Németh Tamás olvasónk a könyvéből küldött számunkra egy írást
Február huszonnyolcadik napja volt, de az időjárás a március végit idézte. Az illatok, s a langyos szellő szalonkát sejtet!
A fagyot és a havat rég elűzte a langyos tavaszi fuvallat. A fenyőerdő között egy kis rét bújik meg. Sarjadó, üde, zöld füve hívogatón tör az ég kékje felé. A szarvasok, őzek önfeledten csemegéznek belőle, hisz elég volt mindenkinek a koplalásból. Sok volt a tél, s a kéregrágásba belesajdult a foguk is! Életet ment a friss, sarjadó fű.
De ennek ellenére, csak óvatosan merészkednek ki a takarásból. Nagy fülükkel minden apró zajt befognak, s ha nem tartják veszélyesnek, kilépnek. Most a fenyves pattog. Egyre-másra nyílnak az egész télen zárt ajtajú tobozok. A fák útjukra eresztik a repülni akaró magvaikat, mondván:
„Nőjetek nagyra! Mi már láttunk sok évet, lassan elenyészünk! De a tiétek a jövő! Nőjetek sűrűvé! Bújtassatok vaddisznót, szarvast, s minden üldözöttet takarjatok el a vész elől! Karácsonyra mindig a legszebb formátokat mutassátok! Emberek jönnek majd, s a legszebbeket beviszik a meleg szobákba! Ne eresszétek búnak a fejeteket ott sem, hisz díszbe öltöztetnek majd! Ajándékokat tesznek ágaitok alá, s a legszentebb estén együtt énekelnek majd nektek! Tartsátok hát tűleveleiteket, amíg lehet! S ti, többiek, akik itt maradtok! Nyúljatok fel, az ég felé! Vastagodjék törzsetek, ágaitok sűrűjében fészkeljenek madarak, ugráljanak rajtatok önfeledten kergetőző mókusfiak! Ha majd nagy sokára az enyészet ideje közeleg felétek is, engedjétek útnak repülni akaró gyermekeiteket, s mondjátok el nekik, mi a fenyők sorsa!” – efféléket suhognak a sűrű, tűleveles ágak, s a tobozok pattognak szüntelen.
Szárnyas magvaik, mint megannyi fátyolka – repkednek a levegőben a lemenő nap utolsó fényénél. Ahogy a nagy korong alábukik a horizonton, a fenyves is elhallgat. Komor feketeséggé áll össze, zöld színei elvesznek a februári estében.
A rét szélében egy kalapos alak ül a fák alatt. Tavalyi, száraz füvet tépve tette kényelmesebbé a leshelyet. Most a hátát egy fenyőnek támasztva ül, mint valami bagolyfióka. Puskája a kinyújtott lábain fekszik.
„Milyen jó idő van!” – gondolja. Jövő hónapban már, megérkezik a szalonka is! De akár most is beleillene az alkonyatba.
„Sütty-sütty-sütty-sütty!” – gyors szárnyakon érkező rucacsapat húz el a feje felett. Önkéntelen utánuk néz, s csak úgy, a maga szórakoztatására karjával céloz feléjük
„Piff – puff!” – s gondolatban megy, összeszedi a lehullott zöld fejű gácsérokat.
Nem messze innen egy patak folydogál lustán, évszázados medrében. Onnan húznak a kacsák esténként, és hajnalban a rét felett. Nagy ívben kanyarodva tesznek meg két-három kört, majd ahol a patak a legszélesebben terül el, maguk elé tartott talpukkal fodrozzák a tükrét leszálláskor. Amikor mindenki vízre ért, gyorsan megrázzák rövidke farkukat, s diskurálás kezdődik. Kacsa-nyelven beszélik meg az aznap történteket.
A „kacsázásból” az a két sötét árnyék hozta vissza a vadászt, amit a szeme sarkából a rét túlsó felén észrevett. Szeméhez emelte a nyakában vastag bőrszíjon csüngő messzelátót. Ezen keresztül még jól kivehető volt a két árnyék szarvas mivolta.
„Majdnem egyforma nagyok, de az első mégis, mintha kisebb volna. Egy borjú, meg egy ünő!” – állapította meg magában. A rudli többi tagja még a fenyvesben van, mert hallani, ahogy törik a száraz ág alattuk.”
Elnyújtott lábairól leemelte a távcsövest, aztán megnyomkodta a combjait. Elgémberedett a hosszú várakozásban. Ahogy visszatért beléjük az erő, óvatosan maga alá húzta. Könyökét térdére támasztva célozta meg a borjút. A szálkereszt biztonsággal ült a szarvas blattján, amikor eldördült a lövés. A borjú, - mintha csak aludna – előre nyújtott nyakkal feküdt előtte. Üvegesen csillogó szeme mutatta csak, hogy ezután már egy másik világban legelészik tovább, a rég megtért őseivel együtt.
„Ne haragudj!” – súgta neki az Ember, aki abban a földöntúli pillanatban megszűnt vadásznak lenni. Végigsimította a borjú nyakát, s érezte, hogy elszorul a szíve.
„Nézzenek oda, még a végén elérzékenyülök!”- mondta ki hangosan, majd elmorzsolt valamit, ami épp akkor szökött ki a szeme sarkából.
Utolsó este… Holnap már új vadászévet kezdünk, s ki tudja, milyen élményeket hoz majd.
Egy bagoly, a szomszédos fenyő tetejéből reszketősen ráhuhogott. Mintha előre tudná az elkövetkező szörnyű dolgokat - sertés-pestisről beszéltek a rossz nyelvek.
Ha önnek is van egy jó története, írása, amelyet megosztana másokkal is, akkor ne habozzon, küldje el szerkesztőségünk részére az info@nimrod.hu címre!