…ráállok egy százéves szekérútra, alig lépek rajta párat, amikor egy tarvadat veszek észre. Nincs messze, tisztességes nyolcasserét is elérné, le is ülök nyomban a mellettem görcsösödő juharfához.
Jobban széttávcsövezve látok vagy hat tarvadat magam körül, a fele fekszik, a másik fele pedig mereven néz elfelé, valahova a Tőtvény irányába, bizonyára van arrafelé még néhány a rudliból. És igen, éppen most lép közéjük egy bika abból az irányból. Minőségileg a "javából" való, a korának még van híja; szóval egy jóféle pudvás-villás második agancsú, szép íves - és viszonylag hosszú - középággal, kis jégágkezdeménnyel - éljen sokáig! Ő is nézeget hátrafelé, és leparkol az egyik fekvő tehén felett.
Telnek a percek, egy-egy tarvad felszivárgott még hátulról, a villás bika is lefeküdt. Éppen nagyjából századszor távcsövezek körbe a "placcon", amikor meglátok egy agancsot, és mellette egy szarvasfület a fák között... de milyet!!? szemág - dárda... És nincs messzebb húsz métertől. Olyan közel van, hogy eddig kiesett a látómezőm fókusztávolságából, nem úgy, mint én az övéből, ugyanis az állását tekintve éppen engem nézhet a hordozója. Fekszik, az bizonyos, de pont úgy vannak a fák közöttünk, hogy a jobb fülén és a jobb szárán kívül egyebet nem látok belőle... El is engedem a keresőtávcsövet, igazából nincs az a balszár, ami ezt a jobbot megmentené, úgyhogy a puska után markolászok. Ahogyan az imént is említettem, a szarvasunk fekszik, és minket néz, úgyhogy megpróbálok a fám másik oldalára helyezkedni a fegyverrel a kezemben, aztán erre úgyis fel kellene állnia...
Óvatosan súrlódom át a juharom jobb oldalára, ebben a pillanatban a bika előbújik a föld alól - egy pillantás azért a bal szárra is - tükörképe a jobbnak - és már a lapját keresem a szálkereszttel. Nincs sok helyem - mindössze tenyérnyi látszik a vitális résznek a fák között -, de mint ahogyan említettem volt; a távolság rettentően kicsi, így viszonylag stabilan - a piszok nagy remegésem ellenére is - szívódik rá a céltávcsövem keresztje a kívánt pontra, csattan is a lövésem, amire a bikám jelez egy tisztességeset - közben mindenhonnan szarvas kel fel körülöttem -, majd pártízméternyi halálvágta után látom elesni...
A ravatala mellett ácsorog egy felnyurgult galagonyabokor, mintha nekem, és erre az alkalomra ültették volna ide, óvatosan elveszek párat az oldalágai közül, ők fogják elkísérni az utolsó útjára a bikámat...
...minél többet nézem, annál jobban bekerül a "kedvenceim" közé...
(Részlet a szerző hamarosan megjelenő Bőgés című könyvéből)