– Te most lefekszel a helyedre, és szépen megvársz engem itthon – simogatta meg a kutya fejét.
A hűségesen csillogó barna szemekben kihunyt a vidám ragyogás, miközben a korábban még lelkesen hintázó farok megmerevedett, és a nagy fülek lemondóan félárbocra ereszkedtek.
– Ne emészd magad, Bodza! – nevette el magát Laci a sokszor látott tragikus képen, miközben játékosan megcsavarta a látványosan kesergő kutya fülét.
A kutya feljajdult – hátha mégis megsajnálná valaki –, aztán engedelmesen lerogyott a pokrócára, hogy elmerüljön az önsajnálatban.
– Már megint nélkülem! – mondta bánatos szeme.
– Mindjárt jönnek a gyerekek, és játszanak veled – ígérte a vadász, aztán halkan kattant az ajtózár, ahogy puskával, hátizsákkal a kezében kiment az udvarra.
Néhány pillanattal később felmorajlott a terepjáró motorja, s Bodza mellső lábaira hajtotta a fejét, hogy szunyókáljon még egyet a család megérkezéséig.
Jön majd a gazdaasszonya, aki mindig megszidja, ha valamit megrág, azután kiabál egy kicsit és kizavarja a lakásból, de később úgyis visszaengedi. Jönnek a gyerekek, akik ráülnek, ráfekszenek, bicikli elé fogják, de minden mozdulatukban simogató szeretet van.
És a gazda! A vadász, aki hétvégenként autóba ülteti, és kiviszi az erdőre, mezőre és a vízpartra, ahol csiklandós illatú, izgalmas szagok születnek a legkisebb szellő unszolására is.
– Most nem vitt magával – sóhajtott egy nagyot lemondóan, és becsukta a szemét, hogy pihenjen egyet a gyerekek érkezéséig, az esti nagy hancúr kezdetéig.
***
Az estére készülődő erdőszélen egy rókakölyök ügetett végig. Az előbb jókora fácánkakast riasztott meg, és a kívánatos nagy madár hangos méltatlankodással repült arrébb, hogy éjszakázóhelyet keressen magának valami rókabiztos magas fán.
Figyelmeztető kiabálását még percekkel később is hallani lehetett, s a kölyök – miután izgatottan összekapkodta orrával a hátrahagyott langyos szimatokat – becsúszott egy földre hajló kökénybokor ágai közé.
Laci mosolyogva nézett utána, s a puska csak akkor jutott eszébe, amikor a róka eltűnt a szeme elől.
– Talán meg is tölthetném már – rótta meg magát gondolatban, de nem érdekelte az elszalasztott lövés.
Többet jelentett számára a rókagyerek megfigyelése, mint az elpusztítása.
– Hadd menjen – mosolygott a tapasztalatlan kölyök próbálkozásán, miközben messzelátójával végigkutatta a bokrok tövét.
A domboldal búzatáblája sárgán hullámzott előtte, de a széleket – mintha csak tarlóval szegték volna be a kalászerdőt – már tegnap levágták a kombájnok. A néhány méteres tarlócsíkot kényelmesen végigpásztázta a vadász, megállapítva közben magában, hogy így azért sokkal egyszerűbb lesz észrevenni a vacsorázni érkező vadat.
A szarvasok megpillantásával eddig sem volt gond, legfeljebb néhány satnya borjút takart el jobban az égnek szökkenő gabonaszár, de a vaddisznókkal már baj volt.
Sokat ettek, még többet pocsékoltak, s eddig úgy tudtak az erdőből átlépni a búzába, hogy csak a kalászok rezdültek meg utánuk. Főleg a süldők és a malacok...
A tisztes méretű nagy disznóknak persze ki-kilógott a feje a takarásból, de a bizonytalan világítás mellett ez a látvány eddig kevésnek bizonyult.
– Talán ma este! – fohászkodott Laci, mert gazdászként tudta, hogy a vad okozta kárt riasztólövésekkel is el tudná hárítani, de igazi vadászként inkább csendben ült a fenekén, amikor néhány méterre előtte, csámcsogva vonult fel s alá a konda.
– Majd, ha látom őket! – fogta marokra a puskáját, de az elmúlt esték adósok maradtak eddig a látvánnyal.
Disznók jöttek, disznók mentek, s Laci csak a fejét vakargatta, miközben hallgatózott.
– A fene a jó dolgotokat! Igazán kiléphetnétek már a takarásból – gondolta, de a disznóknak ennél több eszük volt.
Szobányi tisztásokat tiportak le a gabonából, de ahogy fogyott a búza, úgy nőtt a hold, s most, hogy levágták az erdőszéli takarást, talán már ő is bele tud szólni a vacsoravendégek szórakozásába...
Az előbb már kiváltott a fák közül egy tehén a borjával, bár előtte még hosszú percekig mozdulatlanul nézegették az alkonyi naptól beragyogott nyitott teret, egy jókora galagonyabokor mögül szemlélődve.
– Gyanús... Nagyon gyanús! – mondta a szarvasok minden mozdulata, de amikor őzek vágtattak ki az erdőből – nem törődve az erdőszéli búza hiányával –, kicsit engedtek a merevségükből.
Először egy suta futott ki a takarásból, de szorosan a nyomában egy fiatal bakocska lihegett, és – mint az eljövendő őznász ígérete – hosszan hajtotta maga előtt a kívánatos nőt.
Hogy itt tegnap óta eltűnt a búza? Egyiküket sem érdekelte, és szarvasék – látva az őzek önfeledt kergetőzését – kilépegettek a tarlóra.
Laci mosolyogva dőlt hátra, s a vadgazda elégedettségével nézte az egészséges borjú önfeledt játékát, ahogy bele-belecsíp a tarló melletti füvekbe, hogy aztán játékosan a levegőbe rúgva, körbefussa az anyját.
Azután elpillantott balra, és a meleg lélegzetű alkonyi szél ellenére megdermedt egy pillanatra. Hatalmas, sötét folt nőtt az erdőszéli sárga búzatorzsákra, ahol – mint egy mozdulatlan szobor – egy jókora vaddisznó állt a golyólövés határán.
A vadász kapkodva nyúlt a fegyveréért, és a les korlátjára támaszkodva hosszasan célozgatott.
– Kicsit messze vagy, de tökéletesen állsz! – dicsérte meg gondolatban a jókora disznót, és kibiztosította a puskáját.
A vad nem sejtette, hogy ő mintaszerűen áll, s arról sem volt fogalma, hogy a következő pillanatban, amikor megmozdul, hatalmas ütés szúr majd a horpaszába. A lövést csak azután hallotta meg, de akkor megpördült és visszavágtatott a fák közé.
– Belelépett a lövésbe – ugrott fel Laci, és szeméhez rántotta a messzelátóját, ami semmi megnyugtatót nem mutatott.
A tarló ott, ahol a vaddisznónak kellett volna feküdnie, teljesen üres volt.
– Megnézem, mielőtt végleg besötétedik – mászott le a magaslesről, és akaratlanul is számolni kezdte a lépéseket.
***
– Hogy te milyen nagy malac vagy, Bodza! – mondta összehúzott szemmel a kislány, miközben megpróbálta egy szalvétával eltüntetni a pörköltszaft árulkodó nyomait a konyhakőről.
Öccse odatotyogott mellé, és lelkesen visongva beletenyerelt a paprikás zsírba.
– Te is malac vagy! – szögezte le azonnal a nővére, aztán elővett még egy szalvétát, hogy öcsi kezét is megtörölgesse.
– Maac, maac – ismételte a kisfiú nevetgélve. Hetek óta próbálgatta már a beszélgetés nemes tudományát, de kétévesen még csak ennyire futotta tőle.
Testvére kapkodva törölgetett. Anyjuk valahol kint teregetett az udvaron, és ha meglátja, hogy a vacsora maradékát odaadták a kutyának, akkor megint nagy szidás lesz belőle. Egyelőre nincs baj, mert anya még kint van, de ha bejön…
– Gyere, Öcsi, elmegyünk kezet mosni – fogta meg a zsírosan fénylő kezet –, te meg, Bodza, igazán felnyalhatnád addig a többit!
– Bóz... Bóóza! – hívta kutyáját a kisfiú, miközben nővére mellett csetlett-botlott a fürdőszoba felé igyekezve.
A bejárati ajtó kicsapódott, és Bodza megfeledkezve a gyerekekről, nyargalva indult a vadászruhás gazdája felé.
– Ülj már le! – intett Laci a pórázzal, de a nem várt túlzó rajongás majdnem ledöntötte a lábáról.
– Egy új kaland! Megint egy csodálatos este kettesben kint az erdőn – ugatott a lelkes vadászeb, és a következő pillanatban képen nyalta a gazdáját.
***
– Óvatosan, csak óvatosan! – intette Laci a kutyát, akit nyomokat keresni vitt ki magával, de Bodzával nem lehetett már beszélni.
Belefeszült a pórázba, és türelmetlenül hátravágta a fejét.
– Na, mi lesz már? – mondta ez a mozdulat, és érezhető volt, hogy inkább megfullad, mintsem hogy lazítson a nyakörv fojtogató szorításán.
Ott álltak az éjszakába burkolózó erdő falankszával szemben, ahol megtalálták a rálövés helyét; az elrugaszkodó vad nyomát s néhány csepp vért az egyik szalmaszáron. A fegyverre szerelt lámpafény tétován szúrt bele a sötétségbe, és a vadász szorosan megmarkolta a szíjat, ahogy belépdeltek a fák közé.
A kutya egyre izgatottabb lett, ahogy még mélyebbre hatoltak a fénykévét követve, s ingerülten rázta a fejét.
– Menjünk már! – zakatolt benne a túlfűtött vadászvér, és nem értette, hogy gazdája miért nem engedi el végre, hiszen a keresett vad itt van előttük alig néhány lépésnyire.
És Laci engedett, mert tudta, hogy a karját rángató kutyával nem tud majd lőni, ha arra mégis szüksége lenne. Lecsatolta a szíjat, és Bodza az ősök ösztöneitől hajtva, beugrott a bokor ágai közé.
Egy hördülés, egy reccsenés és valami elhaló nyikkanás hallatszott, azután megzördültek az ágak, és a hatalmas vadkan nagyra nyitott, habzó szájjal kirontott a takarásból.
– Hol a kutya? – nézett mögéje Laci, miközben pattanásig feszültek benne az idegek, ahogy vállba rántotta a fegyverét.
A hatalmas dörrenés megakasztotta a sebzett kan támadását, és a csattogó agyarak közül már csak a búcsúzó lélek kínja fújt ki egy kis véres habot. A hibátlan csontsarlókon megcsillant a lámpafény, de a vadászt – életében először – nem a trófea érdekelte...
Valami hideg, kínlódó érzés kúszott a torkába, és szinte rekedt volt, ahogy megszólalt:
– Bodza! Hol vagy, Bodza? – de a bokrok mögül semmi mozgás nem hallatszott.
Laci szinte ledobta a puskáját, és zseblámpája fényét követve, átverekedte magát az ágak sűrű szövevényén, s nagyot füttyentett.
– Ide hozzám! – akarta kiáltani, de aztán meglátott valamit a letaposott fűben, és elcsuklott a hangja.
– Kiskutyám! – rebegte, és lerogyott mellé, mert az már nem tudott felkelni.
Oldalán hatalmas seb tátongott, amelyen obszcén kíváncsisággal kandikáltak ki a belek. A kutya megpróbálta felemelni a fejét, hogy megnyalhassa az ételosztó, mindig simogató kezet, de nem maradt ennyi ereje.
A megszorított, sebzett kan agyarai felhasították az oldalát, és az éles csontpengék elvágták az egyik artériát, ahol most lüktetve folyt ki belőle az élet. Még egyszer megrándultak a lábai, mintha futni akarna valami elkerülhetetlen elől, aztán megtört szemének a csillogása, és tompa homály fogta marokra a ragyogást.
***
A szél elfeküdt valahol a dombok mögött, az erdő elhallgatott, csupán néhány jókedvű madár füttyentett bele a napsütéses délelőttbe.
A gyerekek anyjuk kezét fogva előresétáltak a kis tisztásig, de Laci – karjaiban egy összecsavart pokróccal – csak lassan lépegetve követte őket. Nem volt nehéz a teher, de nyomasztotta a veszteség mérhetetlen súlya, amit a kutya értelmetlen halála okozott.
– Én tehetek róla! – mondta el magában századszor, s érezte, ahogy szemét megint elfutja a búcsúzás könnyes párája.
Nem akarta sokadjára is elismételni, hogy mennyire veszélyes egy sebzett vaddisznót megszorítani a sebágyon – mert tudta. Csak azt nem tudta, hogy mi fogja azt a végtelen űrt betölteni, amit az elveszített kutya a szívükben ott hagyott.
A nagy tölgyfák árnyékából kinőve, egy hatalmas bodzabokor állt a tisztás szélén. Itt ásott reggel egy kis sírgödröt, és ide igyekezett most az egész család, hogy elbúcsúzzon a szeretett társtól...
– Jó helyed lesz itt nagyon – gondolta Laci, és óvatosan földre csúsztatta a csomagját.
– Ide temetjük Bodzát? – kérdezte a kislány, s az apja csak bólintani tudott, mert félt, ha megszólal, akkor elcsuklik a hangja.
– Akkor hozok egy kis füvet alá, hogy ne fázzon... – nézett ki a napsütéses rétre, ahol a térdig érő gyepből kimosolygott a kamillák fehér szirmú, nevetősen sárga arca.
– Segítek neked – sétált vele az édesanyja, s néhány perc múlva ölnyi, illatos fűvel ágyazták meg Bodza helyét.
Szedtek még egy nagy csokor kamillát, amit néhány vöröslő pipaccsal és kék búzavirággal színesítettek.
– Ugye milyen szép, apa? – kérdezte a kislány, miközben Laci gyöngéden belecsúsztatta kutyáját a balzsamos illatot sóhajtó szikfűvirágok közé.
A gyerekek két kézzel szórták a virágokat, s a szirmok alatt hamarosan eltűnt a rágott szélű, gyűrött pokróc.
– Lépjetek egy kicsit hátrébb! – szólt Laci rekedten, és a kis ásóval óvatosan rászórta a földet a kopott szemfedőre.
Szépen eligazgatta a rögöket, és megvárta, hogy a két gyerek még egy nagy csokor mezei virágot szedjen. A nagy bodzabokor ágai szelíden meglendültek, ahogy valami kóbor szellő futott végig az erdőszélen, és a még éretlen zöld bogyók tányérjai integetni kezdtek.
Néhány hét múlva, amikor sötétlilára érnek a tenyérnyi ernyők, a környék rigói összevesznek majd a bőséges lakomán. Ősszel meg, amikor hullik már a makk, szarvasok és vaddisznók fognak óvatosan szemezgetni itt, az erdei ingyenkonyhán...
Aztán megint tavasz lesz és újra nyár, amikor a réten kis rókalepke imbolyog a napsütötte virágok felett, de este egy másik róka – a vörös bundás – fog itt elsietni, szájában a faluszéli ól óvatlan tyúkjával, amit hamarosan szétszednek otthon a folyton éhes kölykök.
– Nem fogsz unatkozni, kiskutyám! – törölte meg szemét a vadász, aztán vállára dobta az ásót, és elfordult…
Felesége megfogta a gyerekek kezét, de valamiért még várni kellett. A kisfiú nem akart elindulni.
– Gyere, drágám, ne húzasd magad! – szólt szelíden a gyerekre, akinek kis öklében még ott lengett egy lila virágú fürtös bükkönyszár.
Hosszasan nézte a hatalmas bokrot és alatta a kutyát takaró aprócska halmot, majd kihúzta maszatos pracliját az anyja kezéből, és odatotyogott a mezei virágokkal teleszórt szelíd dombocskához.
– Szia, Bodza!... – mondta egy kis gondolkodás után tisztán és érthetően, azután óvatosan a többi virág közé fektette a sajátját.