Néhány éve szeptemberben, Tamás barátom meghívására a Zselic egyik festői völgyébe, fotóskirándulásra érkeztem.
Itt az emberek együtt élnek a szinte érintetlen természettel. Zsák település, átmenő forgalom nincs. Tamás és családja a kis település legszélső házában lakik, innen már csak a rét, nádas, ezüsthársas tölgyes erdővel borított domboldal, halastó és egy negyven hektáros, bekerített, több részre osztott legelő szegélyezi otthonukat.
Nem először jártam már ezen a területen, ismertem a szarvasok mozgását, váltóikat. Az egyik ilyen vadfolyósó a legelőt határoló halastó északi részének nádas, szolidágóval benőtt mocsaras területét szelte át.
A szomszédos vadgazdálkodók területhatára a tó közepén húzódott. Itt váltottak át a szarvasok, magas vízállásnál úszva, alacsonynál pedig az iszapos tófenéken átsétálva, akár napközben is.
A délelőtti órákban érkeztem, s mivel a legelő szélén nem volt megfelelő takarás, így egy tölgyfa alá állítottam fel lessátramat. Fülledt kánikulai meleg volt, a meteorológia esőt, viharokat jósolt. Elfoglaltam leshelyemet. Több irányból bőgés hallatszott, hosszabb, rövidebb, de a gazdáik nem mutatkoztak. Mire besötétedett, a viharfelhők is megérkeztek s az égi csatornák megeredtek. Bőrig ázva érkeztem szállásomra, nulla eredménnyel. Vendéglátóm kitartásra bíztatott, mondván ott mindig van mozgás.
Egész éjjel esett, viharos szél fújt. Hajnali négykor keltem, nem könnyű felszerelésemmel, csizmaközépig érő sárban botorkáltam a sötétben a birkák között, majd két kerítés átmászása után elértem a tó partján álló leshelyemet. Persze a ruhám teljesen átázott, azonban a párás hajnal és a bőgő bikák ezt mind feledtették velem. Megvirradt, kisütött a nap, ideális fotós idő, már csak a megfelelő témaalany hiányzott. Ami azonban nem jött.
Eseménytelenül telt a reggel, s mivel a kora délutáni órákban otthon kellett lennem, így fél kilenckor elhagytam a fedezékemet. Kezdtem összehajtogatni a sátrat, felhívtam a feleségemet, s fel‒alá járkálás közben ecseteltem eredménytelenségemet. Éppen hátra fordultam, mikor tőlem körülbelül húsz méterre, a nádas szélében egy bika agancsa imbolygott felém a felerősödő szélben. – Anya, itt a bika! – kiáltottam meglepetésemben és a kezemből mindent eldobva, négykézláb kúsztam a tőlem legalább öt méterre, állványon pihenő felszerelés felé. A bika lassan lépegetett felém, a feje éppen csak kilátszott az embermagasságú szolidágóból.
Lencsevédő le, állványról kézbe az 500 milliméteres objektív, s remegő kézzel néhány kattintás az agancsos fejre. Majd megállt, orrlyukait mozgatva hallgatózott, fejét oldalra fordította, és lassan elindult visszafelé. Szememmel agancsát követve a magas nádasban arra lettem figyelmes, hogy tőlem körülbelül 70‒80 méterre megállt, s átugorva az alacsony legelőkerítést, a nyílt mezőn keresztül megindult a szemközti erdős domboldal felé.
Gyorsan átosontam a néhány soros erdősáv túloldalára, letérdeltem egy elhagyott régi kerítésoszlop mellé és követtem a mozgását, mely hol felgyorsult, hol lassú díszlépéssé szelídült. Hirtelen megállt, rám nézett, majd határozott lépésekkel elindult. Az izgalomtól csak gyorsuló mozgását érzékeltem a keresőben. A délelőtti erős napsütéstől szemembe folyt az izzadság, szinte semmit sem láttam, mikor ez a fenséges állat egy váratlan pillanatban ismét átugrotta a legelő kerítését.
Kézből exponáltam, s arra emlékeztem, hogy az ugrás kezdetét talán sikerült megörökíteni, a leérkezést és az utána következő pillanatokat a meglepődéstől már nem tudtam felidézni. Remegve térdeltem a fűben az átélt élmény részeseként, búcsúzóul még néhány képet készítettem a domboldalon távolodó bikáról, mely az erdő szélén, kecses ugrással vetette magát a sűrűbe.
