Olvasónk írása igazi kordokumentum, egy olyan világot idéz meg, amelynek emlékeit még őrzi az idősebb korosztály. A történetek a hetvenes években játszódnak, megtörtént eseteket elevenítenek fel.
Abban az időben a Magyarországon állomásozó szovjet csapatok folyamatosan gyakorlatoztak, harckocsizó alakulatokkal mindenfele lehetett találkozni. A történet helyszínén, a Bakonyban gyakran tartottak a magyar hadsereggel közös hadgyakorlatokat. A szovjetek lépten-nyomon kínálgattak mindenkit vodkával, és csak akkor vettek valakit emberszámba, ha megitta a megfelelő mennyiséget.
Az öregkor olyan, mint a csendes őszi alkonyat. Rohamosan fogyó, de a letűnt időn el-elmerengő, régi élményeket felidéző, álmodozó. Miközben a napkorong kúszik lefelé az égbolt peremén, sugarai lágyan simogatják arcunkat, ettől aztán félig álom, félig mese gondolatok születnek az agyunkban. Szívünket könnyen visszarévedő hangulat lepi el, régi történetek lépnek elő a pókháló lepte időből.
Vadászat közben gyakran gondolkodom el a múlton, hosszú vadászéletem történésein. Néha bizony szelektálni kell, tényleg nem álom, vagy éppen mese-e az előbúvó esemény. Szerencsére a vadászatok hamar világos képet nyernek, ezek mindig köthetők egy-egy helyhez, időhöz, különleges körülményhez, legtöbbször valamelyik társhoz, baráthoz.
Manapság, amikor a tér és idő egyre inkább beszűkül körülöttem, minduntalan megjelennek lelki szemeim előtt régi cimboráim képei, közülük is első helyen G. Tibor barátomé. Vele több mint harminc éven át (korai haláláig) majd minden nap, de legalábbis heti gyakorisággal jártuk együtt a sokat emlegetett ösvényeket. Egykorúak, mellette szakmabeliek voltunk, nem csoda, hogy agyunk is egy srófon mozgott. Különösen, ha vadászatról volt szó.
A természetünk viszont ugyancsak különbözött egymásétól. Nála az alacsony termet akaratossággal, rámenőséggel párosult, én inkább nyugodt, megfontolt személynek mondhattam magam. Ebből fakadóan, ha én egy területet, mondjuk egy vadsűrűt északról délre javasoltam meghajtani, barátom ezt mindjárt megtromfolta, az ellenkezőjénél kötötte meg magát. Így volt ez aztán más dologban is. Társaink jót szórakoztak rajtunk, szinte várták, hogy valamilyen ügyben vitára keljünk. Amikor ezt sokadszorra megtapasztaltam, taktikát változtattam. Az eredeti ötletem ellenkezőjét javasoltam, így aztán eredményt értem el nála. Egyebekben persze jól megvoltunk egymással.
Sok emlékezetes vadásznapot töltöttünk el együtt, szinte sorjáznak gondolataimban a szebbnél szebb idők. Közülük is kitűnik egy magyarpolányi eset.
Ezen alkalommal kint ültem a magaslesen az ottani vadföldünknél. Ősz volt, amolyan vénasszonyok nyara, simogató, idegeket nyugtató lágy idő. Élveztem ezt a nézelődő semmittevést, a madarak jövés-menését, a gyenge szellő leheletét, mindent, ami körülvett. Egészen addig, míg a Csonkások fái között el nem tűnt a nap, az ellenkező oldalon meg előbújt a hold. Szép, holdvilágos estének indult, bár a felhők már gyülekeztek az ég alján. Nemsokára előállt a szokásos semmilyennek mondható idő, a mozdulatlan szürkület, a fülelő csend. Hanem ami azután következett, a mai napig sem tudom elfelejteni. A Kerék-hegy irányából egy valóságos vaddisznó felvonulás indult el; nagyobbnál nagyobb disznók, egyesével, kettesével, hármasával, vagy húsz példány egymás után. Jöttek a hegy felől, keresztül a vadföldön, és masíroztak a mező irányába. A mi erősen lecafolt kukoricánkat figyelemre sem méltatták, ballagtak megállás nélkül, mintha csak korzózni lett volna kedvük.
Kezdő vadász voltam még, akkori golyós fegyveremen nem volt céltávcső. Izgalmamban próbáltam én összehozni disznót, célgömböt, irányzékot, de a hold előtt már egy felhősáv terpeszkedett, sehogy sem sikerült. Pedig az ajánlott praktikát, a fehér krétával való bedörzsölést is bevetettem, de így sem ment. Bizonytalanra meg nem akartam lőni. Csüggedten hagytam ott a helyemet, hazafelé menet arra az elhatározásra jutottam, legközelebb átadom barátomnak a lövés lehetőségét, neki minden készsége megvan hozzá. Hazaérve meg is beszéltük: a következő napon a magaslesnél találkozunk.
Másnap a munkám távoli vidékre szólított, hazafelé menet egyenesen a találkozóhelyre irányoztam, az ominózus lesnél vártam. Vártam, vártam, de az én barátom nem jött. Ezért hát készülődni kezdtem, valahogyan mégis legyen módom a lövésre.
Ahogy így teszek-veszek, egyszer csak óriási nyikorgásra, zörgésre figyelek fel velem szemben az erdőben. Legnagyobb meglepetésemre előtolakodik a sűrűből egy tank, egy T-34-es! Tátott szájjal nézem, a távcsövön át látom, hogy a harckocsi megáll, és puskával a hátán kibújik belőle egy ember. Tibort vélem az illetőben felfedezni. Azonnal elindul felém, a tank meg, mint egy szovjet háborús filmben, visszaperdül, és eltűnik az erdőben. Kíváncsian várom az én drága jó vadásztársamat. Közben már itt is van, szuszog felfelé a létrán. De ahogy feldugja a fejét, azonnal észreveszem, totál maszatos, szóval tökéletesen be van rúgva.
- Mi ez a furcsa felvonulás? Mi a fenét csinálsz? - török rá első bosszúságomban.
- Mit, mit? – jön a pösze válasz. - A Pörösnél lerobbant a Trabantom, ezek a ruszkik meg éppen arra jártak, és szívességből elhoztak. Csak közben meg kellett velük innom egy üveg vodkát.
- Tudod, a szovjet-magyar barátság jegyében - teszi még hozzá, és vigyorog, mint akinek nincs ki minden kereke.
Megjegyzem, a hetvenes években Farkasgyepűn túl, a Bakony másik oldalán gyakran találkoztunk szovjet alakulatokkal, ott külön hadiútjuk is volt, de ide a vadászterületünkre még sohasem vetődtek el.
Tibor tehát „megérkezett”, de a puska letámasztása, és rövid szöszmötölés után úgy elaludt, mint egy mormota. Felráznom sem sikerült. Az ítéletet mégiscsak nekem kellett végrehajtani. Az előző napi vaddisznófelvonulás ugyan nem ismétlődött meg, csupán egy kisebb kan jött, azt viszont most a kiváló holdfényben sikerült elejtenem. Köszönhetően a Vörös Hadsereg hathatós „közreműködésének”.
Egy másik történetem is van, ugyancsak ebből az időből. Azzal a különbséggel, hogy már vadonatúj, távcsöves golyós puska díszítette a vállamat. (Egy cseh gyártmányú 7x64-es.) Nem sokkal előtte vettem, eddig csak lőtéren használtam, ideje volt „élesben” is kipróbálni. El kell mondani, abban az időben nem úgy zajlott ám a fegyvervétel, mint manapság. Hogy mondjuk besétál az ember egy fegyverboltba, és választ a jobbnál jobb márkák és kaliberek közül. Akkor a fél Dunántúlt végig kellett telefonálnom, míg végre a győri sportáruházban találtam egy eladó, nekem megfelelő fegyvert. A megelőző engedélyezési tortúráról nem is beszélve. Na, de végül minden megoldódott, s kezdődhetett az igazi haddelhadd.
Ezúttal már együtt indultunk Tiborral. A bakonyjákói Hosszú-földek belső sarkát vettük célba, ott a kukoricát erősen járták a vaddisznók. Fuvarosunkat hirtelen elhatározással elbocsátottuk, reggel majd a vadászházhoz jöjjön értünk, egész éjszakára kint akartunk ugyanis maradni.
Ennek a fejezetnek tulajdonképpen a „kerge disznó” címet is adhattam volna, mindjárt kiderül, miért. A lényeg, hogy elhelyezkedtünk a kukoricás két oldalán. Tibor belül az erdőszélen, én pedig a mező felé a Kopasz-ároknak nevezett régi vízmosás mellett, egymástól mintegy háromszáz méterre, mindketten egy-egy magaslesen.
Megint kiváló holdvilág, szélcsend, szóval ideális a körítés.
Tizenegy óra tájban szöszmötölésre leszek figyelmes, ahogy nézem, a ritkás kukoricaszárak között megjelenik egy sötét folt. A keresőtávcsőben lassan vaddisznóvá formálódik, nosza, kapom a puskát, gyújtok is oda azonmód. A disznó felvisít, és helyben marad. Közben ismételek, mire viszont újra felnézek, nincs sehol, eltűnt. Még bosszankodni sem marad időm, megszólal odaát Tibi puskája. Na, szerencsére ő meglőtte – gondolom én. De fél perc sem telik el, megjelenik megint az előző helyen egy disznó. Most már megfontoltabban célzok, és tényleg helyben marasztalom. Lemászom, alaposan megvizsgálva azt tudom megállapítani, hogy egy kisebb koca fekszik előttem, és három lövés van benne. Ugyanarról a disznóról van tehát szó. Az egyik lövés magasan érte, valószínűleg gerinctüskét ért, egy másik hátra csúszott, a harmadik, biztosan az én utóbbi lövésem, nyaktövön találta.
A nagy lövöldözésre persze összejöttünk. Tibor nevetve jegyezte meg: úgy látszik, szegény disznó megkergült, minden áron ragaszkodott hozzánk, kizárólag kettőnk között akarta kiadni a páráját.
Ezzel az ügynek még nem lett vége. Barátom elhatározta, ő bizony nagyon éhes, a kizsigerelt disznó májának egy részét megfőzi a vadászházban. Ezért hát elindultunk befelé. Én ledőltem, ő meg elkezdett a gáztűzhelyen bűvészkedni. Nem volt egyszerű dolga, valamelyik trehány vadásztársunk ugyanis lemerítette az épület akkumulátorát, a feltöltését meg elmulasztotta. Így csak egy csonka gyertya, vagy a vadászlámpa fényénél tapogatóztunk
.
Amikor Tibi a főzést befejezte, felköltött. Ettünk, de én még ilyen kemény, főleg sós, és erős vaddisznó májjal életemben nem találkoztam. Ráadásul mindössze két régi, félig fagyott vagy milyen krumplit talált, azt fogyasztottuk el hozzá. Indulatos kérdésemre bevallotta, csak úgy találomra, egyenesen zacskóból rázogatta az ételbe a fűszereket.
- Ki a fene lát az ilyen félhomályban? – húzogatta a vállát.
Lefeküdtünk, de előtte megegyeztünk, hajnalban kimegyünk majd cserkelni. Nekem bizony nem volt hozzá erőm, az epém a sok fűszertől olyan görcsölésbe kezdett, nemhogy gyalogolni, még feküdni is nehezemre esett.
Tibi elment, én meg szenvedtem. Már jól fent járt a nap, amikor a gépkocsivezetőnkkel majdnem egyszerre megjött. Addigra aludtam valamit, kezdtem jobban lenni.
- Gyerekek! – rontott ránk hadonászva. - Kapjátok össze magatokat, siessetek, lőttem egy jó kant, ki kell még zsigerelni, induláskor itthon felejtettem a késemet.
A helyszínre érkezve „mozdult” csak meg igazán az én epehólyagom. A barátom tényleg akkora disznót lőtt, amilyent eddig még csak nem is láttam. 8-9 cm kiállt az agyarából, testre is kinézett vagy százötven kilósnak. Erre már kitört belőlem a közöttünk szokásos évődő megjegyzés:
- Te, ganyé! Te azért mérgeztél meg az éjjel, nehogy én találkozzak ezzel az ősállattal!
Ezután persze a kézfogás, a gratuláció már szívből jövő volt, igaz baráti, mint mindig, amióta csak ismertük egymást. Együtt örültünk az ő nagy vadászsikerének. Hogy megjegyzésem miatt a lelkiismeretemen is könnyítsek, hazafelé menet a jákói kocsmában én álltam a cechet.
Ha önnek is van egy jó története, írása, amelyet megosztana másokkal is, akkor ne habozzon, küldje el szerkesztőségünk részére a hirek@nimrod.hu címre.