Végét járja az augusztus, vége az üzekedésnek, bakot persze nem lőttem, de az idénynek sincs vége.
– Ne menj az északi oldalra – mondta tegnap a vadőr. – Ne zavarjuk a szarvasokat!
Igaz. A szeptemberrel együtt nyakunkon a bőgés is, az csak fontosabb, mint holmi baklövés. A déli oldal egyébként is kedves nekem. Kopár dombok hullámzanak itt, jobbára kaszálók, lucernások. Őz is járja. Kedves a hely már csak azért is, mert gyerekkorom nyarain, amikor a völgy aljában erre bicikliztem, még hallottam a mezőn dolgozó asszonyok énekét. Könnyebben ment úgy a munka. Aztán elszálltak a hangok a szélben, ahogy szinte nyomtalanul eliramodtak az évek is...
A völgy aljában, földúton cserkelek. Kivilágosodott már annyira, hogy látni, a sárgára aszott dombok lábán többfelé lucerna zöldell. A gyökere tíz méter mélyre is lemegy, ott még lehet víz. A lucerna élettanára vonatkozó elmélkedésből két őz felbukkanása térít vissza a valóságba. Messze vannak, egy dombtető alatt, a távcső bakot és sutát mutat. Vége az üzekedésnek, de még együtt vannak. Nemsokára átváltanak a domb túloldalára, úgyhogy futás utánuk! A gerinc alá érve óvatosan haladok, a szél oldalról fúj, elvileg jó, bár nem látom, hol a két vad…
Leveszem a kalapomat is, úgy óvakodok felfelé. Egy másodperc múlva meglátom az őzeket, nyolcvan méterre, ha vannak, már felém figyelnek… Észrevették a mozgást, de aligha ismerték fel, mi közeledik. A következő pillanatban a suta megugrik, a bak a nyomában. Tesznek egy félkört a domb lábánál, felfutnak egy másik magaslat közepéig. Úgy ötszáz méterre mentek, takarás nincs, ezért átmegyek a domb élén, nagy kerülővel próbálok újra rájuk cserkelni. Néha átnézek a gerinc felett; egyszer csak látom, hogy megint átváltanak a domb túloldalára. Most már egyenesen feléjük veszem az irányt, ahogy közeledem a gerinchez, úgy leszek egyre óvatosabb. A szél most is jó.
Szó szerint araszolok… Aztán egyszer csak a fű felett meglátom a bak fejét! Felém figyel… Hasra vágom magam. A bak kíváncsi, közelebb lép! A nyakát kellene ellőni, mást nem látok belőle…
Mi ez? Mintha énekszót hallanék, ami a múltból csendül fel. Domb élén álló vadra nem lövünk! Várom, hogy csoda történjen, a bak közelebb jöjjön. Nincs szerencsém, megugrik.
Feljebb megyek, hátha… A gerincre érve a domb alatt, gyér lucernásban látom viszont a két őzet. Itt már jó lenne… Mire nekitérdelek, újra megugranak, eltűnnek a nádasban. Leülök a földre és elnézem az ébredező tájat. A baklövés nem sikerült – viszont nyugodtan alszom!