Mint néhány napja beszámoltunk róla, március 27-én, a Nimród Fórum Somogy vármegyei állomásán - rendhagyó módon - az alkalom teljes egészében Somogyország vadászati büszkeségéről, Páll Endréről és életművéről szólt. Ezúttal teljes terjedelmében közöljük lapunk főmunkatársa, Békés Sándor ünnepi előadását.
Páll Endre erdőmérnök, vadgazda, vadásztársasági vezető, vadászati szak- és szépíró
Páll Endre erdőmérnök, a Somogyi Erdő- és Fafeldolgozó Zrt. volt vadászati felügyelője, a nagyhírű Gyótai Vadásztársaság volt vadászmestere, a dél-dunántúli régió vadász-közösségének szinte mindenki által ismert, ikonikus személye, aki elhunyta ellenére ma is hatással van a vadászati közéletünkre.
Vadászati szak- és szépíróként, a NIMRÓD-ban gyakran publikáló, bátor kiállású gyakorlati szakemberként országos ismertséget szerzett. Vadászvizsgára készülő fiatalok ezreinek első szakirodalmi alapműve és élménye a Páll Endre által írt A vaddisznó és vadászata, valamint az általa szerkesztett, a Gímszarvas és vadászata című könyv.
Sorsunk gyökereink által meghatározott
Páll Endre 1923 szeptember 2-án született Sopronban – tudjuk meg 1995-ben megjelent önéletrajzából. Édesapja, az Eszterházy Hitbizomány szentpéterföldei erdőgondnokságának vezetője volt.
Erről, azaz Páll Miklós erdőmérnökről, rövidesen még külön is szót kell majd ejtenünk, mert Páll Endre emberi és szakmai útja csak ezen kapcsolat ismeretében érthető meg igazán.
De most térjünk vissza az életrajzi adatokhoz!
Páll Endre középiskolai tanulmányait Zalaegerszegen kezdte, érettségi vizsgát a Premontrei Rend gödöllői gimnáziumában tett. Erdőmérnöki tanulmányait 1941-ben kezdte Sopronba, diplomáját a háború elmúltával, 1947 áprilisában vehette végre kézbe.
A fiatal, kezdő erdőmérnökök esetében oly jellemző ide-oda helyezések után, 1952-ben a Keszthelyi Erőgazdaság főmérnökévé nevezték ki. 1956 októberének drámai napjaiban „a forradalom mellett álltam”, írta életrajzában, amiért el is nyerte „méltó” büntetését, Zalából Somogyba való áthelyezését. Ez az intézkedés egyébként utólag, akarva-akaratlan jutalomnak bizonyult. Az a szerény megfogalmazás, miszerint „a forradalom mellett álltam”, azt jelenti, hogy az erdőgazdaság munkástanácsának elnöke és nemzetőr volt.
Páll Endre szakmai és emberi nagysága, a SEFAG-nál 1973-tól 1982-ig teljesített vadászati felügyelői szolgálata és a Gyótai Vadásztársaságnál 35 éven át végzett vadászmesteri munkája során teljesedett ki.
És most néhány szó ismét az édesapjáról, akiről Mozaikok vadászéletemből című kötetében hosszú és szeretet fűtötte írásban emlékezett meg.
„Csodálatos nyelv a magyar. Mondatai zengenek, ritmusa zenél, és egy-egy szava magába foglalja nemcsak a lényeget, a pontos meghatározást, hanem annak érzelmi és lelki értelmét is. Mondjuk ki például azt, hogy ÉDESAPÁM. A hangos szóval nemcsak azt jelentettem ki, hogy apám, méghozzá az enyém, hanem azt is, hogy szeretem, tisztelem és példaképemnek tartom…”
„Ilyen kapocs fűzött édesapámhoz – írta –, aki 1894-ben, Erdélyben, Nyárádszeredán született. A család Páll-Palkó néven lófőszékelyeként, Backamadarason élt, ahol az ősök – afféle hétszilvafás pipásurak –, gazdálkodtak.
Édesapja Aradon élte gyermekkorát, és 1912-ben gimnáziumi érettségi után Selmecbányán felvették a Magyar Királyi Bányászati és Erdészeti Főiskolára. 1914-ben bevonult katonának, ahol a tüzérséghez került. Bejárta az orosz és olasz frontokat. 1918-ban tüzér főhadnagyként szerelt le. 1939-ben vették fel a Vitézi Rendbe.
Vitéz Páll Miklós, aki 1921-ben került Szentpéterföldére, melynek akkor még kövesútja se volt, igazi pionír munkát végzett.
A szorgalmas munka eredményeképpen a Szentpéterföldei Erdőgondnokság – idézem ismét Páll Endrét –, az évek során korszerű, szilárd üzemmé erősödött. Szinte a semmiből fejlődött ki, melyben szakszerű erdőgazdálkodás folyt, kiváló vadállomány élt, tógazdaság üzemelt, ipari vasút, üzemi telefon könnyítette a munkát…”
A változás és fejlődés lényegét illetően mindezt Gyótával kapcsolatban is elmondhatjuk. De mielőtt erről szólnánk, tennem kell egy kettőnk személyét érintő megjegyzést.
Páll Endrét dr. Bod Lajos által ismertem meg. Bod Lajos különös ambíciója, sőt szenvedélye volt, hogy mindenkit közel vonzzon magához és egymáshoz, akiket a vadászati kultúra és etika szempontjából tiszteletreméltó embernek tartott. Barátságokat építő munkássága során nem korlátozták a megyehatárok. Mint ahogy azt se nézte soha, mi a megyei MAVOSz-, illetve kamarai titkár feladata és meddig terjed tulajdonképpeni felelősségi köre.
A Bod Lajos által és körül szerveződő baráti körhöz tartozott többek között Bodó Imre, Bozóki László, dr. Czavlinga István, Cséplő József, Farkas Dénes, dr. Galamb Gábor, Keszthelyi Jenő, dr. Lami András és Videcz Ferenc.
Néhány szó erejéig még maradjunk is a két nagy barát, dr. Bod Lajos és Páll Endre kapcsolatánál. Páll Endre A vaddisznó és vadászata című könyvével robbant be a vadászat szakmai közéletébe, mely rövid idő alatt három kiadást ért meg, kiadásról-kiadásra gazdagodó tartalommal. Nekem az 1982. évi 3. kiadás van a birtokomban. Ennek előszavában írta a szerző, hogy merőben új megközelítést alkalmazó könyvének előkészítésében dr. Bod Lajos volt a segítségére…
Nem tisztem – nem is lennék méltó rá –, hogy ennek a sikerkönyvnek a szakmaiságát értékeljem, méltassam. De a jövőképéről mindenképpen szólnom kell. A vaddisznótartás jövőjével kapcsolatban Páll Endre ugyanis három, máig érvényes és nagyon is aktuális célt – illetve feladatot – fogalmazott meg.
1. Meg kell teremteni, fenn kell tartani a vaddisznó vadászatának folyamatos lehetőségét… Merthogy ez a vadfaj biztosítja a vadászok számára a mindenki által elérhető vadászati élményforrást.
2. A szakmai munkát és a pénzügyi gazdálkodást egymástól elválaszthatatlanul magas szinten kell művelni.
3. Gondoskodni kell arról, hogy a vadgazdálkodás érdekei mellett az elsődleges ágazatai érdekek, – a mező- és erdőgazdálkodás – érdekei se szenvedjenek csorbát.
A gímszarvas és vadászata, ez az ugyancsak nagysikerű szakkönyv is összeforrott Páll Endre nevével, ámbár azt Bálint Tiborral, dr. Fatalin Gyulával és dr. Sugár Lászlóval közösen írták. Páll Endre egyik erőssége volt a csapatmunkára való készsége és alkalmassága.
Ma attól a véleménytől hangos az egyre ingerlékenyebb vadászati közélet, hogy túl sok a szarvas. A szarvas a kötet szerzői szerint már a könyv megjelenésének évében, 1985-ben is sok volt. Páll Endre, aki tökéletesen harmonizálni tudta erdész és vadász énjét, állami szolgálatát és vadásztársasági tisztét, ezt szinte minden megnyilatkozásában elismerte.
Ma sem érdemes ezen vitatkozni. Legfeljebb azon, hogy hol sok a szarvas, és ahol sok az, miért van...?
A gímszarvas és vadászata című kötet szerzői egy olyan helyzetértékelést és feladattervet vázoltak fel, melyet a helyzet mai kezelése során is érdemes szem előtt tartani. Idézem:
„A gazdálkodásba a visszalépés mindig nehéz. Valljuk be, megszoktuk már az ilyen vadászati lehetőséget, sőt a több lelövéssel járó devizabevételt is. Nemcsak megszoktuk, hanem számolunk is vele. Az sem titok, hogy eddig is jórészt a szarvasgazdálkodás bevételeiből tudtunk a hanyatló vadfajokra (nyúl, fogoly, fácán) fordítani. Az állomány csökkentésének éppen ezért, egyenletesnek kell lennie. Legyen idő a gazdálkodás átszervezésére, a kieső bevételek részbeni pótlására!
Páll Endre a Gyótai Vadásztársaság vadászmestereként tudta, mit beszél. Emlékezzünk hát meg életének erről a fontos időszakáról!
A Vadásztársaság 1967-ben alakult. Az alapítás 50. évfordulója alkalmából rendezett jubileumi közgyűlésen Brunner János alapító elnök így emlékezett az „őskorra”:
„Nem volt egyszerű az alapítás, mert erdőgazdasági terület volt, ezért nehéz volt megszerezni a bérleti jogot. Nagy keservesen egy hónap alatt 13 embert sikerült összehozni, abból alakult a társaság, ám később már lettünk 64-en is. A honvédségtől kaptunk egy rossz hadifegyvert, addig csak sörétes puskákkal vadásztunk. Szerencsére megértettük egymást, mindenki egyforma volt. Páll Bandi vadászmesterként inkább etette volna a vadat, mint hogy lője…”
Nem véletlenül jutott vitéz Páll Miklós szentpéterföldei „pionír” korszakáról automatikusan Gyóta az eszembe, mert a Páll Endre által a Millenniumi Somogyi Almanachban megidézett múlt kísértetiesen hasonlított a szentpéterföldi „ősállapotokra”.
„A Vt. augusztus 1-től 2 hivatásos vadászt alkalmazott, Kiss Jánost és Kovács Istvánt. Vadászházról is gondoskodni kellett. Az Erdőgazdaság erdei pihenőházát, melynek beosztása 2 szobából és 1 konyhából állt, bérelte ki. A világítást petróleumlámpa látta el, a vizet kerekes kút húzta fel, a fürdőkádat lavór helyettesítette, és az ellátást a gyótai erdész felesége biztosította (…) Első megoldásként a gyótai bérfuvarozó, aki lovas fogattal rendelkezett, szállította be a lőtt vadat Marcaliba, ahonnan vonaton vitték tovább…”
Nem sokáig volt ez így.
„A negyedik évben már futotta a pénz egy használt UAZ gépkocsi vásárlására, majd a második egy platós UAZ lett, míg végül még egy UAZ-zal alakult ki a végleges szállító kapacitás…”
Gyóta története, eredményességének titka külön „misét” érdemel, most csak néhány mondatot emeljünk ki Páll Endre visszaemlékezéséből.
„A rendszeres etetés, a zavartalan otthonterület, a válogató lelövések következtében nemcsak a vadállomány létszáma nőtt, hanem a minőség is folyamatosan javult(,,,) A csúcsot az 1981-ben lőtt világrekord agancs jelentette, mely a maga 269,89 pontjával 7 évig állt a világranglista élén, és az elsőségén kívül a világon elejtett összes trófea legszebbikének is nyilvánították…”
Ha már megkerülhetetlenül szóba került a gyótai „csodaszarvas”, fiatalabb vadásztársainkra tekintettel, pár tény, adat erejéig kitérek a történtekre, melyekre Páll Endre egyik, Nimródban megjelent cikkében bukkantam.
Az eset Pusztakovácsi térségében történt.
A lövés szeptember 18-án 18 óra 35 perckor dördült el.
Az elejtő vadász: Werner Petznik német építész.
Gyótai kísérő vadászok: Tankovics Béla és Kiss János.
A lövés testközépen érte a bikát, de alig több mint 100 méter után kimúlt állapotban találtak rá, ámbár a csapa vértelen volt.
A gímszarvassal kapcsolatban Páll Endre két figyelmeztetésére szeretnék emlékeztetni, melyeket írásban és szóban is gyakran elmondott.
1. Riglizéssel és hajtással lehet legkönnyebben egy területet tökre tenni, ezért csak mértékkel szabad ezeket a vadászati módokat alkalmazni.
2. Tartózkodjunk, sőt szigorúan tiltsuk meg vadjaink mindenféle manipulációját… Minden erőnkkel védjük meglévő értékeinket, és ne a rekordokért, hanem a biztos jövőért végezzük az áldozatos munkákat! Ez utóbbi tanácsát a 2005-ben elejtett bulgáriai, manipulált agancsú „világrekorder” bika ürügyén fogalmazta meg.
Páll Endre az élményalapú vadászati szépirodalom egyik legismertebb hazai képviselője. Nagyon szeretett vadászni. Olyannyira, hogy egyik legsikeresebb könyvének a Legjobb vadászni címet adta.
Első elbeszéléskötete Vadásztarisznya címmel 1968-ban jelent meg, méghozzá a rangos Mezőgazda Kiadó gondozásában. A kötetről szólva a recenzió szerzője Páll Endre egész irodalmi munkásságára érvényes megállapítást tett: „…könyvében nemcsak a vadászélet ünnepeiről ad számot, hanem a hétköznapokról is, amelyek nem mindig izgalmasak (…). Könyvének vezérfonala a természet szeretete, megismerésére való törekvés, tapasztalatok, levont tanulságok átadása…”
A vadászati irodalomnak, mint tudjuk, két nagy ágazata van. A szakirodalom és az úgynevezett élményirodalom, melyet magas minőség esetén vadászati szépirodalomnak nevezhetünk.
Páll Endre első publikációi a vadász-sajtóban élményirodalmi jellegű írások voltak.
A „régi” Nimród egyik legsikeresebb vállalkozása az irodalmi pályázatok rendszere volt. Az évről-évre ismétlődő pályázatok közül én most az 1980. évit emelem ki, melyre 130 pályamű érkezett. Sokat mondó szám, mely egyrészt a Nimródban való megjelenés rangjára utal, másrészt arra a hatalmas „szellemi tartalékra”, mely a vadászati kultúra rendelkezésére állt.
Első díjat nem adtak ki. Második díjasok ugyanakkor ketten lettek: Páll Endre és Bulin István. További díjazottak: dr. Magyar László, dr. Panigai Róbert, dr. Viczián Antal és Schmidt Egon.
Ehhez a névsorhoz aligha kell kommentár.
A zsűri elnöke Szász Imre, József Attila-díjas író, műfordító és kiadói lektor volt. Hozzáértéséhez nem fért kétség. Értékelésében a vadászelbeszélésekre vonatkozóan máig érvényes megjegyzéseket tett.
- Fekete István csak egy volt, nem érdemes megkísérelni az utánzását,
- az írások szereplői gyakran névtelenek, megrajzolásuk többnyire felszínes,
- sok a mesterkélt párbeszéd,
- a nyelvi megformálás fogalmazásszerűen egyszerű, gyakran sivár.
Páll Endre, aki hat irodalmi jellegű kötetet publikált, nem vallotta magát írónak. Ha írónak azt nevezzük, akinek az írás a hivatása és abból is igyekszik megélni, akkor valóban nem volt az.
Ha azonban azt tekintjük az íróság kritériumának, hogy képes-e valaki olyan írásműveket alkotni, melyek megfelelnek a mindennemű kommunikációval szembeni három alapelvárásnak – nevezetesen, hogy informál, oktat-tanít-nevel és egyben szórakoztat is – akkor Páll Endre írósága megkérdőjelezhetetlen.
Ezt számosan el is ismerték.
Troszt Tibor, a neves kaposvári újságíró a Somogyi Hírlapban írta:
„Az nem új, hogy az erdészek szeretettel szólnak az erdőről, szívesen mesélnek vadásztörténeteket, ám Páll Endre azok közé tartozik, aki ezt úgy tolmácsolja, hogy irodalomként tartható számon.”
Az úgynevezett „vadászírók” ősidők óta úgy érzik, hogy nincs helyük az irodalom egyébként nagyon is tágas csarnokában. Perifériára szorított, figyelmen kívül hagyott szereplői az irodalmi életnek.
Való igaz: fontos kérdés, hogy hol is van – ha van –, a vadászirodalom helye az irodalom egészén belül?
Dr. Druzsin Ferenc irodalomtörténész, egyetemi magántanár, akivel egy évtizeden át együtt tanítottunk a Kaposvári Egyetem Művészeti Kara Médiatudományi Tanszékén –, választ adott erre a kérdésre. Miszerint:
Vadászirodalomnak tekinthetőek azok a művek, melyek témája a természet, a vad és a vadász, célja pedig elsősorban egy élmény elmesélése, a hangulat- és érzelemkeltés és ezen keresztül ismeretek közlése – lehetőleg olvasmányos, szórakoztató formában.
Helye a szépirodalom úgynevezett populáris regiszterébe van, olyan tematikai és műfajcsoportok társaságába (s valamennyivel egyenrangú társként), mint az útirajz, a kalandregény, a tudományos fantasztikus művek, az erotikus irodalom, az ismeretterjesztő szépirodalom, a detektívregény és még legalább ennyi más válfaj.
A populáris irodalom a szépirodalom határterülete. A határterület népszerű irodalma egyebek mellett abban különbözik „előkelő” szomszédaitól, hogy a befogadó könnyebben jut el az élményhez. A populáris műfajok nem állítják az olvasót különösebb intellektuális próba elé, nyelvezetük és formaviláguk áttetszőbb, áttekinthetőbb, befogadhatóbb.
Az „igazvadászok” „igaz” alkotásai azonban messze esnek ettől a határszéltől, a „centrum” felé orientálódva. Én most Széchenyi Zsigmond Hengergő homok című könyvét hozom fel jó példaként. Az olvasók többsége bizonyára vadásztörténetként olvassa, mások páratlan szépségű útirajznak. Mert ez is, az is. De ez a „sivatagi vadásznapló” egyben mítosz is: az ember küzdőképességének mítosza. A jól megírt vadásztörténet tehát több dimenziós, mélysége is van, nem csak terjedelme.
A Hengergő homok, mint a populáris irodalom egyik reprezentánsa feljogosít bennünket annak kimondására, hogy a népszerű regiszterbe sorolás nem más, mint a jó vadászirodalom beiktatása a szépirodalomba. A vadászirodalom ugyanakkor nem mindenestül populáris irodalom. A kisprózai alkotások közül számosat (főleg portrét, rajzot, karcolatot, naplót, naplórészletet) gyakran a „magas” szépirodalomba helyeznek át önminősítő értékei.
Páll Endre minden könyve igényes munka. Minden leírt betűnek, szónak, történetnek jelentőséget tulajdonított, és egyben „üzenni” is akart általuk. A Nimród 1984. szeptemberi számában egyszerű szavakkal, kristály tisztán fogalmazta meg írói ars poeticáját.
„Az írás szép feladat. Nem tartom magam írónak, csupán olyan szakembernek, aki tapasztalatait és élményeit kívánja társainak tovább adni. Ha emellett még szórakoztatni is tudok, úgy örömmel tekintem ezt sikernek.”
Jószolgálati feladatának tekintette az írást. Nem dicsekedett, nem magamagát akarta népszerűsíteni. Nekem a Mozaikok vadászéletemből című könyve a kedvencem, melynek minden története az adott korra, társadalmi helyzetre, emberi kapcsolatokra és földrajzi tájra is rálátást biztosít.
Páll Endre sikeres, megbecsült, sokak által szeretett ember volt. Mindent elért, mindent megkapott, amit becsületes munkával el lehet érni. A Nemzeti Vadászrendet meghatottan vette át.
Élete utolsó évei emberpróbálóak voltak. Dr. Kemenszky Péter nekrológjában ki is tért erre. „Élete utolsó másfél évét a Csertán Márton Otthonban töltötte Kaposváron, ahová legkedvesebb trófeáin, a számára kedves családi fotókon és könyveken kívül már semmit se vitt magával…”
Én boldog emberként emlékezem rá, mert volt egy nagy titka, illetve képessége, melyet az Egy lövéssel kettő című kötetében meg is osztott velünk.
„Egy ember életét számtalan élmény gazdagítja. De az emberi természet ügyes tulajdonsága folytán hosszan csak a jó, sikerrel járó események rögződnek, a rosszak, a jelentéktelenek vékony fonalai hamar elszakadnak és a feledés homályába vesznek…”
Szellemi és erkölcsi hagyatékának ez a bölcselete mindahányunk épülését és boldogulását szolgálhatja. Próbáljuk meg megfogadni.