Budapest, augusztus dereka, szinte reggel is kánikula van. Olybá tűnik, hogy a város egyik nap zsúfolásig megtelik, másnap pedig szinte csak lézengenek az emberek. Ezen a reggel is utóbbi tendencia van érvényben, csak páran tartjuk a „frontot”…
A kukások ennek ellenére ma sem pihennek, ahogy a kukázók sem. Erre magam látok szemléletes példát, mert miközben a gondolataimban a szokásosnál mélyebben elmerülve ballagok befelé a munkába, arra leszek figyelmes, hogy az utóbbi személyek közül az egyik, egy nagy zöld kukából egy aranykeretes, álló formátumú, viszonylag nagy olaj(?)festményt húz elő, mint bűvész a klasszikus előadáson a nyulat a cilinderből. Csak esetünkben a nyúl nem volt előre megbeszélt helyen. A festményről sem egy tapsifüles néz vissza rám, hanem egy téli tájon bőgő (?) bika… (Már nagyon szeptemberben érezhetem magam, pedig idén a bőgés kimarad…) De mielőtt meg tudnám jobban nézni az önkéntes kukás mai fogását, az összeráncolt szemöldökkel vet rám egy szigorú pillantást, a képet a hóna alá csapja és felölti a nyúlcipőt, persze a célommal ellentétes irányba. Igen, jól sejtik: arra van az antikvárius körülbelül két perc sétára. Mire feleszmélek már nem érem utol. Ezt bizony buktam…
De mégis miért érint meg ez a jelenet ilyen mélyen? Ezen morfondírozok miközben ezeket a sorokat gépelem, pedig a kollégáim még a reggeli kávén sincsenek túl… Eszembe jut róla egy probléma, amely vadászt és nemvadászt (gyűjtsön bármit is) ugyanúgy érint. Az elmúlás és egyúttal az örökül hagyás kérdése. Ami persze az elbúcsúzónak már valójában nem gondja, de mégis… Mi vadászok – főleg ama vadásztársak, akik komoly trófeagyűjteménnyel bírnak – mit fogunk örökül hagyni és mi marad abból valóban fenn? Mert ennyi „csont és bőr” nem kellhet a múzeumokba, iskolákba, vagy egyéb közszolgálatot ellátó célokra. Mi lesz az életünk talán legnagyobb vadászélményét adó örökös hatos őzbak agancsból? A kedvenc bikánk őserőt szimbolizáló koronáiból? Gomb? Színpadi kellék? Vagy esetleg „társ” az örökkévalóságban? Nem tudom, de a kollégáim lassan elindulnak kávézni és egyre inkább az az érzésem, hogy ez rítus a mindennap (vadász)emberének fontosabb, tehát felesleges is mindezen agyalni… Mert amiként a példa is mutatja: aranykeret ide, vagy oda, az erdők királya is könnyen a kukában találhatja magát… Mégis… Hazafelé talán benézek abba az antikváriumba, mert mégiscsak meg kellene tudnom, hogy ki festett egykoron télen bőgő bikát…