Szinte nem telik el úgy nap, hogy ne látnék a közösségi médiumokban szebbnél szebb bakportrékat, májusi naplementés, vagy harmatos hajnali fotókat.
Aki nem bakra vadászik, az vadkár miatt megy ki, vagy álmodozik mindkettőről. Egyre jobban óhajtjuk a vaddisznókat és amint a telihold fényénél fekete, mozdonyként robogó árnyat látunk, már ver is a szívünk és legszívesebben lőnénk. Pedig nagyon óvatosnak kell lennünk, akár malacot vezető kocák is lehetnek a szálkeresztben. Tudom, ezzel elméletileg tisztában van mindenki, de sohasem lehetünk elég körültekintőek. Úgy hiszem, hogy az elmúlt években megtanultuk tisztelni a vaddisznót az ASP miatt. A megfelelő következtetések levonása után újra kell gondolnunk nemcsak vadgazdálkodási, hanem vadászetikai megítélését is eme nagyvadunknak.
Miközben ezen gondolkodtam, bevillant egy korábban olvasott történet néhány árván maradt malacról, kik már süldőként bolyongtak a Kárpátok egyik embervilághoz közeli részén. Keresés, elmélkedés és kezembe akadt Zsindely Ferenc „Isten szabad ege alatt” című könyve. Kevés szó esik manapság a szerzőről, pedig az I. világháború utáni korszak egyik meghatározó politikusa volt. Feleségével, Zsindelyné Tüdős Klárával több üldözött zsidó menekültet is bújtatott, példaértékű áldozatvállalásuk, református hitvallásuk ma is iránymutató. Vadászként és vadászíróként szintén maradandót alkotott, hiszen azon kevesek közé tartozott, akik nemcsak a vadász, hanem a vad szemével is láttak. Fentebb idézett gyűjteményében található az „Árvák” című írása, amely anya nélkül maradt malacok süldővé válásáról szól. Olyan részletességgel mutatja útjukat, hogy szinte hallja az olvasó a fantáziájában megjelenő vad neszezését. Észrevehetetlenül váltogatja a két nézőpontot, a vadász és vad szemszögét. Ezzel egyszerre érezteti az elejtés vágyát, a dilemmát, valamint az együttérző sajnálatot, hogy árván kellett felnőniük.
Úgy gondolom, most az óvatosságra kell törekednünk, hogy évek multán újra erős vaddisznóállomány ékesítse a magyar erdők, mezők nádasok világát.