Esik a hó. A szántással felszaggatott tarló fagyott háta, belesimul a téli tájba, ahogy a vastagodó hópaplan elfedi a föld felsebzett arcát.
A varjak némán gubbasztanak a faluszéli fákon, örvénylő károgásuk már tegnap belefulladt a hóba.
Csend van. A hideg fehérség halotti némasággal uralja az alkonyt. Nem hiába volt a régi magyarok gyász-színe a fehér. A kemény fagy beköszöntével, majd a mindent vastagon elfedő hóval, megállt a határban az élet. Eltűntek a fácánok, nem lehet látni őzet, s a verebek is a bokrok mélyébe bújtak. Semmi sem mozdul…
***
Egy terepjáró motorzaja törte össze a csendet. Vezetőjének sietős volt az útja, s a kerekek hörögve marták előre magukat a nagy hóban, Most érkezett a vendéggyerek az állomásra, s a vendéglátója nem szeretné, ha megfázna a várakozásban.
- Szervusz, Gyerek! De jól megnőttél! Jól utaztál? Nagyon átfagytál? – hadarta egyvégtében, s megölelte a rég nem látott nyurga diákot.
- Csókolom Pista bácsi…– s válaszolt volna még az előbb feltett kérdésekre is, de vendéglátója betuszkolta a jó meleg autóba.
A többit aztán már a kocsiban beszélték meg. Szóba került a család, a barátok és az iskola – ezt nagyon röviden intézték el –, majd végül a vadászatra terelődött a szó.
A gyerekből ömlöttek a kérdések, s István a vadász, jóleső érzéssel nyugtázta, hogy sikerült a következő generációt is megfertőznie a természet utáni érdeklődéssel s benne a vadászat iránt érzett, csillapíthatatlan kíváncsisággal.
Tavaly nyáron náluk üdült ez a rokon gyerek, s bizony voltak pillanatok, amikor István már–már bujkálva indult a területre, mert ez a kíváncsi kölyök ragadt, mint a bojtorján, s vele és az állandó kérdéseivel valami kvízműsorhoz kezdett a vadászat hasonlítani.
Pedig István mindent elkövetett, hogy megtörve a kérdések özönét – kifárassza a gyereket. Magasleshez való akácokat vágtak ki s húztak a vadászház udvarára, létrákat ácsoltak, fácánetetőket építettek, bálázott szénát rakodtak, és később zsákszámra hordták a télire szánt ocsút a magtárba.
A gyerek lihegett, arcán izzadság fénylett, s délutánonként ugyan fáradtan dőlt a kút melletti bársonyos fűre, de a kérdésekből csak nem akart kifogyni:
- Hány napra kel ki a fácáncsibe? Meddig vemhes egy vaddisznó? … hát egy őz? …és egy szarvas? …és egy ember?
- Miért kell a villanypásztor? …és nem fáj a vadnak, ha megcsapja az áram? …és téged csapott már meg Pista bácsi?
- Melyik fa él tovább? …és melyik a legkeményebb? …melyikből építenek házat? …és magaslest? …és neked is jött le a körmöd gyerekkorodban, Pista bácsi?
És ez így ment vég nélkül. Istvánt eleinte zavarta ez az olthatatlan kíváncsiság, de aztán amikor látta, hogy a gyerek a kérdezősködés mellett is számottevő segítség, már szívesebben és hosszabban válaszolgatott neki. A gyerek, mint egy szivacs a vizet, úgy szívta magába az új ismereteket, fejében elraktározta a tanultakat, miközben a szemeiben hála fénylett.
De igazán csak akkor ragyogtak fel a szemei, amikor jutalomképpen délutánonként a kispuskával célba lőhetett.
- Vadászhatok is majd, Pista bácsi?
István beleegyezően bólintott.
- Majd a télen. Amikor elkezdődik a rókák násza, szívesen látlak egy hosszú hétvégére. Addig ismerkedj még a területtel és persze a puskával is.
***
Ezért érkezett most vendégségbe, s ezért remegett benne most is ezernyi kérdés.
- Vannak rókák? …és nincs nekik hideg? …és tényleg lőhetek egyet? …és majd megnyúzzuk?
István nevetve hárította el a további kérdéseket.
- Holnap egy igazi vadásznapban lesz részed. Feküdj le hamar, mert korán kelünk, s öltözz majd melegen, mert hideg lesz.
Persze ez nem volt egyszerű kérés! Talán a várakozás izgalma, de az is lehet, hogy a bőséges vacsora miatt nem tudott időben elaludni. Álmában aztán valami hajókalandba keveredett, s amikor megtámadták őket a kalózok, a riadót fújó kürtös mintha az ágya mellett állt volna.
Megrázta a fejét, nagyokat pislogott, de a kürt még egyre harsogott.
- Milyen furcsa álom – gondolta. - Szinte valóságosnak tűnik.
Kinyitotta a szemét, de a kürt még mindig szólt. A szoba közepén István állt, és zöld borítású, csavart kürtjén az ébresztőt fújta.
- Jó alvókád van te gyerek! Alig bírtam már szusszal, hogy magadhoz térj. Öltözz, és máris indulunk rókanézőbe.
Boldogan ugrott. Dehogy volt már álmos! Egy valódi vadászkaland várta. Egymás után vette magára a meleg ruhákat, s csizmáival nagyokat toppantott, hogy lábai helyreigazodjanak.
A gyerek elfogódottan forgatta a kölcsönkapott elnyűtt vadászkalapot, de aztán lelkesen segédkezett a pakolásban. Termoszban forró teát tettek a hátizsákba, mellé vastag pokróc, a zsebekbe kesztyű, a nyakakba vastag sál került.
- Mehetünk?
- Igen, Pista bácsi.
***
A terepjáró óvatosan kanyargott a hóbuckák között. Már nem havazott, s bár jóformán még este volt, a hó szinte világított. Keleten valami derengés futott végig az ég alján, de ez annyira bizonytalan ígérete volt a reggelnek, hogy nem is foglalkoztak vele.
- Messzire megyünk, Pista bácsi?
- Csak ide a következő dűlőig. Ott van egy új magaslesünk, aminek te csináltad a létráját. Oda fogunk felülni, és ott várjuk majd a rókákat.
A gyerek megilletődve nézett a magaslesre, és csendes örömmel tapogatta meg a létra fokait.
- Ezt én szegeltem! – mosolygott magában, aztán óvatosan, nehogy a távcső vagy a puska a lesnek koccanjon, felmásztak mind a ketten.
Leterítették a pokrócot, s miután elhelyezkedtek, István megtöltötte a fegyvert.
- Csak nyugodtan, óvatosan! Ahogy a nyáron tanultad! – mondta, és a gyerek kezébe nyomta.
- Lesz róka, Pista bácsi? Nem este kellett volna inkább kijönni?
- Se órájuk, se naptárjuk. Ilyenkor csak a szerelmen jár az eszük, de azért a biztonság kedvéért odadobtam szembe egy vaddisznó zsigereit az érkezésed előtti napon – válaszolta mosolyogva.
- De most már ne beszélgessünk! – folytatta. - Érzékeny műszer a rókafül még akkor is, ha tulajdonosát ilyenkor süketté és vakká teszi a szerelem.
Hideg volt, de nem fáztak. Mindketten vastagon felöltöztek, de a gyereket ráadásul a vadászláz is melegítette. Vére hangosan dobolt a fülében, pulzusa szaporán vert, de nem szólt, s nem mozdult. Eggyé váltak a téli hajnallal, és belesimultak az erdőszél csendjébe.
Hogy a róka mikor és honnan került elő, azt később egyikük sem tudta megmondani. Váratlanul termett ott a kökénybokrok mellett, s bár még messze volt, a gyerek a les korlátjára támasztotta a puskát.
Keze remegett, s a szíve olyan fékevesztett vágtába kezdett, amit nem lehetett sokáig bírni. De a róka csak ült a kökénybokor mellett, s egyáltalán nem volt tekintettel az ifjú vadász felajzott idegeire. Sőt! Ásított és vakarózott, miközben a gyereknek már a lábai is rángatóztak a feszültségtől. Aztán felállt, és visszalépett a bokrok közé.
A gyerek vállai megroskadtak. Csak most vette észre, hogy milyen görcsösen markolta a fegyvert. Lazított az ujjai szorításán, és mély levegőt vett. Szíve kalimpálása helyreigazodott, és Istvánra nézett.
- Elment! – súgta.
István mosolyogva legyintett, s közben arra gondolt, hogy talán jobb is így, hiszen azzal az őrülten rángatózó fegyverrel nehéz lett volna eltalálni a vadat. Most legalább egy kicsit megnyugszik a vadász, s a róka is visszajöhet még.
S valóban! Mire mindezt végiggondolta, ismét feltűnt a róka. Ugyanaz vagy egy másik? Ki tudja? Mindenesetre ugyanott lépett ki, ahol az előző eltűnt, de ez nem ült le, hanem a nyílt tér felé kocogott.
S a gyereknek valóban jót tett az előbb fellángoló, majd elhamvadó izgalom. Az előzőekhez képest szinte nyugodtan emelte fel a fegyvert, s amikor a róka egy pillanatra megtorpant, a szálkereszt azonnal a lapocka mögé vágódott.
A kis-golyós alig csettent, és a róka egy rövid nekiiramodás után belehasalt a hóba. Farkával búcsúzóul intett még egyet, lábai megrándultak, de végül megnyugodott. Keleten ekkor vált el az ég a földtől, s egy aranyos ragyogás futott végig a hófödte szántókon.
István magához ölelte a megilletődött rókavadászt, akinek megint úgy remegett a keze, hogy jobbnak látta, ha elveszi tőle a puskát. Lemásztak a lesről, s elindultak az első rókához. Mire István néhány zörgő levelű száraz tölgyágat tört, az ifjú vadász már a rókája bundáját simogatta.
A róka ravatalát tölgylombbal díszítették, s az újdonsült rókavadász boldogan tűzte kalapja mellé a sikeres vadászatot hirdető töretet. Boldog volt, hiszen az első vadász–megmérettetésén jól vizsgázott, s lám, terítéken a róka, amit a kűrt is diadalmasan hirdetett.
- Köszönöm, Pista bácsi!
- Igazán nincs mit. Örülök, hogy az örömöd részese lehettem.
A rókát felkötötték a vadtartóra, aztán autóba ültek. Vígan csúszkáltak hazafelé a napsütésben szikrázó hómezőkön, s újra és újra végigbeszélték az egész reggelt.
Mert, hogy is volt? A róka hirtelen feltűnt, de nagyon messze volt, s nem akart közelebb jönni. Aztán eltűnt, de milyen jó, hogy eltűnt, mert így legalább megnyugodott a lázasan száguldó vadászvér, s megcsendülhetett a kezek remegése. S végül, amikor ismét előkerült, már egy lehiggadt vadász nyugodt keze tartotta a fegyvert.
Mire hazaértek, István felesége már szalonnás, kolbászos rántottát sütött, s a rókavadászok hatalmasakat nyeltek, amikor a konyha trópusi légköréből előtörő illatokat megérezték. A rókát terítékre fektették, s előkerültek a kis poharak, hogy a sikeres vadászatot megünnepelve koccinthassanak a vad emlékére és a vadászok egészségére.
A gyereknek alig pár cseppet öntöttek a méregerős pálinkából, mégis könnybe lábadtak a szemei. Bár az is lehet, hogy csak a megilletődöttség csalta szemébe azokat a fránya könnyeket, hiszen István már hozta a pálcát, amit a kerti mogyoróbokorról vágott.
A gyerek a rókájára hasalt, s a pálca suhintásai közben könnyei tovább szivárogtak. Nem a fájdalom, hanem a boldogság könnyei voltak ezek, miközben ő, az igaz vadászok útjára lépett. Aztán titokban megtörölte a szemeit, amikor a kürt ismét megszólalt.
Mosolyogva állt fel, de aztán hirtelen elpirult. A konyhából kilengő illatokra válaszul olyat kordult a gyomra, hogy vígan kísérhette volna a kürt szólamait. Hangerőben mindenképpen.
***
A reggeli a várakozásnak megfelelően parádésan sikerült. Talán a kis korty pálinka, de az is lehet, hogy a hideg reggelben elégetett és hiányzó kalóriák tették, de a vadászok kétszer is szedtek.
A tojások sárga halmai alatt zsírosan fénylettek a szalonnacsíkok, s mellettük hivalkodóan piroslottak a kolbászkarikák. A friss kenyér ropogós héjával élvezettel törölgették tisztára a tányérokat, s mire minden elfogyott, már csak szuszogni tudtak.
Laposakat pislogtak, s aztán egyszerre a szoba ajtajára néztek.
- Mit szólnál egy kis pótalváshoz? – kérdezte a házigazda. - Mert akkor – folytatta István a lagymatag fejbólintást látva –, húzd magadra a takarót, és álmodd újra ezt a reggelt.
A fiatal vadász – kezében az avítt vadászkalappal – bebotorkált a szobájába, s az ágyába már félálomban dőlt bele. De mielőtt lehunyta volna a szemeit, tekintetével ismét megsimogatta a kalap mellé tűzött töretet.
István óvatosan betakarta az ifjú rókavadászt – akinek boldog mosolyt csalt arcára a könnyű álom –, s hagyta, hogy hadd aludjon, mert bölcsen tudta, hogy a friss élmények az álmokban teljesednek ki, s válnak életre szóló, feledhetetlen emlékké.
Megjelent Pintér Norbert Vadászhónapok című kötetében.