Az erdei út szélén félreállva, csendesen szedegetem magamra a ruhát és a hátizsákot. Utoljára még a fegyver is a vállamra kerül.
Egészen sötét van már, de azért lámpa még nem kell, így óvatosan bandukolok a homályban a magasles felé. Az akácok törzsét még jól meg lehet különböztetni egymástól, és miközben a cserkelőútra fordulok, az jut eszembe, hogy a máskor szinte legereblyézett kis ösvény most milyen gondozatlan. Tavalyi lomb maradéka, faágak, zöldellő aljnövényzet zörög, ahogy lépkedem, majd egy ág is elroppan a bakancsom alatt. Megállok egy pillanatra, és miközben ezen mérgelődöm, felkattintom a lámpámat, hogy annak halvány fényében haladjak tovább.
A magasles már közel van, jól láthatóan sötétlik a tisztás felett. Benézek a szóróra is, és meghűl a vér az ereimben. Valami feketedik odabent...
A lámpát azonnal eloltom, és dobogó szívvel próbálom meglátni, hogy mi lehet az.
Disznó, persze, már az első pillanatban ez villant az eszembe.
Ott áll a tisztás szélén, és eszeget. Lehajol, orrával turkál kicsit, majd felemeli a fejét, és jólesően rágja a szemes kukoricát.
Nagyokat lélegzem, önuralmam visszatér, bár a szívem ugyanúgy szaporábban dobog. Lassan felemelem a puskámat, és a távcsőben is szemügyre veszem a vendéget.
Magányos. Kannak vélem, malacot nem látok, nem is hallok körülötte. Lassú mozdulatokkal lecsúsztatom a zsákot a vállamról a földre, és a kabátot is óvatosan ráhelyezem. Néhány lépéssel előrébb lopakodom egy alkalmas fát keresve, amelyen a fegyvert feltámaszthatom.
Ott van, látom magabiztosan. Nem vett észre, nem hallotta meg az ágtörést sem. Nyugodtan, zavartalanul táplálkozik.
Kissé srégen áll nekem. A bal vállát mutatja, oda illesztem a távcsövem piros pontját, és rövid célzás után elsütöm a puskát.
Hatalmas villanás, még nagyobb dördülés, az este csendje a semmibe vész.
Mire ismételek, már nincs lőnivaló; hallgatózom, mi történhetett.
Hallom az erdőbe rontani, zörögni, rúgni a lábaival.
Hallom a beálló csendet is.
Nem várok sokáig, lámpát gyújtok, és a tisztásra megyek. A szóró üres…
Hallottam, amint a disznó észak felé berohant a fák közé, hát magam is oda megyek.
Keresem. Legnagyobb csodálkozásomra nincs sehol. Végigjárom a kis égerfoltot, majd újra a rálövés helyére megyek. Vér nincs…
Kerülök egyet, átmegyek a kis úton is, az erős váltót is lekövetem.
Vaddisznónak nyoma sincsen.
Az órára nézve látom, hogy még csak fél kilenc van. Visszamegyek a lepakolt holmimért, és a lesre ülök. Nem is annyira a további sikeres vadászat reményében, hanem hogy némi nyugalomra leljek.
Annak ellenére, hogy az erdőrészt teljesen összejárkáltam, egy malacos koca mégis odatéved. Óvatos, inkább csak a tölgyesben járkál, végig takarásban marad. Körülötte jól hallom az avarban szöszmötölő kismalacokat.
Amikor észak felé eltávolodik, beáll a csend – közel van már az éjfél, hazaindulok.
Éjszaka nem sokat alszom, reggelre pedig furcsákat álmodom. Bodrogra indulok dolgozni, de közben azzal vigasztalom magam, hogy ránézek majd a szóróra is, világosban hátha látok, találok valamit...
A faluban a vadőrrel futok össze. A sakálokról diskurálunk, majd megemlítem neki az esti eseményeket. Rögtön rámondja, hogy ő is velem tart, nézzük meg együtt.
Az erdőben minden nyugodt, csendes. Erősen süt a nap, meleg van, könnyű ruhába öltözöm. Odaérve nyomban elkezdem mutatni, hogy hol állt a disznó, merre hallottam a zörgést, amikor Pista hirtelen közbevág:
– És ez a csapa itt? Ez friss… és csupa vér mindenütt – mondja nyugodtan.
Odasietek, és elhűlve látom, hogy a vérnyom nyugatra vezet.
Jól követhető vércseppek mindenütt, a fenyves melletti úton még egy csontdarabot is találunk. Megyünk utána pár száz métert, de a gyorsan sarjadó fűben nyomát veszítjük.
A vadőr halkan megszólal:
– Itt az ideje, hogy szóljunk a vérebesnek...
Gelencsér Zoli Somogyfajszon lakik, és hivatásos vadász. Nyugodt, halk szavú ember, aki kérdezgetve tájékozódik a lövés körülményeiről. Közben magára ölti a narancssárga mellényt, kifekteti a hosszú vezetéket, és miközben a nyakörvet felteszi a kutyájára, vízzel alaposan megmossa a hannoveri véreb füleit.
– Meleg van, ez kicsit lehűti – magyarázza a műveletet, válaszolva a kérdésemre.
Basa jól megtermett kutya. Csendes, barátságos, egyből hagyja magát simogatni, lapogatni.
Zoli szavát követve a szóróhoz ballag, okos fejét lehajtja, és pillanatok múltán felveszi a vérnyomot.
Lassan, de magabiztosan halad, mögötte kígyózik a vezeték a földön.
Pistával követjük őket. Egy idő után eltérünk a nyugati iránytól, kissé a déli sarok felé. Basa magabiztos, nem tétovázik, orra folyamatosan a föld felett van, szimatol, halad a vérnyomon.
Elhagyjuk a nyárerdőt, átmegyünk az égeresen is, ahol a dagonyák vannak. Közel a terület határa, amit egy sekély árok jelez. Éppen ebben az árokban találja meg Basa az első sebágyat. Jól látszik a disznó fekvése és a kevés vér a száraz avaron.
Engedéllyel átmegyünk a szomszédos vadászterületre; a kutya itt időzik, megy egy kört, majd lassan újra elindul.
Egy sűrű bokor alján újabb fekvésnyom, majd egy ritka akácosból egy fenyvesbe érünk.
Itt látom először Basán, hogy bizonytalan. Vér nincs, orrát a levegőbe emeli, úgy próbál meg továbbmenni.
De nem tud – semmi további nyomot nem talál.
Zoli megfogja a vezetéket, és közben a jeladóra néz.
– Majdnem nyolcszáz métert jöttünk – mondja. – Visszamegyünk a sebágyhoz – dönt hirtelen elhatározással, majd megindul. A kutya lógó nyelvvel követi.
Lefekteti egy fa alá, inni, pihenni, Pista pedig melléje térdel, hogy simogassa kicsit.
Zoli négykézláb mászik be a sűrűbe. Próbál valami nyomot, újabb vért találni, de sikertelenül. Kijön, újra vezetékre veszi a vérebet, és megindulunk.
Közben Simon Pali bátyám is csatlakozik hozzánk. Utánunk jött a kocsival, mert már elég messze vagyunk a rálövés helyétől. Csendesen pipázgat, és miközben a vezetőt és kutyáját figyeli, a sok évtizednyi vérebezés tapasztalatait igyekszik megosztani velem, miközben kissé lemaradunk.
Basa újra csak a fenyvesben köt ki, de most valahogy más irányból, jó széllel kerüli meg a szederindabokrot, ahol az előbb is álldogáltunk.
– Nézd már, áll a kutya farka… – mondja kissé hangosabban Pali bátyám, miközben a vérebre tekint.
Magam kissé értetlenül követem a pillantását, miközben látom, hogy Zoli egy fához köti a hosszú vezetéket.
Felgyorsul a szívverésem, valami furcsa, eddig még nem tapasztalt izgalom lesz úrrá rajtam.
Nem olyan, mint a vadászláz, hanem inkább lelki eredetű.
Hogy elmúlt egy éjszaka, mely során a sebzett vad kínlódva, szenvedve feküdt a vackán, lázasan, gyötrődve…
És most mégis megvan, talán elmúltak a kínjai…
Zoli a hátán lévő puskáért nyúl, de addigra az enyém már a kezemben van, lövésre készen.
– Él? – kérdezi az öreg vadász mellőlem.
– Az oldalán fekszik – feleli rá Zoli.
Ebben a pillanatban felrobban a szederindabokor, és a sebzett vad valami elképesztő sebességgel tör ki belőle.
Megmagyarázhatatlan ösztön emeli az arcomhoz a puskát, és amint megpillantom a szálkeresztet az oldalán, meghúzom a ravaszt, és lövés dördül.
A vaddisznó felhemperedik.
Gyorsan ismétlek, de hátulról rám szólnak, hogy ne lőjek többet, hadd menjen a kutya inkább.
Basa megindul, és elveszi méltó jutalmát.
A disznó még rúg néhányat, de aztán megnyugodva veszem tudomásul, hogy elcsendesedik, a kutya tépdesését már nem érzékeli.
Az öröm és a szánalom vegyes érzései járnak át, amikor meglátom az esti lövés eredményét. Úgy lőttem át magasan a lábát, hogy a lövedék kívülről kinyitotta a mellkasát, és szétzúzta a szegycsontját.
Vérzett, de nem eléggé, így tizenhárom órával később került végül terítékre…
Zoli nagy fenyőtöretet kap Pistától, amelynek az egyik részét Basa nyakörvébe tűzi, és egy kis darabot nekem is ad belőle.
Boldogan álljuk körbe. Hároméves forma kan, szép, hibátlan agyarakkal.
Basa boldogan, lógó nyelvvel, de kissé egykedvűen veszi tudomásul százharminchatodik megtalált vadja felett érzett örömünket.
Fekszik a hideg földön, hűti magát, és miközben mi az eseményekről beszélünk, rápillantok. Értelmes, beszédes tekintetéből valami ilyesmit olvasok ki:
– Persze, tudom… jó, hogy meglett, de nekem azért nem is olyan különleges dolog ez.
(Megjelent a szerző Gyöngyvirág című kötetében)