Egy emlékezetes vadászat Farkas Dénessel
Mintha két énem és két életem lenne. Az egyik énem a naptár által meghatározott úton halad. A mát a holnap, a holnapot a holnapután követi. A másik énem és életem – mintegy fittyet hányva az előrefelé szaladó időnek –, visszafelé halad, tudomást se véve az öregedésről. Egy-egy felvillanó arc, emlék, illat, hang vagy táji látkép évekkel, évtizedekkel repít vissza a tovatűnt múltba.
Július van. Tarlók sárgállnak a szelíden hullámzó dombokon. Úgy tetszik, őzet látok! Lassítok, mert valóban az: egy fiatal bak szalad ismeretlen célja felé, időnként meg-megállva, szaglászva. Idilli látvány. A bak nyugatnak tart, a lenyugvó Nap bearanyozza kecses alakját. Farkas Dénes jut eszembe, akitől oly sokszor hallottam, hogy az őzvadászatnál nincs szebb vadászat, hisz többnyire egyszerre látod a vadat, a tájat, a lemenő Nap bíborát, avagy a hajnalfényt…
Szép emlékeket őrzök közös vadászatainkról. Most éppen a Nyírségben vagyunk, Papp István vendégeként. Ófehértó, Völgyfű Vadásztársaság. Kecskés István hivatásos vadász „biztos” bakra vezet. Girbegurba agancsú virágtolvaj. Bejár a temetőbe, elejtése tehát már-már „közügy”. Nagyon finoman megszólal Dénes sípja. Három-négy vágyakozó hangot hallat, majd csend lesz. Mintha még a szúnyogok is elhallgattak volna. Semmi. Újabb halk síphang: sír a gida… Egy suta érkezik futva, majd jön a bak is, de szagot kap, elugrik. Helyszínt váltunk. Előre lopakodunk a homokos úton, mintegy kétszáz métert. Ez még a „mi bakunk” territóriuma. Dénes egy bokor alá húzódik, én mintegy tíz méternyire előtte egy fatörzs mögé. Az agancs-csontba foglalt síp hangjára először egy fiatal bak kíváncsiskodik ki a sűrűből, majd jön a keresett bak! Elhibázom…
Használtan vett „új” puskám van velem. Remek kaliber, 5,6x50 R Magnum. Eszembe se jut őt hibáztatni. De újra hibázok, „elhibázhatatlan” helyzetben. Dénes biztos abban, hogy a céltávcsővel van a baj és átadja saját puskáját. (6,5x57). Egy tölgyfa tövében a földön ülünk. A csalsíp hangja nem erős, mégis messze hangzó. Aligha lehetne lekottázni azt a különös hangsort, melyet ez a kis, élettelen tárgy ad ki magából. Dénes három-négy hangnál többet sohasem hallat egyszerre. Hallgatunk, figyelünk, várunk. Újabb hívóhangok – és most nem kell várnunk. Éppen velünk szemben feltűnik a bak, és olyan tempósan közeledik, hogy mire felemelem a puskát, már közvetlen közelünkben van. Megtorpan, egy ugrással visszairamodik a domboldalt borító bokrok felé. De egy újabb síphang megállítja. Oldalra fordul…
Életem első, őzhívással terítékre hozott bakja. Üzekedési időben természetesen lőttem már bakot, de úgy még addig sohasem, hogy valaki „célzottan” nekem hívta volna azt be. Különösképpen nem Farkas Dénes! Ráadásul a puska is Dénesé volt…
Két nap, négy kimenetel, huszonhárom hívási helyszín és húsz behívott bak! Ha élne Bertóti István és versenyt szerveznénk közte és Farkas Dénes között, aligha lehetne megjósolni, hogy ki lesz győztes…
Hosszú az este. Koccintgatunk, örvendezünk. Dicsérjük Dénes tudását. Ő hallgat, mintha nem is róla lenne szó. Aztán egyszer megunja, és figyelmeztetően felemeli az ujját. A siker mindig a bakon múlik, mondja. Ha kedve van a baknak az udvarlásra, nem válogat, akár papírlappal vagy fűszállal is be lehet hívni. De ha nincs, akkor mit sem érnek a sok ezer forintba kerülő sípok, sőt a zeneakadémiai végzettség se segít…