Az este hangos volt a verekedő vaddisznók visításától
Zörgött a száraz avar, és zizegett az erdei televény. Ágak reccsentek, s mint törött hegyű tollszárból a tinta, úgy folyt ki egy fekete árny a nyiladékon.
Egy termetes koca – a holdfényben először vízilónak néztem, bár nem tudtam volna megmagyarázni, hogy kerülhetett ide a Nílus partjáról –, két süldőjével, megunva a kanok tolakodását, kiváltott az erdő melletti búzaföldre. A zöldellő vetést turkálva, lassan távolodtak az erdőszéltől, és sajnos tőlem.
A messzelátó egyre nehezebben tudta őket megkülönböztetni a távoli patakpart bokraitól, ezért lemásztam a magaslesről, és megpróbáltam lopni a köztünk lévő távolságból.
Először húsz lépést, aztán harmincat. Rövid pihenő után alapos kémlelődés és esélylatolgatás következett. A les a szó szoros értelmében – magas volt! Így amikor lemásztam róla, a földön állva a beláthatatlan térben elvesztek a disznók. Csak az irányukban voltam már biztos.
Néhány pillanatnyi lopakodás után a korábban jónak ítélt helyről kiderült, hogy egy szelíd lanka alján van, ahonnan csak a disznók hátát látom. Tovább óvatoskodtam tehát, miközben meg-megálltam ellenőrizni a nagy kocát és süldőit. Az egyik süldő eltűnt valami gödörben, de én szerényen beértem volna a másikkal is…
***
…csak hát a sűrűben legénykedő kanok váratlanul mellém keveredtek. Az erdőszéli bokrok hangosan recsegtek, száraz ágak törtek, és a magas fű vadul hullámzott tőlem pár lépésnyire.
Megtorpantam, s miközben átgondoltam egy kanlövés financiális kérdéseit: – elbúcsúztam a süldőlövés lehetőségétől. Pedig alig kőhajításnyira voltunk már csak egymástól.
A kanok verekedtek, a bokrok zizegtek, a koca kint szálalta előttem a zöld búzát, s a mellette baktató süldő nem is tudta, hogy megmenekült.
Az erdei társaság közben valami intenzív csetepaté után kettévált. A „nagyobbik” zörgés egy sűrű bozótosban küzdött tovább, míg a „kisebbik” zörgés a fák takarásában felém közeledett. Pár pillanat múlva már mellettem ropogtak a száraz levelek, s ha nem akartam, hogy szél alá kerüljek, nekem is hátrálnom kellett.
Furcsa táncot lejtettem a vaddisznóval.
Ő kezdte: – egy roppanás az erdőben előre. És én folytattam: – két szökkenés az erdőszélen hátrafele. Jobb kezemben fegyver, balban lőbot, míg nyakamban a messzelátó himbálózott. Időnként megálltunk.
Ő a bokrok egyik oldalán, én a másikon szuszogtam. Aztán, mint egy gyimesi csángópár, tovább jártuk furcsa párosunkat.
Tudtam, hogy sokáig nem leszek képes hátrafelé szökdécselni, de a disznó szerencsére meggondolta magát, és némi ácsorgás után újra belevetette magát a búgás párviadalába. Tovább verekedtek a sűrűben, s én óvatosan megint utánuk araszoltam.
Néhány lépésről úgy kísértem őket, mint a makkoltató kanász a kondáját. A kocát már szabad szemmel is jól láttam a holdfényben, így inkább megálltam, nehogy ő is észrevegyen. A süldők – nem sejtve, hogy pár perce még veszélyben forgott az életük – békésen turkáltak mellette.
***
Aztán minden olyan hirtelen történt. Az erdőaljból egy hosszasan elnyújtott visítást követően kizúdultak a küzdők. Furcsa kavarodás kezdődött az erdőszél holdárnyékában. Fekete testek sorakoztak elő, amelyek valószínűtlen összevisszaságban hullámoztak előttem.
A nagy tumultusban hirtelen azt sem tudtam, hogy hányan vannak. Pedig még a messzelátót is segítségül hívtam. De aztán beláttam: – elég lenne egy közellátó! Az egyik sötét folt olyan közel váltott ki hozzám, hogy amikor a távcsővel ránéztem, a keresőm lencséje tele lett egy vaddisznó fejével.
Rátámaszkodtam a lőbotra, de a szálkereszt hiába keresgélt. A fák árnyékában csak a kavargó feketeséget nagyította fel a céltávcső. Várnom kellett. A disznók egy agyarcsattogtató összeakaszkodást követően kiperdültek a holdfényre. Az első visszanézett, talán meg is látta, ahogy vállba szorítom a fegyvert, de aztán csak összeesett a búzaföldön. A lövést már nem is hallotta. Nem is hallhatta! Az ólom fültövön vágta.
A koca a süldőkkel és a többiekkel együtt, egy expresszvonat sebességével és hangjával visszarobajlott a sűrűbe. Csak egy maradt kint. Hátsó lábaival rúgott még néhányat, de aztán elnyújtózott, és megnyugodott végre.
Lassan lépdeltem közelebb. Igyekeztem a jelent jól elnyújtani, hogy minél később legyen belőle múlt. Az alig harminc lépés mindegyikére jutott egy-egy perc az előző félórából, amelyeket újra lehetett gondolni és ismét át lehetett élni, amíg a vadamhoz értem. Nagyszerű pillanatok voltak! S egészen addig tartottak, amíg oda nem értem.
Sajnos a történetnek és benne a vaddisznómnak két apró kis szépséghibája volt. Az elejéről hiányoztak az agyarak, míg a végéről az öklömnyi herék. A kannak lőtt disznóm – kocának bizonyult.
***
Lehetne szépíteni a történetet azzal, hogy kis jóindulattal egy derék süldőt zsákmányoltam, de kis rosszindulattal mondhatnánk azt is, hogy kár volt azért a fiatal emséért, azért a majdani ivadékot nevelő, malacokat vezető göbéért.
Sajnálom a történteket! És a kocát. De a kocalövést a szakmai kérdéseken túl azért fájlalom igazán, mert előtte sikerült "rábeszélni" magamat egy kan meglövésére és kifizetésére.
Ki tudja, hogy mikor leszek megint ilyen nagyvonalú… – magamhoz!
Megjelent a VADÁSZHÓNAPOK című novelláskötetben