Három éve jelent meg lapunk hasábjain az alábbi írás, amely a vaddisznóval való gazdálkodás árnyalatait igyekszik bemutatni.
Vitathatatlan, hogy sok vadásznak nyújt felejthetetlen élményt a vaddisznó vadászata, hát még egy-egy kapitális remetekan elejtése. A sertevad büszkén viselheti a magyar vadászok kedvence „billogot”, ezért most a vadkanokkal kapcsolatos kérdéseknek néztünk utána. A vaddisznóval való gazdálkodás lehetősége korábban magában rejtette a vadkanok észszerű hasznosítását is, mert sokak szerint mind vadászati élményben, mind értékben egy öreg kan zsákmányul ejtése egy öreg gímbika elejtésével vetekszik, csak míg a szarvas esetében 12 évet kell várni egy kiváló vad golyóérettségére, a vadkanoknál fele ennyi idő is elég a hasznosítási kor eléréséhez. Gyakorlott szakemberek véleményére voltunk kíváncsiak.
Miként legyen nagy kanunk?
A Sárvári Berek Vadásztársaság területén sok kivételesen jó kan esett. Dabis Gábor, a társaság elnöke több évtizedes tapasztalatairól beszélt lapunknak.
– A komoly kannak a legnagyobb titka, hogy nem szabad meglőni fiatal korában – kezdi –, ám a hirtelen kezű elejtők gyakran megfeledkeznek erről. Sokszor tapasztaltam – nem nálunk –, hogy a terítékre került fiatal kanok – 13–15 centis – agyarait ki sem vette az elejtő, pedig ezekből két-három év múlva komoly trófea lehetett volna.
A szakember szerint az 5 éves egyedek már jó agyarral kecsegtetnek, de az igazán jó kanok 6–8 év között „teremhetnek”. A fentieken túl lényeges az intenzíven művelt vadföld is, mely nem csupán takarmányként szolgált, hanem helyben is tartja a vadat, és általa a vadkárokat is mérsékelheti a vadgazda.
– A vadföldek megfelelő helyen való létesítésével ki lehet használni azt, hogy a vaddisznó voltaképpen lusta jószág, és önszántából – kivéve búgás idején a kereső kanok – nem tesz meg nagy távolságokat. Ha sikerült optimális körülményeket teremtenünk nekik, és olyan terület közelében kínálunk táplálékot, ahol a nappali pihenőhelyek zavartalansága és a víz is biztosított, akkor a vaddisznó nem megy messzire – ennek megfelelően a nagy kan is helyben marad.
A vadgazdának továbbá a kései, gyenge malacokat – melyeket régebben a ragadozókon kívül az erős telek is elvittek – ki kell selejteznie. Ezekből törzsanyag nem maradhat, mert annak következménye az állomány minőségi romlása, az átlagtömeg csökkenése, illetve a betegségekre való fogékonyság, véli a szakértő.
A sok jó kanhoz nyilvánvalóan nagy vaddisznóállományra van szükség, ezért is alapvető fontosságú a vadföld elhelyezkedése, általa ugyanis a vadgazda oly mértékben képes lehet megelőzni a vadkárokat, hogy el tudja viselni a vaddisznóállomány sűrűségét, és hagyhat időt a kanoknak a megöregedésre. Az ily módon minimalizált vadkárral fenn lehet tartani a társaságot anélkül, hogy az első találkozás alkalmával el kellene ejteni minden disznót.
A zavartalanság pedig elengedhetetlen, ám a szakember szerint a vadászatra jogosultak sokszor figyelmen kívül hagyják ezt a tényt. Ha nincs nyugalma, a vad nem tartja a helyét, és kiszámíthatatlanná válik a mozgása.
– A nagy vadászati nyomással azt érjük el, hogy azokra a területekre menekül a vad – főleg a nagyja és az öregje –, ahol békén hagyják – magyarázza. – Azoknak a nagy kanoknak, amelyek társaságunk területén kerültek terítékre, jó része nem is a miénk volt, csak a szomszédos területeken hetente tartottak disznóhajtást (néha többet is), és az öreg jószág ezt nem szereti.
A nagy kanra azért kihívás vadászni, mert gondolkodik: annyira intelligens, hogy minden nyomás ellen újabb fortéllyal válaszol, így bújva ki a veszélyhelyzet alól. A többi között ez az oka annak, hogy hajtásban nem sok nagy kan esik. Jó példa erre az alábbi történet is.
– Emlékszem egy esetre, amikor egy vadkárelhárító lesvadászaton a vendég három óra alatt négy kapitális, idős kant hozott terítékre éjjel, amellett a területrész mellett, amelyet előző nap meghajtottunk. A rutinos vén kan ugyanis a hajtás elől kihúzódik az erdőből, és egy kis kökényfoltból, bokorcsoportból – amiről az ember azt hinné, hogy a nyúl sem áll meg benne – ugrik föl másnap! – mondja nevetve a gyakorlott vadászember, majd hozzáteszi: – Nagy önmérsékletre van szükség ahhoz, hogy a fiatal kanokra ne emeljen puskát a vadász; nálunk ez működött is, mert a tagság megértette, elfogadta és be is tartotta a szakmai érveimet! Így 38 hosszú év következetes munkájával együttesen értük el azt, hogy társaságunknál hajdan híresen nagy kanokat hozhattak terítékre az arra vágyó vendégek…
Fő a kímélet!
Az önmérséklet jelentőségét hangsúlyozza Iszak Rajmund, a Jáki-Sorok Vadásztársaság fővadásza is.
– Ha nagy kant akar az ember ejteni, hagyni kell megöregedni, és az öregedésnek a vadászati hasznosításban kell jelentkeznie. A kanok megfelelő kíméletéhez ezenkívül nagy erdőterületre van szükség. Nálunk az égerlápos részek mindig is nyugalmas élőhelyet szolgáltattak a vadnak, így a nagy kanoknak is – magyarázza a fővadász. A társaságnál jellemzően régebben sem rendeztek nagy terítékű disznóhajtásokat, inkább csak kisebb mozgatásokat, és ezeket is olyan helyeken, ahol úgy látták, hogy a süldők, illetve a növekvő szaporulat képes biztosítani a teríték nagyságát.
– A kan tehát így könnyű lövésre jött, vagy elmaradt és tovább öregedett – fűzi hozzá a szakember.
Napjainkban a kihelyezett vadkamerák segítségével a vad zavarása nélkül juthatunk arra vonatkozó információkhoz, hogy hol mozog a nagy kan vagy az öreg bika. Azonban a technika vívmányai nem megfelelő kezekben olykor többet ártanak, mint használnak.
– Az egyre gyakrabban megjelenő, illegális technikát használó vadászok sokszor ellehetetlenítik a vad kíméletét – mutat rá a szakember. A fővadász szerint a puskalámpa nem volt ellensége a kannak, mert csak kis létszámú hasznosítást eredményezett, ám az éjjellátó előtétek és a hőkamerák idővel a kanok öregbítésének kerékkötőjévé váltak, márpedig ha a vadász öreg kant akar ejteni, előbb kímélnie kell a fiatalt! – magyarázza a fővadász, aki hozzáteszi: – Ha a vad öregbítéséről beszélünk, akkor a jó kan agyarmérete ötéves korban már biztosan meghozza azt a nagyságot, amikor már érdemes számolni vele.
Ahhoz, hogy a kanok megérjék ezt a kort, a vadászatokon is szem előtt kell tartani néhány fontos szempontot. A lesvadászatot illetően elmondható, hogy az öreg kanok rendszerint nem is kerülnek puska elé, mert később érkeznek a szóróra, mint a könnyen hasznosítható vad (szarvasok, süldők).
– A nyári vadkárelhárító vadászatokon pedig a gabonában egyedül megjelenő kopasz disznókat alaposabban elbíráltuk és mérlegeltük, hogy terítékre hozzuk-e őket vagy sem, mert azok tapasztalataim szerint sokszor kanok voltak. Itt jegyzem meg, a kanok egyébként sosem okoznak oly mértékű vadkárt, mint egy süldő vagy egy koca, mert óvatosabbak, és keveset tartózkodnak kint a mezőgazdasági területeken – teszi hozzá a fővadász.
Ennek a kitartó szakmai munkának az eredményeképpen a vadászmester azt tapasztalta, hogy az elmúlt időszakban meglehetősen sok kan esett vadkárelhárításon.
– A korábbi 8–10 terítékre került egyedhez képest, most ez a szám 20 körülire tehető. Az elejtett egyedek között bizony már volt 5-6 komolyabb – 18 centiméter feletti agyarú – kan is, de tavaly novemberben esett nálunk egy igazi „matuzsálem” is, melynek korát a zápfognak a növekedése és kopása alapján 9-10 év körülire becsültük. Ez valóban nagyon ritka, és itt már nem csupán a vadgazdálkodás eredményessége, hanem a véletlen szerencse is hozzájárult ahhoz, hogy kivételes trófeához juttathattuk az elejtőt…
Olvasni kell a természet jeleit
Juhász Ferenc, a Háromkő-Bérc Vadásztársaság vadászmestere kapitális trófeák egész sorának örülhet, hiszen eddigi pályafutása során közel 30 érmes kant hozott terítékre. Ezen esetekről könyvet is írt… A személyes indíttatáson, illetve a terület adottságain túl arról faggattuk, hogy mi szükséges ahhoz, hogy a köztudottan óvatos remetekanok puskavégre kerüljenek.
– Két feltétele van ennek: 90 százalékban szerencse, és a maradék pedig egy kis tudás – mondja mosolyogva a tapasztalt vadászember. – Méretes kanokkal egész évben, akármikor találkozhatunk – fordítja komolyra a szót. – Sőt a júniusi búzában, a nyári vadkárelhárítás idején, még az átlagvadász szerencséje is elég hozzá, és egy kis előzetes munkával még javítani is lehet az esélyeinken. Egy-egy nyári eső után szinte olvasni lehet a természetben, keressük a méretes, kopott körmök nyomát vagy a bagózás jeleit a búzában, és ezek alapján ki tudjuk választani az esti kiülés megfelelő helyét. Érmes kanjaimnak 70 százaléka így esett…
A tudatos szakmai munka mellett fegyelmezett társasági tagokra volt szükség.
– A nagy kan elejtésért áldozatot kellett hozni: tudni kellett korábban elengedni is –hangsúlyozza a vadászmester.
A kanok 16–18 hónapos korukban leválnak a kondákról, és elindulnak egy másik anyacsaládot keresni, sokszor ekkor kerültek terítékre a fiatal egyedek.
– Amikor megjelent a konda, mi szándékosan nem a kansüldőt szemeltük ki, hanem az emsét. Én sok fiatal kanra annak tudatában sem emeltem puskát, hogy másnap hajnalban a szomszéd hegyen esetleg másvalaki ejti el. Ha tízből egy elengedett jószág megöregszik, és azt hatévesen terítékre hozhatjuk, akkor megérte elengedni az előző tízet – magyarázza Juhász Ferenc.
Ha a kannak sikerül megöregednie, még akkor sem törvényszerű, hogy abból kapitális példány lesz, mert ehhez a megfelelő genetika is szükséges.
– Úgy gondolom, ha a kan eléri a 6–8 éves életkort, akkor – 20 centiméter körüli agyarhosszal és 24 milliméter szélességgel – már bronzérem-várományos lehet, ám ha még genetikailag is jó, akkor akár 130 CIC-pont feletti kanokra is lehet számítani.
Az elmúlt esztendőkben a társaságnál éves szinten 150–200 vaddisznót hoztak terítékre, melyből a hetvenes évektől napjainkig összesen 8–10 aranyérmes lett, sőt 2 trófeát 130 CIC-pont fölé értékeltek.
Minden fát ismerni kell
– Nosztalgiával gondolok azokra az időkre, amikor egyetlen nap alatt akár 100 disznó is esett – ezt már Keszléri József, a Pilisi Parkerdő Budakeszi Erdészetének vezetője mondja, mikor az erdőgazdaság egykor kiemelkedő vaddisznóállományáról kérdezem.
A Budakeszi Erdészet az elmúlt 20–30 évben mind minőségben, mind mennyiségben kiemelkedő terítéket produkált a vaddisznó tekintetében. A szakember szerint több oka is volt ennek.
– A rendszerváltozás előtt a budakeszi revír volt az egyik fő állami protokollterület, ahol szándékosan, sőt ki kell mondani, egészségtelen módon feldúsították a vadállományt – magyarázza. Az őz kivételével igaz volt ez minden hazai nagyvadra. Gímszarvas, dám, muflon és vaddisznó tekintetében, évtizedeken át, a terület vadeltartó képességénél jóval nagyobb állomány volt jelen a területen. A változást követően azonnal elkezdtük a vadállományt oly módon csökkenteni, hogy az megfeleljen a vadeltartó képességnek, és emellett a minőséget is fenn tudjuk tartani.
A szakember szerint a folyamatosan frissülő génállománynak is betudható a különleges méretű egyedek megjelenése. Mivel a budakeszi rész egybefügg a Pilisi Parkerdő egyéb vadászterületeivel, a vaddisznók részéről állandó volt az átjárás, emellett pedig a szomszédos Budapesti Erdészet munkatársai rendszeresen végezték a belterületen megjelent nagyszámú vaddisznó élve történő befogását is. Ezeket az egyedeket később a Budakeszi Erdészet területén engedték szabadon, ami szintén folyamatos génállomány-frissülést jelentett.
A Budakeszi Erdészet két olyan vaddisznótrófeával is büszkélkedhet, mely szerepel a világranglistán.
– Ahhoz, hogy a kapitális egyedekre sikeresen vadászhassunk, elengedhetetlen a terület hajszálpontos ismerete – emeli ki Keszléri József. – Egy területgazdának ugyanis minden fát ismernie kell a kerületében, és ugyanez vonatkozik az ott élő vadra is. A kerületvezető erdész feladata, hogy folyamatosan figyelje a vadállományt, és jelezze az erdészetvezetőnek, ha rábukkan egy-egy kapitális példányra – magyarázza.
Nem volt ez másként annak a kannak az esetében sem, mely 2000. november 5-én szabad területen, egyéni vadászaton esett, szerencsés elejtője pedig Oswin Weiser, egy visszajáró német vendégvadász volt. E kan sokáig a világranglista 3. helyezettje volt.
– A kapitális példányt ismerte és rendszeresen figyelte az azóta elhunyt, nagyon szakmaszerető és óriási tapasztalattal rendelkező kerületvezető erdész, Kiss Gábor – idézi fel a történteket a szakember. – A kolléga jelezte felém, hogy él a területén egy kivételes kan, mely kora hajnalonként nagy biztonsággal megjelenik egy erdőszéli dagonyánál. Hamarosan érkezett is vendég rá, és pirkadatkor a vadász és kísérője a keresésére indult. Mindenki nagy izgalommal várta a fejleményeket, ám már kivirradt, és csak nem érkezett a hír, hogy terítéken volna a kan, pedig még cserkeltek is egyet a környéken, mondván, hogy aznap talán később jelenik meg a vad a dagonyában. Csaknem feladták, de még egy utolsó kísérletet tettek, és még egyszer felmentek a dagonyára néző magaslesre. Egyszer csak, mint valami óriás, a dagonyából kikelt a hatalmas kan. Nagyon valószínű tehát, hogy ott volt addig is, csak nem vették észre, mert ki sem látszott a sártengerből! Amikor azonban kiemelkedett onnan, a vendégnek sikerült terítékre hoznia – emlékszik vissza Keszléri József a történtekre. Ez a kan 2003-ig a világranglista 3. helyezettje volt 25,50 centiméteres agyarhosszával és 154,80 CIC-ponttal, amikor is – szintén a Budakeszi Erdészet területén – új rekord született.
– Az a kan is itt esett nálunk, amelyik letaszította a dobogóról a fenti kivételes példányt, és – teszem hozzá – a mai napig vezeti a világranglistát! – mondja büszkén a szakember. – Be kell vallanom, leginkább a szerencse volt az, ami közrejátszott abban, hogy 2003. november 4-én Javier Botin spanyol vadászvendégünk hozzájutott a nem mindennapi trófeához, az óriási kan ugyanis egy vadaskerti hajtáson esett. Nem is tudtunk róla, azelőtt sosem láttuk a területen. Köztudott, hogy a búgás idején a kapitális jószágok megindulnak és keresik a lehetőséget, hogy a génállományukat továbbadják, egészen biztos, hogy ez a kan akkor szabad területről jött be a vadaskertbe, és óriási vadászszerencse kellett ahhoz, hogy a vaddisznóhajtáson terítékre kerüljön – mondja az erdészetvezető. 27,55 centiméteres agyarhosszal és 162,55 CIC-ponttal jelenleg is ez a vad tartja a világrekordot…