának. Szeme elé ködöt húzott a reggeli italozás, ami az idő múlásával oszlani kezdett, de a helyét valami háborgó rosszkedv vette át. Hol volt már a természet öröme, a tél varázsa, az erdő számtalan csodája? Hol volt az izgatott, néma várakozás, amit a hó messze kiáltó roppanása hangos szívdobogássá változtat át? Elveszett, ott, a hivalkodó tábortűz mellett, a kiürült üvegek, és a dicsekvő szavak özönében. Csak az ingerült várakozás lebegett rosszindulatúan a kis erdei nyiladék felett…
A hó hangosat csikordult hirtelen. Üvegszerű kristályainak hangja átszáguldott a fenyvesen, mint az északi szél. Újra csend lett. De ez a csend már nem tartott soká, hirtelen életre kelt a fagyos felszín.
Valami közeledett az út felé. Oldalról, épp a hajtás felől, bár annak zaja még messze mögötte járt. Óvatos azonban nem volt, inkább bátor és előretörő. Úgy gázolt a magas hóban, mintha ismerné a járást arrafelé, és jól megszokott ösvényét keresné a hideg tél mindent beborító takarója alatt.
A vadász is figyelte jó ideje, és hallotta, hogy már közel jár. Meg is pillantott egy földig hajló fenyőóriást, aminek lábánál mozdult valami, de az hirtelen megtorpant, és nem lépett tovább. Ott állt a takarásban, a nyiladék szélénél, és csak várt…
A lövés úgy vágott bele az erdő csendjébe, mint ahogy a kemény, téli fagy szétrepeszti a korhadásnak indult, átázott, felkopaszodott, öreg faágat.
A földig hajló fenyőlomb mellett a hó szétfreccsent, hangos nyögés hallott, majd valami fújtató sóhajtás.
A vadász odarontott. Egy ember feküdt ott, és bár még mozdulni látszott, szétcsorgott vérét már beitta a vastag hó. Néhány pillanatig még tusakodott a halállal, aztán egyet rándult, s kiszenvedett.
Amikorra a hajtósor odaért az öreg fenyő alá, csak egy zokogó, megtört, magában beszélő embert találtak ott. Ruháit elhányta, hátizsákját kiborította, puskájának díszes agyazását egy fatuskón kettétörte. Nem nézett senkire, már nem szólt, nem kérdezett, csak bámulta az élettelen, lassan kihűlt testet…
Négyen kellettek hozzá, hogy elvonszolják onnan, és a nyiladékon várakozó szánra tegyék.
Az eső még kora este elállt. A szürke, lógó szárnyú felhők lassan sodródtak kelet felé, de a távolban újabbak tűntek fel. Fehérek, habosak, nagy hasúak.
Az idő nem enyhült meg, de nem lett hidegebb sem, és a nemrég még fúvó, északnyugati szél is elállt. Az öreg fenyves ágai is megnyugodtak, felhagytak a hajladozással, messzire kinyúló, vastag ágaik mozdulatlanul lebegtek a föld felett. Az első néhány hópelyhet észre sem lehetett venni, de alig telt el egy kis idő, halk zizegés hallatszott a magasból.
Előbb csak a színét vesztette el a fenyőtű zöldje, mert a felhők lassan, szinte kimérten szabadultak meg terhüktől. Hamarosan azonban fehér lett minden, és valóban havazni kezdett. Az erdőn, a mezőkön és a réteken is.
Esett egész éjjel, szakadatlanul. Eltűntette az utakat, betemette az árkokat, földig hajlította az égersűrű bokrait.
Beborította a határt is mindenütt, amíg csak a szem ellátott.
A kis cellában az ember is felébredt. Mozdulatlanul feküdt a deszkaágyon, és a semmivel össze nem téveszthető zizegést hallgatta áhítatosan. Hosszú percekig, órákig is talán.
Hiába esett azonban szakadatlan, a magasan lévő, apró kis rácsos ablak nyílásán egyetlen árva hópehely sem tudott utat találni magának a zárka belsejébe.
Mint ahogy a mélyről feltörő, a lélek legbensőbb zugaiból előkívánkozó, majd egész éjszaka hallatszó, elfojtott zokogás sem tudta elhagyni a sötét, nyirkos, málladozó, penész ette kőfalak fogdáját.
Megjelent a szerző Ahol a vaddisznó jár című kötetében.