A link vágólapra másolva!
Cikk kép

Wass Albert és Fekete István „párbeszéde” az őzhívás fortélyairól

 

Wass Albert: Az elrontott őzhívó (részlet)

 

Néhány év óta minden nyáron, július huszadika után, mikor az őzbak otthon már becsületesen megindul a sípra, felköltözöm egy-két hétre Ratosnyára, a Kelemen-hegység közepébe, Laci barátom kis vadászparadicsomába.

 Határozottan az a meggyőződésem, hogy annál kedvesebb, békésebb és nyugalmasabb hely nincsen az egész világon. A vadászház fönt van, jó tizenkét kilométerre a falutól, egy eldugott magaslati tisztáson, komoly és tiszteletreméltó fenyők között, s olyan szelíden lapul ottan, mint a pelyhes rigófiú a meleg fészekben. Az ember gyalogol néhány órát, közben ráér gyönyörködni a patakban, a völgyben, az út fölé hajló sziklák különös formáin, s végül, mikor a patakot elhagyja, az erdő csöndjében, mely olyan tiszta, mint egy csodálatos üvegharang.

Mondom, az ember jól kigyalogolja magát, mire fölér, kicsit meg is izzad, s jólesik lelökni a hátizsákot és a barátságos kis faház tornácán beleülni a kényelmes karosszékbe. Az ember pihen, aztán fal valamit, tölt magának a cserépkorsóból jó tiszta forrásvizet, és beszédet kezd Mósuléval, a ház öreg pásztorával, aki ott lakik egyedül a hátsó konyhaházban.

 

 Furcsa, torzonborz, öreg teremtmény ez a Mósule, kicsit gorilla és egy kicsit ember, apró szeme van, hosszú majomkarja és vállig érő, zsíros, őszülő haja. Évek óta él ott fönt a Brádon, őrzi a kicsi házat, egyedül az erdő közepén. Csak a vadőrök látogatják hetenként egyszer, mikor élelmet hordanak neki.

Beszélni jóformán el is felejtett már, csak éppen a vízről, a fáról, a tűzről és az erdőről mond néha valamit akadozva és közben messzire elbámulva a fák közé. De a vadászokat szereti nagyon. Vizet hord nekik, fát a szobájukba, ha hűvösek az esték, s kíváncsian nézi őket a tűzhely körül, hogy mit főznek, mit esznek. Elbeszélget velük a maga módján, megkérdi, hogy elég-e a víz, vagy láttak-e valamit az erdőn. A vadász pálinkát és dohányt jelent, és a beszéde életet a brádi kis pojánon.

 

Szóval, az ember elbeszélget Mósuléval, ad neki egy pakk dohányt, aztán veszi a puskát és a messzelátót, és elindul. – Isten segítsen – mondja Mósule, s a cserkészösvény bekanyarog a fák közé. Nem kell messzire menni. Alig száz lépésre a háztól magasles van. Felkapaszkodhatik rá az ember, és átengedheti magát a csendnek, mely békésen és szelíden szétterül az erdő fölött.

Ilyen hely a Laci barátom területe, ahova a múlt év nyarán is pontos időben megérkeztem. Büszkén hordtam zsebemben új Faulhaber-hívókészletemet, melyet külön erre az alkalomra vásároltam, mivel a régi az évek hosszú során át már elkopott, és néha hamis hangot adott. Alighogy megérkeztem s pihentem keveset a tornácon, ettem egy kis szalonnát, ittam egy kis vizet, s Mósuléval elvégeztem a kötelező beszélgetést, vettem a puskámat, s elindultam. Már elég későre járt a délután, s így az első magaslesnél megállapodtam. Azelőtt való évben egy egészen jó hatos bakot hagytam ott két fiatal villás kíséretében, és kíváncsi voltam, mivé fejlődtek.

 

Felmásztam a magaslesre, elhelyezkedtem és vártam. Szemközt velem a nap már lenyugodni készült, és vöröses fénnyel szórta be az alattam elterülő oldalt. Valami régi széltörés lehetett ott, esetleg erdőégés. Csak egy-egy elszórt facsoport maradt, és végig az egész oldalon derékig érő fű, melyből egymásra dőlt fák száraz csonkjai meredeztek elő. Messzelátómmal alaposan átkutattam mindent, de semmi sem látszott. Akkor elővettem a vadonatúj sípot, és belefújtam.

 

A harmadik hangra valahol valami megmozdult. Egyetlen mozdulás volt csak, és az irányt nem tudtam rögzíteni. Vártam és figyeltem. Majd hirtelen alattam, a nagy fűben, alig negyven lépésre, megláttam két fület. Egy őzsuta volt. A sípra kelhetett föl. Mozdulatlanul állt, és felém figyelt. Olyan mozdulatlan volt, amilyen mozdulatlansággal csak őzsuta vagy szarvastehén tudja nézni az embert. Vártam, hátha megunja, de nem unta meg. Kétségbeejtő hölgynek ígérkezett.

 

Türelmem fonala elszakadt, és újra szájamhoz emeltem a sípot. Tíz–tizenkét hangot adhattam egymásután. A suta nem mozdult. Cipőgombszemeit mereven reám irányozta. Balra, a szálerdő szélén azonban megmozdult valami vörös, majd egy őz alakja vált ki a fák közül, és lassú lépésben közeledett. Messzelátóm egy szépen fejlett, de vékony agancsú hatost mutatott. Lehetett százötven lépésre. Megállás nélkül jött, néha egy-egy bokrot megkerült, ilyenkor oldalról is megmutatta magát. Világos színű, vékony, de elég magas és szép szabályos elágazású fejdíszt viselt.

Figyeltem idegesen siető, de azért óvatos mozdulatait. Szeretem nézni az őzet, mikor sípra jön. Egy határozott cél felé tart, de azért a mellékkörülményekre is szigorúan ügyel, és figyelmét nem kerüli el semmi. Körülbelül százlépésnyire tőlem megállt, és dühösen támadott egy bokrot. Nyúzta, rázta, öklelte, hogy a gyönge nyárfanövés kérge fehér cafatokban csüngött már.

 

Újra belefújtam a sípba. A bak felütötte a fejét, figyelt, aztán lassú ügetéssel megindult felém. Alig jött azonban harminc lépést, fentről, egy kis bükkfacsoportból kivágódott egy őz, és hihetetlen sebességgel rohant a magas füvön keresztül a közeledő felé. Annak sem kellett több, dobbantott riadtan, majd eliramodott vissza, ahonnan jött. A támadó, jól ismert sziszegő hangját hallatva, mindenütt a sarkában.

Megdobbant a szívem, és messzelátóm idegesen kapkodott a rohanás felé. Kétségtelen, hogy bak volt az újonnan érkezett dühös látogató, de miféle bak? Ezt persze megállapítani nem lehetett. Eltűntek az erdőben, és sokáig nem mozdult semmi. A nap közben végérvényesen lenyugodott, és a völgy mélyéről kezdett feltörni a homály, mely az erdők sűrűjéből kiszabadult. Közben eszembe jutott a suta, kerestem két fülét a fűben, de már nem volt ott.

 

Hosszasan figyeltem az erdőszélet, hol a kergetődzők eltűntek. Nem mozdult semmi. Elővettem Faulhaber urat, és sípolni kezdtem. Valósággal olvadozó hangokat csaltam ki belőle, de a bakjaim nem akartak visszatérni. A sötétség pedig kétségbeejtően közeledett. Már a fák alatt is, ahol az előbb még vörhenyes avar látszott, nyúlós és fekete árnyék lappangott ugrásra készen, hogy leterítse az öregedő estét.

 

Mélyen lent, a bokrok között, valami nehéz állat mozgott. Ropogtak alatta a száraz ágak. Medve lehetett vagy disznó. De lehetett egy csoport szarvastehén is. Bent, mélyen a bükkösben, megszólalt egy bagoly, hangja lágyan simogatta végig az álmosodó erdőt.

Az erdőszélen valami vörös mozdult. A következő pillanatban már rajta volt a messzelátó. Bak. Legelt. Csak az agancsa vége látszott. Gyorsan elő a zsebből Faulhaber urat! A hangra felkapta a fejét. Jó bak. Amennyire látszik. Vastag, szép elágazások, de vajon csakugyan olyan jó, mint amilyennek látszik? Szürkület van, a távolság elég nagy, s a messzelátó nem nagyon fényerős...

 

A bak megindult. Jött. Lassan, de mégis közeledett. A fenébe, öregem, siessünk, ebben a tempóban idekap az éjfél!... Talán negyven lépést jöhetett, akkor újra megállt. Közben a messzelátó szünet nélkül az agancsot bírálta. Lent a sűrűben újra ropogni kezdtek az ágak, a bak a zaj felé fordította a fejét. A messzelátó megrezzent. Erős. Nagyon erős...

 

Kezem csöndesen a puska után nyúlt, ujjam előrenyomta a biztosítékot, majd a gyorsítót. A puska emelkedett, majd megakadt a magasles korlátjában. Kocc! Apró, majdnem jelentéktelen kis zaj volt, de a bak mégis meghallotta. Előrekapta a fejét. Majdnem egészen szemben állt, de ezen nem lehetett segíteni. A sötétség a levegőben lógott, a bak is gyanút foghatott, nem volt szabad várni. A puska emelkedni kezdett az arcom felé. És ebbe az idegfeszítő csendbe hirtelen beleharsant a bal oldalon: Bö! Böö-ö-ä! Böä! Böä! – S a bak a következő pillanatban már néhány magányos fa fedezete mögött loholt vissza az erdő felé.

Mérgesen néztem a hang felé. Balra tőlem alig húsz lépésre, ott állt a suta, nézett ostobán, és egyre mondta: Bööö! Böää! Böäää! Hogy az ördög bújjon a bőrödbe! Mérgemben majdnem reá fogtam a puskát, őnagysága pedig csak állt, nézett és veszekedett. Eszébe se jutott a menekülés. Olyan volt, mint egy kiállhatatlan egyesületi öregasszony, aki a fiatalok erkölcseit szapulja.

 

Sötét volt már, mire hazaértem. Csillagok gyúltak a fenyők fölött, és az est hűvös levegőjében illatos harmat szitált. A tornácon már égett a lámpa, s Mósule a vacsorára való edénnyel tötyögött. Jóleső, szép békés este volt. Csak az én haragos sutám zavarta még egyre a csöndet, rekedt szidalmai felhallatszottak a hegyoldalból. A szemközti gerincről méltatlankodva felelgetett egy másik. Hiába, ha ellenünk megy a dolog, a hölgyek mindig összetartanak!

 

Másnap reggel még tejfehér köd álmodott a pojána sarkaiban, mikor útra keltem. Általában sípolásra nem jók a hajnali órák, de szeretem látni az erdő ébredését. A füvön vastagon csillogott a harmat, és két kövér fekete rigó mosakodott benne. Egy fenyő alsó ágán mókus ült és törülgette szeméből az álmot.

Az erdőben még majdnem éjszaka volt. Jó negyedórányi gyors menés után szedres fennsíkra értem. Három szarvastehén akkor lépett ki a fák alól, és legelve eltűnt a szedres bokrai között. Lassan haladtam a cserkészúton előre. Az egyik fenyő alatt fiatal nyolcas bika állt, magasra nyújtott nyakkal megcsodált, aztán ropogva eliramodott. Friss vaddisznónyomot is találtam: jó nagy darab lehetett, s mivel magányosan járt, kannak ítéltem.

 

Míg a tervbe vett magaslesig eljutottam, még két tehenet és öt őzet láttam. Az utóbbiak közül az egyik, egy jó növésű nyársas észrevett, és böffentéseivel elriasztotta a többit is. Közben a nap is megjelent a Kelemen csúcsa fölött, és aranyszűrőjén serényen szűrni kezdte a völgyek páráit.

Alig helyezkedtem el a magaslesen, mely egy, már meglehetősen sűrű és benőtt hegyoldalban állott, mikor máris megpillantottam egy bakot meg egy sutát, amint békésen legeltek valami kétszáz lépésre alattam, egy kis nyiladékon. A messzelátó alacsony hatos agancsot mutatott, és így semmi kedvem nem volt hozzá. Mindazonáltal elővettem zsebemből Faulhaber urat. A hívásra a bak unottan fölfigyelt, aztán legelt tovább. Még hátat is fordított. Neveletlenségnek tartotta, hogy valakinek ilyen korai órában, mely az evés céljait szolgálja, szerelmeskedésen járjon az esze.

Jó félóra hosszat tilinkóztam már, mikor észrevettem egy nyársast közvetlenül a magasles alatt egy bokorból előbújni. Megjelenése annyira meglepő volt, hogy azt hiszem, a szám is tátva maradt. Hogy honnan osonhatott oda olyan halkan és észrevétlenül, ma sem tudom, bár igaz, hogy a terep elég fedett volt, és csak itt-ott tarkították apróbb tisztások és nyiladékok. A nyársas megállt a magasles alatt, és a nyomomat szagolgatta. De nem riasztott, mint ahogy vártam volna tőle, hanem roppant óvatosan továbblépegetett, keresve a bokrok közt rejtőzködő sutát, melynek hangja idáig csalta.

 

Alig tűnt el azonban az egyik alacsony nyárfacsoportban, mikor hatalmas robajlás támadt, és közvetlen mellettem elvágtatott újra a nyársas, nyomában egy másik őzbakkal. Egy pillanatra sem álltak meg, és így a másodikat nem vehettem alaposan szemügyre. Annyit láttam, hogy agancsa világos, és testre fejlett; de ez még nem volt elég.

Jó tíz perc telt el csöndben. Közben újra megszólaltattam Faulhaber urat. Egyszerre csak megpillantottam egy őznek a hátát, amint néhány ritkán álló nyárfa között zajtalanul áthaladt. Nem volt messze, mégis jó öt percbe telt, amíg olyan tiszta helyre ért, hogy a fejét is láthattam. Bak volt, mégpedig az először látott alacsony agancsú hatos, mely, úgy látszik, hívásomra hűtlen lett a sutájához. Közel volt, jól megnézhettem. Alacsony volt és világos színű, jó növésű, de vékony ágakkal. Reményekre jogosító fiatal baknak látszott. Javában szemléltem, mikor a hátam mögött hirtelen recsegni-ropogni kezdtek a bokrok, és mikor gyorsan odafordultam, két őzet láthattam alig húszlépésnyire mellettem elrohanni. Bokrok között folyt a rohanás, agancsot látni lehetetlen volt. Valami ötven lépés után azonban elcsöndesedett a zaj, és sokáig semmi sem mozdult. Tudtam, hogy három bak van a közelemben. A nyársas, a fiatal hatos – és a harmadik? ... Igen, a harmadikra magam is kíváncsi voltam. A kergetődzésből kifolyólag valami verekedő vén legényt gyanítottam, s óvatosan kezem ügyébe helyeztem a puskát.

 

A gyönge hatost még mindig láthattam, majd egy bokor mögül előóvakodott a nyársas is. De a harmadik nem mozdult. Néhány perc telt így el. Végre valami halk szöszmötölést hallottam, de egészen más helyen, mint ahol vártam. Figyeltem. Néha elhallgatott a zaj, majd újra kezdődött. A sűrűben valami közeledett a magasles felé.

Aztán megrezdült egy bokor, s alig harminc lépésre tőlem egy őz jelent meg. ő volt az. Szépen fejlett, gyöngyös agancsát szabad szemmel is golyóra méltónak ítélhettem. A célgömb megállt a lapocka mögött, s jó öreg drillingem tűzben marasztotta.

 

Délután más irányba mentem, de már az első sípolásnál bosszúság ért. Faulhaber úr meglazult a foglalatban, és kétségbeejtő hangokat adott. Egy szép bükkösben ültem, korhadt fatönkön, és bosszúsan álltam neki a javításnak. Működésem eredménye az lett, hogy Faulhaber úr kettévált, és semmi kilátásom sem lehetett, hogy eredeti helyzetébe visszaigazíthatom. Nagy méreg az ilyesmi, fent a havas tetején s néhány száz kilométerre a legközelebbi fegyverkereskedéstől! Mérgemben – már úgyis mindegy volt – próbálgatni kezdtem a kezemben lévő fél sípot. Ijesztő hangokat adott. Hol vékonyat, hol vastagot, teljesen rendszertelenül. Fújtam beléje néhányat nagy dühösen, hogy csak úgy sikoltozott a szálas csöndjében.

Talán a hatodik hang után, csak hallom a hátam megett: dubb, dubb, dubb. Mi az ördög? Fordulok oda, hát egy bak szalad egyenesen felém! Alig harminc-negyven lépésre megáll, és néz. Csúnya, magas, szűk agancsa első pillantásra elárulta az öreget, s a puska már a vállamnál volt. A lövésre összeesett, és meg se mozdult többet. Mivel köztem s a váratlan bak között egy meredek kapaszkodó volt, letettem a puskámat, és úgy indultam, hogy lehúzzam az aljba. Alig érkezem azonban hozzá nagy szuszogva, mikor a bak hirtelen fölugrik, de nem igyekszik menekülni, hanem megáll szemközt velem, lehajtja a fejét, és támad. Fele se tréfa! Védekezve kapok az agancsa felé, mire alapos szúrást mér a tenyerembe, s újra nekem rugaszkodik.

 

Szégyen a futás, de hasznos, és én bizony – szégyen ide, szégyen oda! – megfordultam és szaladtam vissza a puskámhoz. A bak néhányat ugrott utánam a meredeken, de aztán szédelegve megállt és lihegett. Lövésem helye tisztán látszott az oldalán: hatalmas vörös folt. Lentről megadtam neki a kegyelemlövést.

Mivel őz még sohasem kergetett meg, de egyáltalán más erdei vad sem, a helyzet kacagtató hatása alatt jó darabig nem is gondolkoztam azon, hogy a bak tulajdonképpen miért is jött oda. Csak mikor már otthon voltam vele, kezdtem gondolkozni ezen. Csak nem a sípra jött? Ezekre a lehetetlen hangokra?

A kíváncsiság nem hagyott nyugodni, és még napnyugta előtt kiültem az egyik közeli magaslesre, és előszedtem meggyámbászott sípomat. Hát borzasztó hangok jöttek ki belőle. Néha túlságosan élesek, máskor túlságosan mélyek, teljesen rendszertelenül. Olyan füttykoncertet rendeztem, hogy a rigók is elnémultak tőle. És mit ad Isten: alig telik el öt perc – dubb, dubb, dubb –, és rohanva érkezik egy derék hatos bak. Majd az állam esett le a csodálkozástól. Hagytam eltávozni, s aztán újra elkezdtem a fütyülést. Három-négy elképesztő hang után a bak megint csak ott volt.

 

Száz szónak is egy a vége: soha olyan jó hívóm nem volt, mint ez az elrontott Faulhaber...

 

<Alcím2> Fekete István: A „jó” őzhívó

 

Olvasom gróf Wass Albert írását az elrontott őzhívóról, és esz a méreg. Hát ilyen egyszerű az egész? Hát ez az oka, hogy én éveken át hiába sípoltam, trilláztam elismerten jó őzhívómmal? Csak el kellett volna rontani?...

Azaz várjunk csak!

A szakértők szerint az őzhívás sikertelenségének három fő oka van:

1. Rossz a hívó.

2. Rossz helyen – esetleg zörgésünkkel elriasztva – és rosszul hívunk.

3. Nincs bak, vagy olyan kevés a bak, hogy torkig vannak a nővel – azaz a sutával –, és viszont fütyülnek ránk...

 

Kezdjük az első eseten, ami magától elesik, mert a kiváló erdélyi vadász és, azt hiszem, még kiválóbb író esetében a rossz hívó egyenesen az oka volt a bakok valóságos búcsújárásának. De ettől függetlenül is, az én hívóim biztosan jók voltak – most már tudom –, mert a fülét se billegette a kutya se; illetve egyszer jött egy kutya, aminek nagyon örültem, de ez mégse bak volt.

A második esetet is meg tudom cáfolni, mert olyan ígéretes helyeken, a szabályok pontos betartásával, egy ágrezdülést se okozva sípoltam, hogy feltétlen elő kellett volna jönnie a baknak, amelyről tudtam, hogy ott van legfeljebb két-háromszáz méteres körzetben. De a bak nem jött. Hogy miért, azt nem tudom.

Ismertem ezt a bakot, mert ez év tavaszán harminc lépésről hibáztam el. Azóta nem használok expanzív golyót, mert – amint később kiderült – egy alig két milliméter vastag ágacskán szétfröccsent, és a bak értelmetlen bámulásomtól kísérve, előkelő ügetésben távozott.

 

Hogy jól hívtam, az is biztos, mert öreg vadőrünk megesküdött unokái életére, hogy ennél szebben hívni még életében nem hallott, és – jobb időkben – az ilyen hívásra a bakok valósággal „fellökték” a vadászt.

Engem nem löktek fel, pedig már szívesen vállaltam volna. Elmondott egy esetet, amikor két bak is rohant a hívóra, mintha a vadász rejtekhelyén adtak volna találkát egymásnak, és a vadász – meglepve a szokatlan és gyors megrohanástól – úgy melléjük lődözött, csak úgy porzott...

 

Az előfordult velem is, hogy lőttem bakot sípolás idején, de akkor még elő sem vettem a hívót, véletlenül találkoztunk, ami azt bizonyította, hogy tökéletes csendben csúsztam a hívás helye felé.

Egyszer nagyon mérges voltam, mert amikor az eredménytelen hívás után megkérdeztem a jó messze várakozó vadőrt, hogy látott-e valamit, azt mondta, hogy egy nagyon jó bakot látott, mely tőlem jött... Pedig szelet se kaphatott, jól sípoltam... azaz rosszul sípoltam... illetve nem sípoltam rosszul, mert ha rosszul sípoltam volna, akkor biztosan jött volna...

A fene tudja, nehéz ezeken a bakokon eligazodni!

Nem mondom, hogy területünkön sok volt a bak, de annyi mindenesetre volt, hogy normális körülmények között eredményesen kellett volna hívni őket. Hogy mik lettek volna ezek a „normális körülmények”, ez az, amit nem tudok.

 

Volt ugyan egy esetem, amikor majdnem megtört a jég, mert hívásomra egyszer csak megjelent egy csúnya öreg bak, de ez is egészen érthetetlenül viselkedett.

Nem merném azt mondani, hogy nem a hívóm indította el, de mire látókörömbe ért, már úgy viselkedett, mint akit a sípolás egyáltalán nem izgat. Tegyenek azzal a nyafogó őzhajadonnal, amit akarnak, ez nem az ő ügye... Egyszóval jött ugyan, de nem felém, hanem olyan hatvan–hetven lépésre úgy osont el mellettem, mintha a szomszédban hívnák. Amikor megláttam, a hívó éppen szólt, de a bak nem felém nézett, és fülei is előre voltak irányozva...

 

Talán süket volt egy kicsit? Felőlem lehetett, mert ilyen öreg bakot még nem láttam és nem lőttem. Ezt mutatták fogai és agancsa is. De ha ilyen öreg valaki, miért izgatta volna a lakodalom?...

Csathó Kálmán – a mindenféle és fajta hívások és csalogatások nagymestere – írja egy helyen, hogy egyik vadászatán az uradalom tisztje csatlakozott hozzá, aki nagyon kíváncsi volt az őzhívásra, mert olyant még nem látott. Ez a kíváncsiság fényesen ki lett elégítve, mert egyik bak a másik után ugrott be, de amikor a tiszt lelkendezése nyomán egy másik alkalommal többen is látni akarták a csodát, a bemutató egyáltalán nem sikerült, s a bakok nem jöttek elő. Csak azért se!

Hát nekem csupa ilyen „csak azért se” eseteim voltak.

Egyszer egy német vendég jött erdőnkbe, aki a hír szerint művésze volt az őzhívásnak. Nem is tagadom, mert egy közönséges falevéllel is tökéletesen utánozta az üzekedő sutát, nem is beszélve a hívók egész gyűjteményéről. Na végre! – sóhajtottam. – Most aztán ellesem, miként kell ezt csinálni, és megtudom, mi volt az én hívásaimnál a hiba.

 

Sajnos nem tudtam meg semmit, mert hiába volt minden tudomány, a bakok konokul kitartottak ott, ahol voltak, és nem ugrott be egy se. Sőt megfigyeltem egy gyenge bakot, mely nagyobb távolságban néha felénk nézve csipegette a leveleket, később pedig lefeküdt, és elkezdett vakaródzni. A német vadász azt mondta, hogy ez előfordul... Másnap aztán mégis lőtt bakot – de akkor én nem lehettem ott, mert ha ott lettem volna, biztosan nem jött volna semmi.

 

Egyszóval nincs szerencsém a bakokkal, pedig de sokat hívogattam őket, és a nyálam csordul, amikor ilyeneket olvasok, amit – és ahogy – gróf Wass Albert írt.

De most már vége az eredménytelenségnek! Megvan a titok. Földhöz verem hívóimat, talán rájuk is taposok kicsit, hogy úgy szóljanak, mint egy torokbajos ölyv, és ha akkor se jön az a bak, kénytelen leszek visszatérni régi megállapításomhoz, hogy a bak nem a jó vagy a rossz sípra, nem délben vagy este, nem napsütésben vagy borulásban, esőben vagy szélben jön, hanem akkor jön, amikor akar.

 

<Alcím3> Wass Albert: Az őzhívás tudománya (részlet)

 

A Nimród Vadászlap legutóbbi számában kiváló íróbarátom, Fekete István az őzbakhívásban elért sikertelenségeiről számolt be. Ez a jóízű kis írás indított arra, hogy bővebben foglalkozzam a hívás mesterségével. Az ember, ahogy élete telik, s nyár nyár után halad el a feje fölött, lassan megtanul egy s más dolgokat, furfangot és csíziót, s azt hiszem, a Nimród Vadászlap sok olvasójának hasznára leszek, ha némely tapasztalatomat az őzbakkal kapcsolatban egyszerű szóval elmesélem.

 

Az őzbakhívás évekkel ezelőtt velem is úgy kezdődött, mint Fekete István barátommal. Csak sípoltam, s nem jött semmi. Egy pontos német még kottát is készített a hívásról, s én ezt a kottát becsületesen hordoztam végig az erdőkön, lelkiismeretesen végigfuvoláztam minden strófáját, s mégsem értem el semmit.

Aztán jött az első siker. Nagyon jól emlékszem, a Gyertyános nevű erdőnkbe mentem ki egy hajnalon, július végén. Olyan ligetes kaszáló ennek az erdőnek jókora része, s én egy ügyes kis tisztás szögletében, nehány fa alatt meghúzódtam, kiraktam magam elé az órát, a kottát és a sípokat, akárcsak valami tudós orvostanár, ki operálni készül. Aztán elkezdtem. Elfújtam az egyik szériát, s mikor rá öt perccel a másodikba belekezdtem, mintha tőlem jobbra, ahol egy sűrű ötéves vágott volt, valami lombsuhogást hallottam volna. Még hallatszott néhányszor, s határozottan közeledett.

 

Minden figyelmemet a sűrűségnek szenteltem, és sípoltam tovább, kitartóan, ahogy a kotta parancsolta. De nem jött semmi. Az idő telt, a kotta kifogyott, s alatta már csak az állt okos német szavakkal, hogy várjunk még tíz percet, s ha nem jön semmi, mehetünk tovább. Vártam hát tíz percet, s úgy történt pontosan, ahogy a német megjósolta: nem jött semmi. Mérges voltam, s feltámadt bennem az ősi makacsság. Márpedig itt valami suhogott, s ha egyszer suhogott, akkor a síp miatt suhogott, s én egy tapodtat addig sehova nem megyek, amíg a suhogás okát meg nem látom. Neki a kottának újból, elölről! Újra eltelt egy negyedóra váltakozó sípolások közepette, s szemem csökönyösen bámulta a sűrűt, de abban mégsem mozdult semmi. S akkor egyszerre megéreztem, hogy a hátam mögött valami van. A vadászember hatodik érzéke zörgette bennem a telefont, s én óvatosan arra fordítottam a fejemet. A hátam mögött szálas volt, azon túl újra egy tisztás. És azon a tisztáson mozgott valami vörös...

 

A messzelátó odapattant a szememhez. Bak volt. Jól megítélni nem lehetett, mert a szálas sűrű fésűjében csak néha villant meg a feje, de nekem egyelőre ennyi is elég volt. Jön a bak a sípra!

De a lelkesedés aztán hamar lelohadt. Mert az a bak éppen úgy viselkedett, mint a Fekete Istváné. Mintha őt a sípolásom nem is izgatta volna. Csak úgy, ímmel-ámmal lépegetett, legelt is közben, s ami a legkeserűbb volt, hogy nem is felém igyekezett, hanem csak úgy oldalgott, valósággal céltalanul. Elkezdtem újra fújni a sípot. A bak felkapta a fejét, figyelt, aztán újra evett. Majd lassú lépésben betért a szálasba. Közeledett, de mégsem felém jött. Látszott, hogy alattam készül eloldalogni. Hát már ezt nem hagytam! Egy nyiladékon alaposan szemügyre vettem az agancsát, szép gyöngyösnek látszott. A következő nyiladékon aztán, úgy hatvan lépésről, beleeresztettem a golyót.

 

Ezen az őzbakon sokat tűnődtem. Szerettem volna tudni, hogy vajon a hívásra jött-e, vagy csak úgy véletlenül tévedt oda. Nehány nap múlva újra kimentem egy másik erdőbe. Kotta, óra, megint kiterítve rendesen. Talán egy negyedóra múlva, anélkül hogy ezelőtt valamit is hallottam volna, hirtelen a hátam mögötti sűrűben csak elkezdi egy őzbak: Bö! bö! bö! – s dobogva elment a fenébe. Sípra jött-e, vagy nem? Ezen megint gondolkozhattam.

Aztán még aznap megérkezett az első bizonyosság. Késő délelőtt volt, úgy tizenegy óra. Fiatal szálasban óvakodtam, zörgős erdei úton, s ügyelve, hogy minél kevesebb zajt okozzak. Egy helyen friss kaparásokat találtam, s elhatároztam, hogy megpróbálom még egyszer a német tudományát. Leültem a földre, kotta, óra, sípok szép illő rendben körém sorakoztak, s vártam, amíg lejár a kötelező tíz perc. Minden oldalra körülbelül negyvenlépésnyire láthattam a fák közé.

 

Az ötödik vagy hatodik síphangra valami fölöttem zörögve megmozdult. Olyan zaj volt éppen, mintha egy őz felkelt volna fekvéséből. Azután sokáig nem hallatszott semmi. Talán tíz perc múlva reccsent egy ág, de egészen más irányban, sokkal lentebb, úgy velem egy vonalban. Aztán megint semmi. Sípoltam, sípoltam becsületesen. Talán egy negyedóra telhetett el megint, mikor egyszerre újra meghallottam valami zörgést, most már alattam egészen. Ez a zörgés tartott egy jó fél percig, hallani lehetett tisztán a lépéseket is. Aztán újra csend.

 

A kotta végire járt, a kötelező tíz perc is eltelt, és sehol nem mozdult semmi. Most már csak úgy rendszertelenül kezdtem sípolni összevissza, az órát se néztem, a kottát se. Feszülten figyeltem folyton, hogy honnan hallom meg újra a zörgést. Sok idő telt így el. Hogy mennyi, azt nem tudhatom, de lehet hogy egy jó félóra is. És egyszer csak ott jött a bak az úton, egészen váratlanul, lassú és teljesen zajtalan lépésekkel, fölülről, orrát a földön tartva, mintha nyomot keresett volna. Meglőttem. Szép öreg bak volt. Utána megnéztem az időt: egy óra és öt perc telt el azóta, hogy a bak fölöttem megmozdult, és ezalatt az idő alatt egy majdnem tökéletes kört írt le körülöttem, míg végre méltóztatott megérkezni.

 

Ez volt az első bakom, amelyiknek fenntartás nélkül örvendhettem, mert valóban csak a sípra jöhetett…

 

(A szemelvények Wass Albert Erdély magyar föld című kötetéből – az Erdélyi Szalon kiadó engedélyével –, illetve Fekete István Rózsakunyhó című kötetéből valók.)