Ilyen bő, változatos és kiemelkedő állomány Európa más országaiban talán egy-egy régióban van csupán, mint itthon szinte bárhol.
Dámunk ismét világrekorder, gímszarvasunk ettől a hőn áhított céltól pedig csak hajszálnyira van – évtizedek után. Utóbbinak azonban pontszáma mellett egyedszáma is kimagasló, de jól van ez így?
A FeHoVa első napján „A vadgazdálkodás aktuális kérdései” című kiemelkedő szakmai konferencián dr. Jánoska Ferenc, a Soproni Egyetem Erdőmérnöki Kar Vadgazdálkodási és Vadbiológiai Intézetének igazgatója a gímszarvas állománynagyságával kapcsolatos kérdésekről beszélt. Elöljáróban meg kell említenem azt az együttműködési nyilatkozatot, amely az Országos Magyar Vadászkamara, az Országos Magyar Vadászati Védegylet és a Nemzeti Agrárgazdasági Kamara között köttetett, és az előadás kezdetekor jóformán még meg sem száradt rajta a tinta. Ebben a felek az ágazatok szorosabb együttműködésének szándékát fektették le. Jánoska professzor úr előadása pedig véleményem szerint ennek egyik alapja kell, hogy legyen.
A prezentáció során a közönség (akik terepi szakemberekből, állami döntéshozókból és más ágazati dolgozókból állt) meghallgathatta, hogy a jelenlegi becsült szarvasállomány helyett valójában körülbelül 250 000 fővad járja a magyar tájat. Ez egyelőre a szarvas minőségét nem befolyásolja negatívan, sőt (habár, hogy ez mennyire inkább lokális kezelési eredmény, vagy a számosság eredménye, az is megér egy cikket). Egyes területeken az emberek életminőségét viszont annál inkább. A vadhatás – szándékosan nem „kárként” írom – a jó gímszarvas élőhelyek közelében olyan jelentős mértékű, hogy évről évre nagy nehézséget jelent a vadászatra jogosultaknak törleszteni a mezőgazdák felé azt a számlát, amit a gím hagyott a lakomája után.
Mint szinte minden vadászat körüli probléma, ez is jelen volt száz éve. Egy Esterházy birtokon 1906-ban a 11500 hektáron a 230 szarvast (!) sokallták, fenntarthatatlannak ítélték a mezőgazdasági területeken való „pusztítását”. Aki a Draskovichok szarvasgazdálkodásáról hallott, tudhatja, hogy több tízezer hektáros területen a maihoz képest alig volt szarvas, amivel gazdálkodtak. Tehát ebben a hőskorban – de a ’70-es években is – a szarvasunk összehasonlíthatatlanul kisebb számban volt jelen, mégis zúgolódtak a gazdák. Most pedig a becslés 220 ezerre teszi az állományt, míg valójában nagyjából negyedmillió lehet. És ez milyen terheket ró a vadászatra jogosultra? Nincs az a jogszabályi keret, ami biztosítaná a békés együttélést. Olyan pedig nincs, hogy „én a vadat szeretem, tehát mindenki más haljék éhen”. Mert a jelenleg is növekvő szarvasállomány fenntartása, sőt – mivel egyes hangok szerint az ökológiai eltartóképesség határáig kell menni – növelése a vetett és ültetett kultúra, valamint a vadgazdálkodás végét jelentené. A fenntarthatóság nem azt jelenti, hogy az embert kivesszük a képletből, hanem szerves részeként tekintünk magunkra. Ami a mi oldalunkról azt vonja maga után, hogy felelősen gazdálkodunk a javainkkal, nem romboljuk a vad élőhelyét, az „ő részükről” pedig mindez egy olyan létszámot követel meg, amellyel együtt tud élni a mezőgazdász, a vadgazdálkodó és a természetvédő is. Hangsúlyozom, hogy utóbbi kettőtől pont annyira elvárható a kompromisszum, mint a vadászoktól. Természeti erőforrásainkkal csak összehangoltan tudunk élni: sajnos nem minden kikerics menthető meg, sajnos egy rudli is jól lakik a kelő búzán és nekünk pedig be kell látnunk, hogy nem a mennyiségből kell kihoznunk jó eredményt. Azt hiszem erre minden jogszabályi és döntéshozói hátszelünk megvan – és reméljük lesz is.
