Részlet Széchenyi Zsigmond Năhar című kötetéből, indiai útinaplójából.
Febr. 22.
Bhadravati Resthouse
(Mysore State)
Ittlétünk első két napjának biztató bekezdése után, máris rosszra fordul szerencsénk kereke. Joggal remélhettük, hogy ma délelőtt versenyt futnak majd a biciklis hírnökök. Hogy annyi khabbart hoznak, azt sem tudjuk majd, melyikhez fogjunk.
Az éjszaka azonban nagyböjtjük lehetett a bhadravati tigriseknek.
Fél kettőre jár, mindennapi csirkeebédünkhöz ülünk, de öt falu határából még egyetlen kerékpáros sem érkezett.
A napi csirkeebédet nem panaszképpen említem. Addig örüljön a tigrisvadász, amíg csirkét ehetik. Csak azért vagyok bátor felszólalni, mert a bhadravati tigrisvadász helyzete különleges. Nem is élhet egyébbel, kizárólag csirkével. Már amennyiben húsra vágyik. A bhadravatiak ugyanis másmilyen húst nem ismernek. Délben, este, változatlan egyformasággal, egy-egy izmosra soványított, rágós baromfit fogyasztunk. Versenyfutásra trenírozott, gumicombú, horpadt mellű Mistkratzert.
Venkata az imént gaurvadászat lehetőségeit pengette. Kissé ugyan távol esik innét a gauros dzsungel, mintegy hatvan kilométerre, hanem útja állítólag autóval járható, másfél óra alatt odaérhetnénk, még vadászelefántot is kapunk.
Venkata kollégájától, az ottani erdőtiszttől érkezett az üzenet, bármely nap jöhetünk.
Fődolog, hogy virradat előtt ott legyünk, egy-két nap alatt biztosan számíthatok gaurbikára…
Mi tagadás, ez bizony kecsegtető ajánlat. Alapos latolgatás után el is határozzuk, hogy holnap szabadnapot engedünk a tigriseknek.
Megpróbálkozunk a gaurral.
Vacsora után még bekocsizzuk az emberölő tigris járása tájékát. Nem soká késlekedünk, alig egy óra hosszat, hiszen hajnali fél négykor már ismét indulhatunk a gaur után.
Nem is látunk egyebet néhány csitalnál meg egy kis kancsilnál. Ezzel a csodabogárral ma találkozom először, meg is lövöm a flóbertpuskával.
A kancsil – angolul mouse deer – a szarvasfélék családjába tartozó, agancsot azonban sosem növesztő, szopósmalac-formájú, pettyes bundájú, alig nyúlnagyságú dzsungellakó. Legtalálóbban német neve illik rá: Hirschferkel – szarvasmalac.
Mikor a kis flóbertgolyó oldalba vágta, szakasztott olyat visított, mint az újévi malac. Ceruzavékony, alacsony lábai alig bírják túl nehéz, dudaszerű testét – csúnya kis féreg szegényke.
Gyűjteményem számára azonban újdonság.
Febr. 23.
Bhadravati Resthouse
(Mysore State)
Hajnali fél négykor hagyjuk el tanyánkat. Venkata a sofőr mellett, mi ketten hátul ülünk. Puskámat már indulás előtt megtöltöm, mellém támasztom a kocsi sarkába. A dzsungel éjszakája: váratlan találkozások lehetősége.
A hiányos pihenés, az álmosítóan fülledt levegő meg a gödrös úton ide-oda ringató kocsi hamarosan elaltat. Csak arra eszmélek fel, hogy orromat beleütöm valamibe… Hirtelen lefékezett a kocsi…
– Ott a párduc előttünk – súgja Venkata –, lőjön oda gyorsan!
Ez aztán az álmot is kiüti szememből.
Óvatosan felállok, csak úgy tudok az előttem ülők meg a védőüveg felett ellőni. Vagy negyven lépésre áll a párduc az útszélen, zöld szembogarai lidércfénnyel égnek a lámpasugárban…
Lövésemre rekedt mordulással veti magát a dzsungel sűrűjébe…
Érzem, hogy jó helyen érte a golyó. Hallom is már, amint egy helyben rugdalódzik. El-elcsukló, köhögésszerű hörgése csalhatatlan jel…
Megvárjuk, míg teljesen elhallgat. Aztán Venkatával kiszállunk. Ő a kézilámpát, én a felhúzott puska csövét fordítom az imént elhalt hörgés irányába. Így közeledünk óvatosan.
A keresgélő lámpa fénykarikájában megjelenik egy darabka pettyes bunda… Alaposan megdobáljuk a kezünk ügyében heverő kövekkel. Nem mozdul. Megtört szemében még csillámlik ugyan a zöld parázs, de az élet már elszállt belőle.
Örömmel álljuk körül a kimúlt macskát. Húznánk is már kifelé az útra, csakhogy ketten nem bírjuk. Ideszólítjuk a sofőrt. Sőt még F. is segít, úgy cipeljük ki a kocsilámpák világába. Derék kandúr ez is, habár kisebb a múltkori kecskegyilkosnál.
Lombok közé takarva kötjük fel a kocsi saroglyájára. Aztán rágyújtunk, s megelégedetten folytatjuk utunkat a dzsungel titokzatos sűrűjében.
De hiába, a vadászember kissé mégiscsak lázadozik bennem. Autóból, lámpafénynél lőtt párduc? Ez valahogy még sincs rendjén. Némileg tán a holdvilágnál, fáról lelőtt fácánhoz hasonlíthatnám. Lesipuskás szaga van a dolognak.
Még csak alig szürkül a hajnal, mikor a megbeszélt találkozóhelyre érünk. Állami erdőtiszt, Venkata kollégája vár itt bennünket és Hira-Lal, a szép, nagy elefánt. Nyomasztóan párás őserdő bontakozik ki körülöttünk. Szürke ködszellemek gomolyognak titokzatos nullah-k mélyén. Innét is, onnét is felhangzik a jungle cock éles kukorékolása. Hosszú farkú, sebes röptű, smaragdszínű papagájok csicseregve kergetődznek felettünk, ébredő majmok vitatkoznak sűrű lombsátrak láthatatlan rejtekén.
Hira-Lal – ami Venkata állítása szerint „Rubintos gyémánt”-ot jelent – oly hangtalanul, oly puhán ereszkedik hasra, mintha mindene gumiból volna. A két erdőtiszt társaságában kapaszkodunk fel hátmatracára. A fák alatt még homályos a világítás, várnunk kell kissé. Közben a két erdész halkan tárgyal a három félmeztelen, kontyos hajú nyomozóval. Bandobastot – megbeszélést – tartanak. Az erdő alatti cukornádültetvényt dézsmálta az éjjel egy gaurcsapat, ennek visszavonuló nyomát fogjuk követni.
Hira-Lal álltában imbolyog. Egyik oszloplábáról a másikra ringatja tekintélyes termetének tonnáit!
– Tshalo! – szól hozzá a mahout. – Előre!
És gyengéden kupán szúrja az ankusz vashegyével.
„Rubintos gyémánt” óriás testének lágyan hintázó hajója nesztelen talpon indul el alattunk.
Immár másfél órája követjük a dzsungel mélyébe vonuló öt-hat főnyi gaurcsapat nyomát. A világítás most sem a legjobb. A verőfényes reggel ellenére is homályos még a lombkárpit árnyékolta vadonság. Százados teakfák, szantálfák, mohwa- és pipálóriások egymásba ölelő koronái alatt, mohás süppedéken halad velünk az elefánt.
Apró erdei tavat is érünk. Nyálkás víztükrén kárminvörös és elefántcsontszínű lótuszszirmok nyílnak. Gyönyörű pillangók libegik körül a mocsárszagú dagonyát – bársonyfekete, acélkék meg ibolyaszín zománcszárnyuk csaknem megsirattatja velem boldogult gyermekkorom lepkefogó hálóját. A felettünk minduntalan ide-oda surranó karcsú kis smaragdpapagájok, akárcsak holmi apró, zöld rakéták villódzása…
Bambusszal vegyes lomberdőbe vezetnek a nyomok. Egyes csomókban, magányos kévékben állnak a zászlós tetejű bambusztövek, köztük zajtalanul csavarog a bölcs és mégis engedelmes Hira-Lal, ki már ötven évvel ezelőtt felcserélte vadonbeli szabadságát a talán kényelmesebb, de bizonyára sokkal unalmasabb szolgaélettel.
Az előttünk lopakodó nyomozók megtorpannak. Fél lábon figyelnek, vizslamódra. Hira-Lal is szoborrá dermed, bizonyára tudja, miről van szó…
A nyomozók néhány lépéssel előbbre kúsznak, aztán fektükben intenek: léptessünk közelebb…
Már mi is látjuk a gaurt. Nincs messze, alig negyven lépésre feketedik a bambuszhajtások közül. Csak homályosan látható, Venkata és erdésztársa messzelátón vizsgálják. Rövidesen meg is hozzák a határozatot:
– Magányos bika – súgják –, tessék lőni!…
A szakértők véleményében nincs mit kételkednem. S miután most meglehetős tisztán kimutatkozik a gaur váll-lapja, hamarosan odalövök…
Hatalmasat reccsent a bambusz a nehéz testű állat elugrásától. Kisvártatva pedig tompa zuhanás hallatszik… Majd pedig a halállal vívódó bika fulladó hörgése…
Afrikában oly sokszor bevált „elefántpuskám” tizenkét milliméteres acéllövedéke nyilván könnyen elintézte a tíz–tizenkét mázsás vadbarmot.
Hira-Lal recsegve törtet a hörgés irányába. Mihelyt megérzi a vérszagot, nagyokat horkant ormányának fújtatóján, rojtos szélű füleivel izgatottan legyezget. Látjuk is már az elesett gaurt, amott feketedik, mindjárt odaérünk.
Venkatáék füstös képén azonban elhal a mosoly. És nyomában akkora káromkodás szisszen ki összeszorított ajkuk rekeszén, nem csodálnám, ha foguk is kilyukadna tőle…
Most már én is látom, minek örülnek.
Gaurtehén fekszik előttünk!...
Szó sincs róla, az ilyen szégyenteljes felsülésért végeredményben mégiscsak a puskás felelős. Miért lőttem, mielőtt meg nem győződtem róla, hogy valóban bikára lövök-e? Ez így van, ezen nincs mit szépíteni.
Mert azzal tán mégsem vádolhatom magam túlságosan, hogy a két helybeli erdőtiszt szakértő véleményében nem kételkedtem.
Bosszúságomban le sem vágatom a gaurtehén silány szarvát. Pedig ki tudja, látok-e még valaha gaurbikát?
A szédítő hőségben való kétórás hazautazás aligha javítaná meg méltán dohogó hangulatomat. Hanem szerencsére a hajnalban lőtt párducmacska is itt utazik kocsink saroglyájában. És mire hazaérünk, el is felejteti velünk a sajnálatos baklövést. Azaz tehénlövést...
Ami pedig a tigriseket illeti, mindenesetre jól tettük, hogy ma nem maradtunk itthon. Ismét nem jött khabbar, valamennyi bódánk hazalátogat nappali pihenésre.
Az első két nap biztató kilátásai után ez szinte érthetetlen. Ha nem győződtem volna meg arról, hogy a falusiak – a tigrisek túlságos garázdálkodása következtében – a mi pártunkat fogják, s mindenképpen igyekeznek segítségünkre lenni, méltán azt hihetném, hogy félrevezetnek, s nem jelentik a leölt bódát.
A szobánkba zavartalanul ki-be járó verebeket, békákat és zöld gyíkokat jóformán észre sem vesszük már. Mintha valahogy a bútorzathoz tartoznának. Csak mikor az ágyra téved valamelyikük, akkor szólunk közbe. Padlón, falon, szekrény tetején kedvük szerint szórakozhatnak.
Ma három hete, hogy beoltottak bennünket, de karom máig sem gyógyult be, naponta kötöznöm kell. A kötés persze minduntalan félrecsúszik, az ing rászárad a sebre, nem győzök mérgelődni.
Csenghet a füle annak a hajbókoló bikaniri doktornak. Naponta egynéhányszor megemlegetem.
A párduc megnyúzásával, tarka bundájának besózásával és tisztogatásával babrálunk egész délután. Venkata a községből küldött ide állítólagos szakértő nyúzót és bőrcserzőt. Vézna, fekete kontyos, réz fülbevalós emberke. Másodmagával érkezett, hatéves kislány a segédje. Guggolnak a verandán, félig magukra húzták a párducbőr pettyes takaróját. Rögtönzött fanyélbe erősített, rozsdás zsilettpenge a késük, azzal tisztogatják, kapargatják a bőrön visszamaradt húsmaradványokat.
Hogy a gaurtehén okozta szégyenletes csorbát mielőbb kiköszörülhessük, a holnapi hajnalt ismét gaurvadászatra szánjuk. A nyomokból ítélve, elég sok gaur járja azt a szép dzsungelt, előbb-utóbb majd csak sikerül bikára is akadnunk. S minthogy az alvással meglehetős hátralékban vagyunk, a tervezett lámpacserkészet ma elmarad.