Kinek a szőke, kinek a barna, de van, akinek a vörös a legkedvesebb.
Én itt bátran kinyilatkoztatom, hogy nekem a vörös tetszik a legjobban.
Miután azonban nős ember vagyok, a feleségem pedig nem vörös hajú, de különben sem szeretem otthon a félreértéseket, nem tartom szükségtelennek írásban is leszögezni, miszerint vörös bakokról van szó.
Mert vadban a vörös őzbak a gyengém.
Nincs szebb vadunk, mint az őzbak, és nem ismerek nagyobb mulatságot, mint az őzhívást. Nem akarom ezzel tagadásba venni a szarvasbika- és a disznóvadászatok örömeit. Nem akarom azt sem mondani, hogy az őzcserkészet nem volna szép, vagy hogy a lesvadászokat nem tudom megérteni. Én is sokat gyakoroltam valaha ezeket a vadászati variációkat. Ma azonban már csak híváskor lövöm őzeimet.
Hogy miért? Hát éppen ezt szeretném ennek a fejezetnek a keretében elmondani.
Régi vadásztapasztalat, hogy igazán jó bakot a rétek szélén lesben ülve ritkán lehet látni. Vágásban vagy cserkészetben már nagyobb a lehetőségünk, hogy egy öreg bakkal összetalálkozunk. De rendszerint nehéz a fiatalabb korosztálytól való megkülönböztetésük, és az elnézés a lövés után gyakran okozott már legtöbbünknek keserű szájízt.
Üzekedéskor azonban a suta hangjának utánzásával a legjobb bakot is pár lépésre becsalhatjuk, és ha jól helyezkedünk, jövetelét már messziről látva, a tévedés majdnem lehetetlenné válik. Második érv az augusztusi hívásos vadászat mellett, hogy az átöröklőképes jó agancsú bakok nem pusztulnak el már a júliusi párzási idény előtt.
Természetesen, a fentebb mondottak ellenére sem fosztom meg magam a gyönyörű májusi, júniusi és júliusi erdőtől, mert – hacsak időm engedi – éppen úgy cserkészem én is, mint más elveket valló többi vadásztársam. Ilyenkor az öreg bakok kaparásai és dörgölései sokkal jellegzetesebben árulják el lakhelyüket, mint később a kizöldült aljzatú erdőben. Ezeken a kora nyári kirándulásokon keresem azokat a helyeket, ahol majd augusztusban a suta szirénhangjainak utánzásával fogom a bakok becsalását megkísérelni.
És csak, ha beköszöntött az augusztus, és szép meleg, száraz és szélmentes az idő, akkor veszem elő sípjaimat. Ezek közül azonban egyre sem mondom, hogy a legjobb, mert nem tulajdonítok a hangárnyalatoknak nagy fontosságot. Sokszor tapasztaltam, hogy ahány suta van, annyiféleképpen hívja a bakot. Sőt ugyanaz a suta is a mindenkori helyzet szerint és izgalma fokához képest másként és másként. De a sok unalmas teória helyett inkább elmondom néhány sípolásom történetét.
Pár év előtt, augusztus elején kárpáti területemre utaztam, kivételesen egyedül, és még kutyámat sem vittem magammal. Vadőrünk házához délelőtt érkeztem, de nem találtam otthon. Hatheti büntetését töltötte a lőcsei törvényszék fogházában, mert (szlovák létére) a csehekről véleményt mert nyilvánítani. Kellemetlen meglepetés volt ez rám nézve, hisz egyedül őzhívásra menni biztos féleredmény, tekintve, hogy a síp hangja minden irányba terjed, és a vad is mindenfelől jöhet (kivéve azt a részt, ahová a szél fúj). Egy ember pedig egy teljes kört betekinteni képtelen.
Szükségből végre egy famunkást kerítettem, bár ennek nem sok fogalma volt a vadászatról. Meg sem értettük egymást, magam egy kukkot sem tudván szlovákul, ő pedig egy szót sem magyarul. Ha cserkészetkor óvatosan kell járni az erdőben, az kétszeresen áll a híváskor. Ilyenkor a vad pillanatig sem pihen, hanem izgalmában folytonosan mozog, futkos, keres, minden legcsekélyebb zörejt is érdeklődéssel figyel, és minden észrevett hangot elsősorban egy másik őznek tulajdonít. Híváskor teher mindaz, ami felesleges, és kétcsövű golyós puskám, valamint látcsövemen kívül nem is viszek magammal semmit. Céltávcsövemet és vadászszékemet is itthon hagyom. Jó anyagból készült hátizsákomra s az abban lévő elmaradhatatlan esőgalléromra ülök a hívóhelyeken. Így alacsonyabban tudok elhelyezkedni, és még fedezék nélkül is majdnem láthatatlan leszek. Ha pedig még egy vastagabb fának is nekidőlhetek, önkéntelen mozdulataimnak is sötét hátteret biztosíthatok. Ha valaki ilyenkor velem van, az ugyanannak a fának a másik oldalához kell, hogy támaszkodjék.
El lehet képzelni, mennyi handabandába került, míg mindezeket emberemnek kézzel-lábbal megmagyaráztam. Végre egy szálas erdőben kísérletképpen elhelyezkedtünk. A favágó lehetetlenül izgett-mozgott, úgyhogy sípolás nélkül tovább kellett mennünk, s egy másik, sokat ígérő, magas törzsű erdőrészben, egy sűrű bokorba ültettem. Magam pedig, tőle vagy száz lépésre, egy vastag fenyő tövében sípoltam. Harmadik hívásomra emberem felől törést, majd őzriasztást, végül elugrást hallok. Kisült, hogy egy bak a favágót vagy ötven lépésre megközelítette, de szelet fogva elinalt. Félóra múlva már más helyen voltunk. Most újra közel és háttal egymásnak ültünk. Itt első hívásomra, orrát a földre tartva, egy jó hatos bak sétált el előttünk. Elhibáztam! Sok volt már a bosszúságból.
Este öt óra után végre megfordulta kocka, s körülbelül ugyanott, ahol az első bak megriadt, első hívásomra, mint a szél, ugrott be a nemrégen szerencsével megmenekült. Nehéz lövés volt, de sikerült. A favágót nekiállítottam a zsigerelésnek, de ezt is úgy csinálta, mintha kecskét boncolt volna. Mérgemben magára hagytam.
Tíz percet mentem egyedül, s egy egészen kilátástalan helyen, csak úgy magányosan, újra megkíséreltem a hívást. Már második sípolásomra az volt az érzésem, hogy hátam mögött, félbalról valaki áll. Lassan megfordultam ebbe az irányba, s a lemenő nap sugaraitól bearanyozott ritkás öreg fenyőerdőben, alig pár lépésre tőlem, rám bámulni látok egy vörös csuhás, fekete orrú, őszes pofácskájú jó bakot. Ma sem tudom, hogy sikerült olyan gyorsan kapásból meglőnöm. De emberem, aki utolért, ismét boncolt, és nem csak én örültem a tíz percen belül elejtett két baknak, de ő is mulatott, mert hisz a második őzet nekem kellett cipelnem előtte másfél órán keresztül az autóig…
Pár nap múltán, délután egy órakor a kassai területre mentem ki. Egy teljesen benőtt sűrűségen át vezető úton húzódtam a Patak-völgyből a Vas-hegyre. Alig 8-10 percnyi kapaszkodás után császármadárpár szállt fel acélos szárnycsattogással. Jól körülnéztem, és kiterveltem, hogy ősszel miként helyezkedem majd el, ha itt lesz ennek a ritka madárnak az ideje. Aztán elindultam, de ismét csak pár lépést tehettem, mert valahol előttem mély hangú, öreg bak ugrott el egyetlen riasztással, láthatatlanul. Futásának irányát nagy csörtetéssel jelezte. Sietve kaparásztam elő zsebemből a sípomat, és küldtem a közben legalább száz-százötven lépésre jutott után egyetlen sutahangot. Megállt, hogy a következő pillanatban, mint az őrült, rohanjon felém. Mikor vagy harminc lépésre volt, egy nyiladékban megvillant jó növésű agancsa, de lövésről szó sem lehetett, s így szorongva vártam a bekövetkezendőket. Öt lépésre állt előttem, a világ legsűrűbb bokra mögött! Hallottam mocorgását, de egymást kölcsönösen nem láthattuk. Nem tudom megmondani, mennyi ideig álltunk így. Vállamhoz szorított puskámtól kezem elfáradt, ujjam remegni kezdett – éreztem, hogy tovább nem bírom. Nem volt más lehetőség, mint a közvetlen közelség ellenére ismét a sípba fújni. Persze, hogy idétlen hang jött ki a fütyülőből, és a bak, mint a fergeteg, ugrott el oldalvást. Most azonban sikerült lapockáját elkapni – lőttem és találtam. Erős, akkoráig legjobb bakomat szereztem meg, nem mindennapi körülmények között és váratlanul gyorsan. Fél hármat sem mutatott az óra, és már otthon is voltam.
Két napra rá ismét szabad időt szakítottam magamnak, és okulva múltkori kísérletem elégtelenségén, egy jó barátomat vittem magammal kárpáti területemre. Ez alkalommal kissé későbben érkeztünk oda, mert Iglón kissé elkvaterkáztunk az ottani vadászokkal. Miután útközben egy csúnya vénasszonyt majdnem elgázoltam, nem nagyon csodálkoztunk azon sem, hogy a vadászház kulcsával is baj lett; sőt a csomagokat ember hiányában magunknak kellett másfél órán át cipelni. Szóval, megint pechhel indult a dolog! Nem is jött be egy őz sem egész este fél nyolc óráig, és akkor is csak egy gyenge nyársas. Ez a sötétedésben olyan halkan és vigyázva közelített meg minket alig pár lépésnyire, hogy háttal ülő barátomat sem tudtam rá figyelmeztetni, úgyhogy az egy akaratlan mozdulattal el is ugrasztotta. Mivel helyváltoztatásra már késő volt, kis szünet után ugyanarról a helyről újra sípoltam. Megint a fiatalúr jött hozzánk, és megint egészen közelre, hogy ismét elugorjon. És még többször elment, és akárhányszor hívtam, megint visszatért! Így mulattunk vele jó negyedórán át, koromsötétedésig, remélve, hogy végül még kézzel is megérinthetjük.
Erre azonban már mégsem került a sor – lehet, hogy csak azért, mert végre is mi untuk meg a dolgot, és felpakolódzva, otthagytuk a szerelmes ifjút.
Másnap reggel fél ötkor indultunk a kalibából. Ötpercnyi séta után mátyásmadár veszekedését hallottam. Nem tulajdonítottam a figyelmeztetésnek semmi jelentőséget, mert a közelben mindenütt legeltettek. Meg is bántam, mert egy koca és négy malaca ugrott pár másodperc múlva előttünk széjjel. Persze elkéstem, mert fegyverem a vállamon és biztosítva volt. A család egészségesen távozott. Megint rosszul indult a dolog, s így is ment egész délután kettőig, mert hívásaim mind eredmény nélkül maradtak. Egyetlen őz sem jelentkezett. Végre ugyanott, ahol tegnap a kis nyársassal figuráztunk, láttuk meg az aznapi első bakot. Sajnos, ez sem jutott hozzánk, mert egy tehéncsorda hangos kolompolással közénk ékelődött. Így a várt bak eltért, és a csorda elvonulása után is hiába akartam visszahívni. Már egészen reménytelennek látszott a helyzet, amikor délután öt órakor, a sok járástól kimerülve, egy sokat ígérő, erősen benőtt szálerdőben végre sikerrel próbálkoztunk, mert második hívásomra egy közepes bak sompolygott felénk. Csak a nyakát és a fejét láthattam, de olyan gyanakodva és olyan óvatosan közeledett, hogy megkíséreltem a legbizonytalanabb eredményt ígérő nyaklövést.
Sikerült.
Ilyen sovány, összesen egy bakot eredményező hívásos vadászatom ezen az istenáldotta területen még sohasem volt, sem azelőtt, sem azután! Magyarázatát a dolognak ma sem találom. Hiszen éppen úgy viselkedtünk, mint máskor. A legnagyobb vigyázattal jártunk. Az elhelyezkedésnél a fentebb mondottak szerint nagyon ügyeltünk, hogy a bakot mi láthassuk meg előbb, mintsem ő ránk törhet. Barátom is a legnyugodtabb, kipróbált, puskáját régen falra akasztott öreg vadász, kitől inkább csak tanulhattam, mintsem valamit is elrontott volna. De hát ez már így van, és köztudomású, hogy minden vadászatnál egészen kiszámíthatatlan körülmények játszanak közre. Néha a felületes és kezdő vadászok is eredményeket érnek el, máskor a legtapasztaltabbak is, a legnagyobb körültekintés és vigyázat ellenére, üres hátizsákkal kénytelenek hazatérni. Nem hivatkozom itt a rossz időben való kiruccanásokra, a túl korai júliusi próbálkozásokra, a rossz elhelyezkedésre és hasonló hibákra, melyeket öreg vadász úgysem követ el. Hanem célzok arra a tényezőre, mely ugyanazon területen az egyik napi eredményt a rákövetkezővel szemben száz százalékkal megváltoztatja. Ez a VADÁSZSZERENCSE.
Jellegzetes példája a ritkábban előforduló eseteknek a kassai „köves-hegyi” bakom története. Az „Epres-tető”-től (Jahodna) kelet felé tíz percre fekszik ez a kúp alakú, öreg fenyőkkel benőtt erdőrész, mely a Csermely-völgynek ereszkedik. Már az 1935. év májusában észleltem itt erős bakra valló dörzsöléseket és kaparásokat. Az is megerősített abban a feltevésemben, hogy itt egy nem közönséges úr lakhat, miszerint egy barátomnak, társulatunk legkitűnőbb vadászának autóját túl gyakran láttam a bevezető út előtt állani. Ez a pajtásom pedig akármilyen bak után nem futkos… Miután még vagy tízszer állapítottam meg az Epres-tetőre menet, hogy tagtársam ismét a bak nyomában kutat, végre értesültem, hogy máshol, egészen véletlenül egy jó bakot lőtt, s így a terep a Kövesen részemre szabaddá vált. Augusztus elsejét nehéz volt kivárni, és délután négy órakor az abszolút csendes, heteken át háborítatlan területen megkezdhettem a hívóval a bak becselezését. Úgy alakult a dolog, hogy egyedül kellett mennem, és a szóban forgó bokros, ritkás szálerdő szélén, a legnagyobb csendben, egy vastag bükkfa tövében helyezkedtem el. Előttem jó takarás és száz-százötven lépésig majdnem tökéletes kilátás volt az alacsonyabban fekvő területre. Jó tíz percig hívtam már, mikor kb. 60-80 lépésre megláttam egy őzet. Folyton mozogva, nagy körívben szelet keresett. Végre megállt egy fa mögött, de úgy, hogy csak a fejét és a hasát mutatta. Nyolcas látcsövemmel több mint egy percig csodáltam nagyszerű agancsát, a nagy távolság miatt azonban a fejlövést nem akartam megkísérelni. Hasát vagy hátsó combját gyerekség lett volna eltalálni, de ez még kevésbé lett volna vadászias. Végre nekiindult – és eltűnt. Hiába hívtam utána, és vártam félórán keresztül a legnagyobb csendben. Nem mutatkozott többet. Úgy látszik, valahogy szelet vett.
Két nap múlva, augusztus 3-án, este hat órakor feleségem jött velem. Majdnem ugyanabban az erdőrészben, de talán még óvatosabban helyezkedtünk el. Most első hívásomra, a feleségem által megfigyelt körzetben jelent meg. Sajnos, egyetlen pillanatra. Én meg sem láthattam, utánhívásaimra sem reagált.
Jónak láttam a kétszeri zavarás után a bakot néhány napig békében hagyni, és csak augusztus 9-én vonultam ki újra, ismét a feleségemmel, az ismert helyre. Már délután háromkor hívogattunk. Jó órára volt azonban szükség ahhoz, hogy 70-80 lépésre észrevehessük a motoszkálását. Talán egy negyedórát kíváncsiskodott, míg végre megmutatta – ismét csak egy pillanatra – jól ismert agancsát. Lövésre azonban most sem kerülhetett sor.
Másnap az ellenkező irányból közelítettem meg a hegyoldalt. Most kocsivezetőm kísért, és csak este hatkor kezdtem a becsalást, egy út szélén, közel ahhoz a sűrűhöz, melynek másik oldalán tegnap a bak kilépett. Kétszer kellett csak hívnom, és máris törést, majd pedig egészen óvatos ide-oda járást hallottam a sűrűben. Végre kijött – de ahelyett, hogy közeledett volna, mindinkább távolodva, nagy kört írt le a szálasban. Képtelen voltam megcélozni! Kibújtam óvatosan az útra, hogyha azt átszelné, rálőhessek. Akármilyen csendesen és lassan mozdultam, mégis észrevett, és mély hangon egyet riasztva, elrohant. Ebben az évben nem mentem többet utána.
1936 májusában ismét kinyomoztam. Barátaim tudtak múlt évi felsüléseimről, és nem keresztezték útjaimat, úgyhogy bakom a Kövesen egészségesen megint megérte az augusztus elsejét. Úgy adódott, hogy már reggel hatkor a fenyves szélén hívhattam. Mint a fergeteg, rohant ki bakom a sűrűből, és csinálta a már múlt évről jól ismert kört, vagy száz lépés távolságban. Mit szaporítsam a szót – nem jutottam a lövéshez. És ez ismétlődött augusztus másodikán és hatodikán! Mindkét alkalommal láthattam, mind én, mind kísérőm, de mindig olyan szerencsétlen körülmények közt, hogy még célozni sem volt módomban. Vaktában pedig rálőni, és ezzel mindent kockáztatni, nem akartam. Megsebezni és elveszteni pedig még egy gyengébb vadat is bűnnek tartok! Így tehát ismét másnapra toltam a dolgot, és mivel már szégyelltem magam családtagjaim és barátaim előtt, kísérő helyett Garzon nevű kutyámat vittem magammal. Garzon vizslám, éberségével, nyugodtságával, minden cserkészetemen el szokott kísérni, sok őzhívásnál volt már velem, és nemegyszer emberkísérőimnél is tökéletesebben állt segítségemre. Igaz, hogy volt egy születési hibája: pointerszerű fehér-barna színe. Ezért rendszerint egy gödörbe fektettem, vagy ha ez nem volt lehetséges, zöld organtinnal takartam be, melyet jól tűrt.
Most ugyanazon a helyen kezdtem, ahol a múlt évben utolszor próbálkoztam, vagyis a sűrűség túloldalán. Vizslámat lábamnál egy kis mélyedésbe, fejével felém fordítva fektettem úgy, hogy hátam mögé lásson. Én előre és oldalt figyeltem, de egyben szemem állandóan kutyámon tartottam. Háromszor sípoltam, s máris láttam Garzonom kővé váló fejtartásán, amint féljobbra, hátam mögé rögzíti minden érzékét: valamit észlelt! Éspedig éppen a nekem legrosszabb irányból – mert kb. száznyolcvan fokos fordulatot kellett volna tennem, hogy odaláthassak! Hogy milyen messze van a közelgő, nem is sejthettem, mert kutyám még akkor sem mukkant, ha két lépésre volt tőle a vad. Ezt tapasztalatból tudtam. Jobbnak láttam tehát nem mozdulni. Emlékezetemben volt, hogy a múlt évben is azzal jártam meg, hogy kicsúsztam a bak után az útra. Reméltem, hogy az őz, szokásához híven, megint körözni fog. Egyik szemem állandóan kutyámon függött, és fejének forgatásából következtettem az őz haladásának irányára. Eszerint az őznek jobb felől kellett befordulnia. És tényleg – egyszerre tíz lépésre volt tőlem! Nem kellett művészet az elejtéséhez. A lövésre jól jelzett, és öt perc múlva Garzont utána küldtem. Lent a völgyben, ahová legurult, találta meg, legalább kétszáz lépés távolságban. Több mint háromnegyed órát cipeltem a nehéz bakot a Csermely-völgyből az Epres-tetőn hagyott autóig. De nem sajnáltam a fáradságot, mert kitűnő, nagy rózsájú, egyik legöregebb bakomhoz jutottam a két évre elhúzódott nyolc hívási nap árán! S ha meggondolom, végül meglepően könnyen fejeződött be a dolog, mert hiszen a korábban túl óvatos vén fiú, hihetetlen könnyelműséggel, egyenesen puskacsövem elé sétált. Ennek a baknak az agancsa kétségtelenül a legjobban megszolgált trófeáim egyike.
Hogy az őzek az augusztusi hívási időben néha milyen kíváncsiak, arról egyszer a Kárpátokban bizonyosodtam meg. Egy barátommal, többszöri eredménytelen hívás után az utolsó tetthelyet elhagyva, jó félóra járásnyira, egy fenyves melletti úton pihentünk le, és halkan tárgyalgattuk, megkíséreljük-e ennek a kilátástalannak látszó nagy rétnek szélén a sípolást, vagy inkább máshol helyezkedjünk el. Beszélgetésünk közben hirtelen közelgő zajt hallottunk, s hátunk mögött vagy negyvenlépésnyire, gyenge bak törtetett felénk, felemelt fővel. A fiatalka olyan izgalomban lehetett, hogy még a mi prózai beszélgetésünket is szerelmese hangjának tulajdonította. Nem lőttem rá.
Még egy alkalommal tapasztaltam az őz határtalan érdeklődését az üzekedési időben minden zaj iránt. Őzhívással összekötött családi kirándulásra mentünk a kassai erdőbe. Feleségem, leányom és barátaink voltak velem. Az autókból kiszállva, leányomat magammal hívtam, míg a többiek táborkészítéssel és tűzrakással szórakoztak. Kétszáz lépést távolodtunk csak el a társaságtól, midőn leányom visszament a kocsiban hagyott prizmás látcsövemért. Feleségem, mint kitűnő vadászteoretikus, szemrehányással fogadta: „Miért hív apád ilyen közel a kocsihoz, és miért olyan szokatlanul erős hangon?!” Leányom járás közben nem hallotta a hívást, s nem tudott semmiről, de feltételezte, hogy azalatt sípolhattam, míg ő tőlem eltávolodott, s kötelességének tartotta védelmemre kelni: „Valószínűleg látott egy bakot!” – majd pedig óvatosan visszajött hozzám. Nálunk, a családban vadászfegyelem van! Cserkészet alatt beszéd nincs, és nem is tudtam meg egyelőre semmit az előbbi diskurzusból. Továbbmentünk, és vagy kétszáz lépés után, csendesen letelepedtünk egy fa két oldalán. Nem jutott időm azonban a hívásra, mert leányom azonnali óvatos intésére, mintegy nyolcvanlépésnyire, időnként meg-megálló, felénk tartó őzre lettem figyelmes. Az őz agancsát jelentéktelenül alacsonynak láttam, s ezért ellenőrzésül prizmás látcsövemért nyúltam.
Annak ellenére, hogy a földön ültem jó takarás mögött, a bak ezt a megmozdulást is észrevette, s máris ugrott, egyben a másik oldalát mutatta. Ebben a pillanatban azonban agancsa csodára megnőtt, úgyhogy kapásból küldtem utána golyómat. Egytized másodperccel megkéstem, és a bak csúnya haslövéssel esett össze. Közelről aztán már könnyű volt a nagy rózsájú, szétálló, vastag szárú és nagy ágú agancsról megállapítani, miért látszott az balról alacsonynak, jobbról pedig kívánatosnak. A bal szár vége hiányzott. Miután most már megvolt a zsákmány, nem volt akadálya annak sem, hogy az előzményeket feleségem és leányom elmagyarázza. A feleségem által hallott hívás egy suta valódi hívása volt, amelyet bakom is észrevett, és amely felé közeledtében leányom és az én járásom zörejére tért oldalt, a mi irányunkba. Azt vélte, hogy a mi lépéseink nesze a helyét változtatott sutától ered.
A túl korai, pl. júniusi és júliusi síppróbálkozásoknál az olyan területeken, ahol a suták túlsúlyban vannak a bakokhoz képest, hívásunkra bakok helyett nagyon gyakran suták fognak jelentkezni. Előrehaladottabb augusztusban azonban ilyen esetre csak egyetlenegyre emlékszem. 1933. augusztus 10-én, délelőtt tíz órakor történt, nem messze a kassai Bankó-fürdőtől. Egy elhagyatott út melletti szálas erdőben, nagy tölgyfa tövében hívtam. Már harmadszorra, balra tőlem, egy suta tört elő szökdécselve. Mikor pár méterre megközelített, hirtelen jobb kéz felé kezdett figyelni, s midőn onnan egy nyársas bak lépett ki, a suta feléje iramodott, hogy a következő másodpercben a bak érkezésének irányában együtt tűnjenek el. József és Putifárné története ismétlődött meg.
1939. augusztus 13-án, reggel nyolc órakor hívásomra bak és suta egyszerre robogott elő, de nyolcvan-száz lépésnél közelebb nem tudtam őket becsalni. Sokáig járkáltak fel és alá, majd pedig eltávolodtak. Újra sípoltam, s megint együtt jöttek vissza. Nem lőttem meg az elég jó bakot, mert tudtam, hogy egyik társam pályázik rá.
1936. augusztus 4-én délután, az iglói „Murány” 1000 méteren felüli nagy vágásában magaslesen ültem, melyről nagy területet tekinthettem be. Itt egy vén sutának sem azelőtt, sem azóta nem tapasztalt viselkedését figyeltem meg. Ez a néni szélvészként, egyedül rohant be a vágásba, és száguldott látszólag minden ok nélkül, keresztül-kasul. Sehol a láthatáron más őznek nyoma sem volt. Szerettem volna tudni, hogy elveszett gidáját keresi-e, vagy bak után futkos. Ezért, amikor talán ötödször nyargalt el a közelemben, a gida síró hangját sípoltam feléje. Rám se hederített. De mikor valamivel később hangos sutahívást adtam, sarkon fordulva, ész nélkül jött hozzám!
Ez a véletlenül ellesett jelenet a legjobban bizonyítja, hogy a rossz arányú, soksutás területen miért hiábavaló a túl korai hívás.
(Megjelent az író Kassai vadászhistóriák című könyvében)