Géza bácsi a főtéri vendéglőbe ment, hogy vadászat előtt még igyon egy kávét. Dél volt.
A fogadós a pokolba kívánta az öreget, aki csak egy presszókávét kért, de úgy viselkedett, mint aki háromfogásos früstököt rendelt volna. Pezsgővel és osztrigával…
Géza bácsi homlokát megráncolta, szemöldökét összevonta a bosszúság, mert a gömbölyded kis felszolgálólány először a szomszédos asztal vendégeit szolgálta ki. A lány térült-fordult, megvárta, hogy felgőzöljék a kávét, s közben a pultnál beleharapott egy lekváros fánkba. A következő pillanatban a fekete már Géza bácsi előtt párállott, és ő hanyag eleganciával megkavarta a kis csésze illatos tartalmát, miközben kesernyésen rámosolygott a felszolgálóra.
– Milyen aranyos, látom terhes. Nahát, ilyen fiatalon!
A duci fruskának kifordult az utolsó falat fánk a szájából, aztán bőgve elrohant, de Géza bácsi – ilyen semmiséggel – nem zavartatta magát. Felhörpintette a kávéját, aztán lesújtó pillantással közölte a kocsmárossal, hogy a kávé hideg volt, a cukor kevés, a kiszolgálás pedig pocsék. Borravalót természetesen nem adott.
Megbökte a kalapját, és kilépdelt a napsütésbe. Odakint napsugaras, meleg tavasz volt, de a kocsmában jeges hangulat borzolta a kedélyeket.
***
A tavasz már valahol a kertek alatt bontogatta a virágok szirmait. A szántóföldek szélén sárga arcú gyermekláncfű nézte a vetőgépek munkáját, és az ártéri rét nyirkos füve a nefelejcsek virágjától kéklett.
Az ágakon rügyek pocakosodtak, szinte feszültek a vágytól, hogy levél és virág szülessen belőlük, s amikor majd megpattannak, tetőtől talpig felöltözik az erdő.
Tegnap még hűvös szél borzongatta végig a határt, és a nap hideg esőt permetező, szürke felhők mögé bújt, de aztán ismét felragyogott, és a vetések valósággal gőzölögtek a tavaszi napsütésben.
Jócskán elmúlt már dél, amikor Géza bácsi megérkezett. A vadőr korábban ugyan azt javasolta, hogy napkelte után találkozzanak, mert akkor még nyugodtabb a határ, de az öreg leintette.
– Ne taníts, Béla! Én már akkor vadásztam, amikor te még csak tanultad a fáramászást. Mondjuk abban ügyesebb is voltál, mint az őzbakok bírálatában…
A fiatal jágernek megrándult az arca, ahogy eszébe jutott a korábbi beszélgetésük, de a köszönéshez azért mosolyra igazította a vonásait.
– Aztán merre mennénk ma, fiam? – kérdezte leereszkedően az öreg.
– Egész délelőtt gépek zörögtek a határban, traktorok jöttek-mentek. Az őzek behúzódtak a nagy búzatáblák közepére. Azonnal észreveszik, ha rájuk megyünk. Arra gondoltam, hogy az erdei utakon cserkelünk majd végig, és minden kis tisztásra beleskelődünk, mert jóformán még nincs takarás.
– Frászkarikát! Majd megvallatjuk a határ menti csenderest, ott mindig van tavasszal egy-két jó bak. És én – emelte fel a mutatóujját figyelmeztetésképpen – csakis egy kiváló bakot vagyok hajlandó lőni. Nekem az jár!
A vadőr szájában megkeseredett a cigaretta füstje. Tudta, hogy Géza bácsi a farsangi tombolán nyerte ezt a vadászatot, de úgy viselkedett, mintha százezreket fizetett volna érte.
Az öreg megtöltötte a puskáját, és csak úgy a fogai között szűrte tovább a szót.
– Aztán szedd össze magadat, fiam! Legutóbb nagyon hitvány kis bakot lövettél velem.
– De hát Géza bácsi csak 200-250 gramm között akart tavaly lőni – fagyott rá a mosoly a vadőr arcára.
– Igen, igen, de aztán csak 220 grammra sikeredett. Lehetett volna nagyobb is! Fizettem érte…
***
Az erdő utáni határszélt bozótos foltok tarkították, egy-két szél sodorta, magból kikelt csenevész fácskával. Jókora magasles uralta itt a teret, és szellős magasságából kitárult a határ.
A vadőr – szemei előtt a messzelátóval – a látnivalókat osztályozta. Balra nagyobbacska nyúl baktatott a réten keresztül, jobbra egy gólya bogarászott, közöttük néhány varjú keresgélt valamit a fűben. Őz egyelőre sehol sem látszott.
Telt az idő, múlt a délután; a gólya közben elrepült – helyére két nyári lúd érkezett – és a nyúl is eltűnt a csenderesben.
– Talán majd alkonyattal megmozdulnak – gondolt Béla az őzekre, aztán maga is meglepődött, amikor a csalitos szélén hirtelen feltűnt egy bak.
Megbökte az öreget.
– Készüljön, Géza bácsi! Igen koros, visszarakott öreg bak, gyöngytelen szárakkal. Ha közelebb jön, nyugodtan meglőheti, 300 gramm körüli.
Géza bácsi távcsöve el-elkalandozott. Jól megnézte a neki szánt őzet, de aztán az üveglencsék nagyításában végig vizslatta az erdő szélét. Egy bokrok közt vöröslő foltot nézett már percek óta.
Az előbb már megállapította, hogy bak, s bár rövid agancsszárakat hordozott, azok különösen vaskosak voltak, és fölös számú ágacskát mutattak. Géza bácsinak elakadt a lélegzete.
– Talán nagyobb, mint a nyereménybak, de ezt akkor is meg kell lőni! Lehet, hogy páratlan nyolcas. Vagy osztott szárú különlegesség! – gondolta izgatottan, és megrovó pillantást vetett a vadőrre, aki türelmesen figyelte közben a másik őzet.
– Lehet lőni, Géza bácsi, teljes oldalát mutatja a bak.
A következő pillanatokat később mindenki máshogy mesélte. A kibiztosított puska halk kattanással élesedett, Béla mereven nézte a bozótos mellett csipegető őzet, míg Géza bácsi az ellenkező irányba nézve, jól megcélozta az erdei bakot. Kicsit ugyan elbizonytalanodott, mert most mintha több ágacskát látott volna a szárakon, de aztán szélnek eresztette a kétségeit, és rövid célozgatás után, elsütötte a puskáját.
A fegyver nagyot dörrent, és a cserjés mellett békésen legelésző őz, hatalmas vágtába csapott.
– Sajnos nagyon mellé mehetett a lövés. A bak sebzés nélkül megugrott, és már a szomszédos lucernatáblában jár – mondta a vadőr, és csak akkor engedte le szemei elől a messzelátót, amikor Géza bácsi megszólalt.
– Az enyém aligha. Ott fekszik a mogyoróbokor mellett.
A vadőr értetlenkedve eresztette le a kukkert. A bak szinte fedetlen részen állt, egy nagyobb gyékényfolt mellett. Mogyoró? Rosszat sejtve, homlokára tolta a kalapját.
– Mire lőtt, Géza bácsi?
– Egy normális bakra. Ott jött ki az erdőből, és ha most rád hallgatok, fiam, akkor megint valami kis lim-lom őzet lövetsz velem.
A vadőr lenyelte a mondanivalóját. Kalapját a szemébe húzta, és remegő kézzel előhalászott gyűrött dobozából egy cigarettát. Hosszasan fürkészte az öreg arcát, de aztán csak annyit mondott:
– Nézzük meg!
***
Az őz ott hevert a bokrok mögött.
Lapocka mögött érte a lövés, és úgy esett össze, hogy a dörrenést már nem is hallotta.
Béla megcsóválta a fejét.
– Ehhez nem jár ám gratuláció, Géza bácsi.
Az őz fiatal, mindössze harmadik agancsát viselő bak volt. Most kezdett csak tisztítani; az agancstő még barkás volt – ettől tűnt vaskosnak –, míg a szárakon foszlott háncsdarabkák hintáztak, amit a bokrok mögül szemlélve ágaknak lehetett vélni.
Az öreg megköszörülte a torkát.
– Biztos, hogy a távcsövem hibásodott meg, és az csapott be ennyire.
A vadőr kesernyésen legyintett, és eltaposta a füstölgő csikket.
– Ha hibát keres, Géza bátyám, ne a messzelátót bámulja… Nézze inkább otthon a fürdőszobai tükröt!
Megjelent a Nimród Vadászújság 2024. áprilisi számában.