Egy tejesedő búzatábla mellett leskelődött, és a vaddisznókat várta.
Az előbb már elindult valami szöszmötölés, de nem is nyúlt a puska után, mert a zöld gabona zizegése nem utalt nagy testre.
A búzaszálak megringatták karcsú derekukat és a kalászfejek lágy hullámot vetettek. Valami jött, de egyelőre semmit sem mutatott magából.
– Mi lehet az? – töprengett, aztán felállt, hogy jobban a sorok közé lásson.
Egy néhány hetes csíkos vadmalac volt. Egyedül.
Szinte céltudatosan kocogott a művelési nyomon, s amikor szembetalálkozott a vadőr nagy bakancsaival, szuszogva megtorpant. Orrával megbökdöste az egyik sötétre cserzett, kopott lábbelit, aztán tanácstalanul megfordult és elindult visszafele.
Átbolyongott egy másik sorba, de csak pár lépésnyire jutott. A bakancsok utána léptek, és a nyakánál megmarkolva a bőrt, a magasba emelték.
A malac visítva nyugtázta a váratlan repülést, és tűhegyes fogait belemélyesztette a vadőr a másik kézfejébe.
A jáger – bár szívesen visított volna ő is – először valami nagyon csúnyát mondott, aztán megragadta a rúgkapálva tiltakozó hátsó lábakat, és a malacot beledugta a viharvert hátizsákba.
A napszítta lóden hullámzott egy darabig, de aztán a sötétben megnyugodott a csíkos ruhás kis fogoly, és a hátizsák nem háborgott tovább.
***
A vadőr visszaemlékezett a nagyhangú, magabiztos vadászra, aki pár napja volt itt vendégségben.
– Vaddisznóból minden lőhető? – kérdezte, miközben elővette bőrrel szegett vászontokjából az olajtól csillogó, drága puskáját.
– Kíméljük a kocákat, mert nagyon megfogyatkozott az állomány. Kisebb ugyan a vadkár, de kevesebb a vadászélmény is – mondta, s közben arra gondolt, hogy néhány éve egy-egy jókora konda után, szobányi letiport foltok voltak reggelenként a gabonában.
– Jó-jó! – intett a vendég türelmetlenül. – Kant lehet?
– Sok sikert hozzá! – emelte meg a kalapját, és mosolyogva elbúcsúzott.
Az est békésnek ígérkezett. A búza zöldjét pirosan hullámzó pipacs folyam szegte, és ahol elkanyarodott a kis réti árok, kamilla tenger hullámzott szűzies fehérségben. A naplemente képeslapra illő lángolással búcsúzott valahol a dombok mögött, és a megfestett bárányfelhők, sokáig őrizték az alkony színpompás vörösét.
A lövés ekkor dördült el, és törte össze a koraest békéjét.
Az éjszakára készülő határban egy pillanatra meglapult az élet; az árnyékos erdőaljban fülét hegyezve megtorpant a róka, a pintyek elhallgattak, s az árokparton trappoló öreg baknyúl, egy fűcsomó mögé simult.
A vadőr csendben – kicsit szomorkásan – nézte a búzaszélben elnyaklott hatalmas vaddisznót.
– Nem volt vele malac – mondta a vadász, és ő csak rábólintott.
Belenézett a kalapjába, mintha a választ kereste volna az öreg fejfedőben, aztán rámutatott a kiszívott csecsekre.
– Malac nem is lehetett, csak malacok. Talán féltucatnyi…
A vendégvadász nem is figyelt oda. Elégedett volt magával, hiszen a vetést megőrizte a vaddisznóktól, és eszébe sem jutott, hogy néhány elárvult vadmalac most a túlélésért küzd valahol a sötét éjszakában. Talán nem is érdekelte.
– Szegény kis ördögök – hallgatózott bele a vadőr a sötétségbe –, vajon mi lesz velük?
Tudta, hogy a vadász lövése mérlegre tette a malacokat, amik az anyjuk nélkül nehezen fogják átvészelni a következő napokat, heteket. Sikerülni fog? Azt a természet könyörtelen törvényei határozzák majd meg.
– Sakálok, rókák – legyintett gondolatban – biztosan hamar összeszedik őket a koca nélkül.
***
Most meg itt ül a vadászház tornácán, és a mogyoróbokrok alatt turkáló aprócska disznót figyeli.
Vadmalac tulajdonos lett. Két hete múlt, hogy hazahozta a kis foglyot, ami a csíkos ruhája ellenére, egyáltalán nem érzi, hogy fogságban lenne. A kert hatalmas, és vaddisznó szemmel nézve egy valóságos mennyország.
A gyümölcsfák már elhullajtották a koránérett, férges termésüket, és a kerítés tövében, ott, ahol vastag szőnyeg van a tavalyi falevélből, ujjnyi vastag gilisztákat lehet kitúrni a korhadt televényből.
– Medárd meghozta az esőt és vele az enyhülést – nézett a jáger az alkonyi ég alján torlódó felhőkre – maholnap itt van Szent Iván.
Gondolatai kint járnak a mezőn, ahol aratásra vár az aranyszőke búza, és az erdőn, ahonnan a vaddisznók azóta behúzódtak a halastavak közé. Az áthatolhatatlan, sűrű bokrokkal szegett, ingoványos nádasokból csak elvétve jönnek mostanában elő, hiszen ott csigák, és kagylók teremnek minden zsombékban.
Az elárvult vadmalacok tartották megszokott váltójukat – az anyjukkal megismert utakat járták –, de aztán az öreg koca eltűnt, a malacok pedig elfogytak.
– Csak te maradtál meg! – nézte a védencét, ahogy vad vágtában átrohan az udvaron, mert az előbb megijedt egy bokrok alatt bogarászó feketerigótól.
A sárgacsőrű madár felrebben, a malac pedig szertelen rohanásában felborítja az üres locsolókannát, átgázol a kardvirágok délceg során, aztán megtorpan a terasz lépcsőjére dobott hátizsáknál.
Az öreg lóden csendesen hever, nem rúgkapál benne semmi.
A malac ceruzavékony farkincája izgatottan megremeg, apró szemeit még kisebbre húzza a gyanakvás. Orrával megbökdösi az időtől elkoptatott hátravalót, aztán vissza-visszanézve, lassan eloldalog.
Nem érzi a rabságát, de a zsák kipárolgása lassan múló, rossz emlékeket idéz…
Megjelent a Nimród Vadászújság 2023. júniusi számában.