Kedves Sólyom!
Az, hogy Önt mindjárt az elején „kedvesnek” titulálom, ne ejtse tévedésbe, mert egyáltalán nem fedi sem a tényt, sem feldúlt lelkiállapotom, melyet, kedves Sólyom, Önnek köszönhetek. Ezzel csupán a társadalmi formákhoz való ragaszkodásom akarom bizonyítani, valamint nyugati származásom, melynek higgadtsága ad lelkierőt, hogy Önnek ilyen tónusban válaszolhatok.
Én Önt sose láttam, és ön se engem, de úgy látom, valamelyik rokonommal találkozhatott, mert egy cikkében olyan kritikát mondott rólam, hogy majd kiugrottam a bőrömből, illetve a szekrényből, hol ilyenkor tartózkodom.
Mégpedig a főhelyen. Jobbról mellettem Schönauer Adolf támaszkodik, balról pedig Lancaster John foglalja el a helyet, mert egyéb dolga nincs, mióta én lettem a prímabalerina ebben az előkelő társaságban.
Ebből kifolyólag természetes, az irigység hullámai vesznek körül, és amikor az Ön cikke megjelent, nem túlzok, ha azt állítom, hogy Adolf és John rozsdásra röhögték magukat. Én pedig olyan ideges lettem, hogy az olaj csöpögött belőlem.
Eddig elképzelhetetlen volt számomra, hogy két riválisomon kívül valaki utáljon, pláne olyan férfiú, akiről szakmai körökben csak szépet és jót hallottam.
Higgye el, kedves Sólyom, hogy megremegett bennem az adogatórugó, és még ma sem fér agyamba, hogy miért gázolt ön egész nemzetségem becsületébe.
Vadászott Ön már velünk, kedves Sólyom? Ugye, nem? Biztosan nem, mert akkor nem nevezne bennünket egyszerűen „szerszámnak”, hanem legalábbis műszernek, bár ismerek olyan komoly vadászokat, akik per „öreg bajtárs” szólítanak.
De ez még nem minden! A „szerszámot” még csak lenyelné az ember, illetve puska, de azt, hogy ormótlanok vagyunk és csúfak, ezt már nem lehet, és csak azt ajánlhatom, ha valamelyik társas vadászaton Browning is lesz jelen, ne menjen, kedves Sólyom, a közelébe, mert az magától is elsül.
A szépség, ugyebár, nagyon relatív dolog. Megszokja az ember, mint a levegőt, és a puskák társadalmában csak addig számít, amíg a kirakatban lebzselünk, hol – ez kétségtelen – a karcsú Lancasterek úgy kelletik magukat, hogy az már a cédasággal határos.
Mi, Browningok, ezt nem tesszük. Ha kellünk, jó; ha nem kellünk, úgy is jó. Masszív és komplikált egyéniségünk vásári fogásokat nem tűr, de ha valaki karjaiba vesz bennünket, hűségesek és odaadók vagyunk az utolsó patronig.
Hogy mi nem hagyunk annak a szegény vadnak életlehetőséget? Ugyan! Ez nem tőlünk függ. Mi szolgálunk, és amíg billegetnek bennünket, szórjuk a serétet, mert ez a dolgunk.
Általában sok minden rosszat beszélnek rólunk, és legfőbb ideje, hogy lerántsam a leplet eme machinációról, melyek mögött Lancasteréket sejtem, s azt hiszem, nemhiába.
Azt mondják például, hogy mi csak gyári patronnal élünk. Hát ezen nevetni lehetne, ha nem volna a dolog olyan véresen komoly. Amikor engem gazdám megvett, olyan koldus volt, hogy – illő tisztelettel, de saját szavaival élve – hármas dohányt cigarettázott (igaz, arany-végű hüvelyből...), és eladómnak kivételesen sok részletet kellett meghatároznia, hogy egyáltalán megvehessen. Szó sem lehetett tehát gyári patronokról, bár az ilyen finomabb étkezés gyermekkorom legszebb emlékeit idézte volna fel.
Sőt! Néha négyszer újratöltött patronokkal táplált, melyek kopottak, piszkosak és formátlanok voltak, úgyhogy majd a gyomrom fordult ki tőlük; de én azért dolgoztam, mint egy traktor, és lőttem, mint az istennyila.
Hosszú, tízéves szolgálatom alatt mindössze kétszer akadtam el, de ez vis major volt: egyszer egy hitvány rugó szakadt el bennem, egyszer pedig rám ült egy másfél mázsás Lancaster-tulajdonos, ki egy nyulat lőtt egész nap...
Hogy gazdám akkor mit mondott, nem ismételhetem, de szerető simogatása szinte meggyógyította törött nyakam. És azóta még hűségesebben szolgálom, pláne ha őt is piszkálják botkezű Lancaster-tulajdonosok, mondván:
– Könnyű az ilyen golyószóróval vadászni...
Pedig ez nem igaz. Irigység az egész. Ritkaság az, hogy én kettőnél többször utánaszóljak valamely vadnak, és aki tud lőni, annak mindegy, hogy milyen puskával vadászik. A vadnak életlehetőséget kell hagyni, és ezt lehet velünk is, de el lehet venni azt egylövetű puskával is. Ez már nem a mi dolgunk.
Azt is szokták mondani, hogy nagyétkűek vagyunk. Ez igaz, de csak eleinte. Akkor gazdánk rájön arra, hogy ez igen költséges szórakozás, hamar leszokik róla, és mi megértőek vagyunk. Az én gazdám például – éppen fentebb vázolt vagyoni állapotánál fogva – nagyon hamar leszokott róla.
Vannak aztán esetek, amikor pótolhatatlanok vagyunk. Legszebb napjaim jutnak ilyenkor eszembe. Nagy fácánhajtásokon, hol egyesek két puskával dolgoznak, mi olyan nyugodtan lődöztünk, hogy öröm volt nézni. A begyemben öt patron hallgatódzott, és amíg újratöltöttünk, elrepülhetett felettünk, aminek az volt a rendeltetése, hogy megmaradjon.
Aztán ott voltak azok a remek uhuzások! Enyhe téli napokon a fekete és szürke varjú százszámra kerengett az uhu fölött, és én ötször szólhattam közibük, kipécézve a szürkéket.
Azt mondja Ön, kedves Sólyom, hogy velünk vadászni annyi, mint kaszával vágni a virágot. Lehet. A kasza egyetlen suhintással fájdalommentesen öl, és mindenesetre humánusabb, mint ha kézzel tépdesik, rángatják azt a szegény virágot. Ez olyan, mint amikor mindenféle nyeszlett húszas Lancasterekkel megspriccelik azt a szegény vadat, azt gondolva, hogy az ilyen kehes húszas elhord a világ végére is.
Bezzeg ahova az én tizenkettes torkom odakurjant, ott nem nő többet fű, illetve elfekszik a vad, mintha elkaszálták volna.
Nem éri meg mindez, hogy – állítólag – nem vagyunk szépek? Egyszer akadt egy puskás, aki „áldott állapotban lévő fecskendő”-nek titulált egy alkalommal. Gazdám nem szólt semmit, de – erre mifelénk így mondják – megfordult benne a borjú. A következő körben ez a puskás mellénk került, túl rajta pedig szintén egy rokonom. Gazdáink összenéztek, mi szintén, és ez a puskás abban a körben nem lőtt semmit. Amikor felemelte volna puskáját – egy hányaveti Springert –, már gurult is a nyúl, és az „áldott állapotban levő fecskendő”-t szörnyen megbosszultuk.
Egy hibánkat lehetne még felróni: nem vagyunk magyar születésűek. Ez igaz, de az is igaz, ha most engem kivinnének Belgiumba, a főrugóm szakadna meg bánatomban. De különben is: magyar honosságot kaptunk. Rokonságot csak a magyar Browningokkal tartunk, és nem törődünk azzal se, ha az új magyar vadászok magyar fegyvert vesznek, mert ebben igazuk van, de minket, öregeket, azért most már ne bántsanak. A magunk idejében jók és olcsók voltunk, és abban az időben talán szépek is... Gazdám például többször így szólít meg, mielőtt kivenne a szekrényből:
– Gyere, gyönyörű jószágom!
Ilyenkor én elérzékenyülök, míg Adolf és John vakrozsdát kapnak a méregtől.
Hát ez vagyok én, kedves Sólyom, nem pedig „ormótlan csúf szerszám”, amint becézni méltóztatott. De azért most már nem haragszom. Megírtam a magamét, vége a haragnak. Mondja, kedves Sólyom, nem tiszta magyar vonás ez? Ha én most valami nyugati náció lennék, bosszút forralnék, és valamikor úgy irányoznék egy-két sörétet, hogy a Maga lábikrájába is jusson belőle.
De én ezt nem teszem, mert minden szép emlékem ide köt.
Remélem, kedves Sólyom, ezek után visszavonja, amit rólunk mondott, már csak azért is, mert most már a „kedvest” komolyan értettem.
Ugye, visszavonja?
Lancasterével együtt sokszor üdvözli
Browning Barnabás
(1935)