A villamos meg‒megtorpanva, csattogva kanyarog a váltók között, aztán amikor leér a Duna partjára, végre nekiiramodik. A sínek végig nyújtóznak a rakparton, és a sárga kocsik beleheccelik magukat a vágtába.
Hétköznap, kora reggel van. A peronok még üresek, és ha nem akad leszálló utas, akkor a villamos megállás nélkül tovább robog.
Fejemet az ablaknak támasztom, és – mint már olyan sokszor – rácsodálkozok a vízparti palotákra. Micsoda formagazdagság; kőcsipke, márványdísz, erkélyeket tartó, szigorú tekintetű Atlaszok, tátott szájú, vicsorgó vízköpők, faragott oszlopok! Évszázados emlékek…
A nagy híd árnyékában horgász áll a kövezésen. Mozdulatain látszik, hogy halat fáraszt, de hiába fordulok meg ültömben, nem látom, hogy milyet. A bot hajlik, a hal még küzd, de a villamost nem érdeklik a fejlemények.
Mire visszafordulok, szemüveges fiatalember ül velem szemben. Mellette jókora hátizsák, ölében bőrtarisznya, rajta megtámasztva egy könyv.
KÖNYV! Így csupa nagybetűvel. Nem telefon, vagy tablet, hanem igazi papírból fűzött, nyomdában készült, lapozni való.
A kötet olyan ismerős forma.
Jobban megnézem, és szinte belezsibbadok az örömbe: engem olvas! Pontosabban az egyik könyvemet, és ahogy odapislogok az oldalt díszítő grafikára, már tudom, hogy melyik történetemnél tart...
„Az öreg bika lassan jön, és most lép ki a tisztásra. Vaskos nyakát mélyen az árnyékban hordja, de ahogy felemeli a fejét, gyertyás végű agancskoronáját bearanyozza a szeptemberi napsugár. A vadász keze rányirkosodik a puskatusra…” – és én, aki az előbb még a Duna-parti panorámában gyönyörködtem, máris ott állok az erdő szélen.
Ismét érzem azt a feszült várakozást, és tudom, hogy – a következő oldalon – mindjárt elcsattan a lövés.
Hallom a madárdalt, és látom a lombos terítéken fekvő fejedelmi vadat. Páratlan tizennégyes!
A villamos nagyot rándul, és én újra a főváros szívében utazom.
Szeptember 8‒a van. Kisasszony napja és az olvasás világnapja…