A júniusi melegben csak késő délután érkeztem egy erdős területre, hogy cserkeljek, majd estére egy tisztás szélére beálcázva kiüljek a bokrok alá leskelődni. Nos a tisztásra nem jutottam el.
Hiába volt késő délután, mégis nagyon meleg volt, nem is vártam vadmozgást, kevéssé figyeltem arra is, hogy nesztelenül lépkedjek, sőt a gondolataim is egészen máshol jártak. Így jutottam el egy nagyfeszültségű villanyvezetékhez, mely keresztülszelte a tájat és egy déli kitettségű domboldalban futott lefelé. Alatta alacsony, de sűrű bozótos nyújtózkodott ameddig csak elláttam. Az összekapaszkodó cserjetengerből száz méterenként hatalmas vezetéktartó fém monstrumok nyújtogatták a karjukat. Kiléptem a fák közül és kerestem, hogy merre tudnék átvágni a tüskés ágak között a túloldalra. Találtam egy tuskót, arra álltam rá, hogy magasabbról lássam a területet. Innen vettem észre, hogy három oszlop távolságban barkás ágvégek emelkednek ki a növényzetből. Hát a gondolataim bárhol is jártak előtte, azonnal visszaszökkentek a jelenbe és azon kezdtek el dolgozni, hogy miként juthatnék a gímbikák közelébe a kökény, a szeder és a vadrózsa derékig erő folyamában.
Párhuzamosan haladtam a vezetékkel az erdőszélen a bikák irányába, akik a domb aljában feküdtek a bokrok alatt. Már azt hittem, nem találok átjárót a túloldalra, de még éppen jó helyen disznók által a zöld masszába „fúrt” alagutat vettem észre. Nem lévén egyéb lehetőségem, elindultam négykézláb az élő alagútban és bíztam benne, hogy nem jön szembe egy koca a malacaival. Ezen történés óta tudom, hogy bizony 50 méter az nagyon hosszú tud lenni. A tüskék, ahol csak tudtak belém kapaszkodtak, ráadásul középtájékon sár fogadott, de innen már nem lehetett visszaút. Nem részletezem, hogy néztem ki az alagút végén… A túloldalon folytattam a kúszást a szarvasok felé, akik időközben felálltak és az erdő szélső fáinak lombjait csipegették. Olyan nyolcvan méterig tudtam becserkelni őket és onnan kezdtem el a fotózásukat. Az utolsó képeket már napnyugta után készítettem róluk.
|
|
|
