Itt-ott már nyílik az ibolya és friss hajtások emelgetik az avarpaplant az erdő alján. Reggel még fagykörüli a hőmérséklet, aztán fokozatosan melegszik az idő és délelőtt már csak egy pulóver kell a cserkeléshez.
A tavaszi erdő illata az egy fogalom nálam. Ezt az illatot és a vele társuló életérzést szívtam magamba miközben óvatoskodtam a fák között vezető csapáson. A sárban hagyott vadnyomokat figyeltem és minden nyomhoz hozzáképzeltem a gazdáját, a gímeket, disznókat, a rókát, a borzot és a vadmacskát, amely utóbbi több helyen is keresztezte a csapát, de hosszan nem ment rajta. Éppen ezeken morfondíroztam, amikor önkéntelenül felkaptam a tekintetemet az útról, mert éreztem, hogy néznek.
Tőlem 15 méterre egy fatörzs tövében ott feküdt a bak. Barkás agancsával és vastag téli bundájával egy plüss játékállathoz hasonlított. Fekete szemeivel meredten nézett, de nem éreztem, hogy ugrásra kész állapotban lenne, inkább úgy tűnt nekem, hogy bízik az álcájában és abban, hogy nem vettem őt észre. Éppen ezért úgy is tettem, mintha nem foglalkoznék vele. Lassan, de nem óvatoskodva felemeltem a fényképezőgépet és ráélesítettem a tekintetére. Percekig fotóztam, sőt még filmezni is tudtam. Csak a füleit mozgatta és egyszer el is fordult, de azért, hogy utána ismét ellenőrizzen. Pár perc után arra gondoltam, hogy leülök, hátha hosszabban tudom őt fotózni. Na ezt már nem várta meg. Felállt, nyújtózott egyet, majd elügetett. Hiába, mégis egy vadról van szó, nem holmi fotómodellről…