Részlet Kittenberger Kálmán Vadász- és gyűjtőúton Kelet-Afrikában című kötetéből.
Majdnem két és fél hónappal később, 1911. július 19-én ugyanazon a helyen ütöttem fel sátramat, és ugyanonnan indultam a hajnali ordítás felé, mint a föntebb leírt sörényes elejtésénél.
Már rég kibújt a nap a Ngurumini hegyek orma mögül, amikor közvetlen közelről még egy utolsót ordított a követett oroszlán. Éppen jókor, mert már erős nézeteltérések voltak, hogy melyik irány felé vegyük utunkat, és már két ügyes emberemet tőlünk ellenkező irányba küldtem nyomkeresni. Jól megválasztották az elküldöttek az irányt, mert közvetlen előttük szólalt meg a keresett, és shashi vadászbarátom és legjobb nyomkeresőm, Kikombe követe csakhamar felénk rohanva intett, hogy siessünk, mert Kikombe már szemmel tartja az oroszlánt.
Odaérve, a magas fűben rejtőzőt nem bírtam eleinte meglátni, tehát felálltam egy villámsújtotta fa mintegy méter magas, elszenesedett tönkjére. Először csak az oroszlán fülét pillantottam meg, majd felült, és ő is meglátott a fatönkön. Nem tetszhetett neki hirtelen feltűnésem, mert sörényét csuklyaszerűen előreborzolta, és farkával is idegesen korbácsolta oldalát. De már ekkor célba is vettem a fejét – a távolság mintegy nyolcvan lépés volt köztünk –, de azután – „biztos, ami biztos” – szügyébe eresztettem a golyót.
Lövésemre dühös fájdalomordítással a magasba szökött, aztán gyorsan eltűnt a magas fűben.
Eleinte semmi vérnyomot nem találtunk a harmatos fűben könnyen követhető csapán. Majd lassan megindult a gyenge vérzés, és nagyon óvatos követés után, a lövéstől körülbelül kétszázötven lépésnyire, egy kis cserjés mellett már kimúlva találtuk a sörényest.
Hatalmas vén hím volt. Verekedős legény lehetett, mert tele volt marással, kaparással. Az alsó ajka is félig le volt tépve. Sörénye igen jó volt, bár mégsem olyan, mint az első ngurumini oroszlánomé.
Más esetekben is eredménnyel követtük az utolsó ordítás irányát, amennyiben vagy megpillantottuk magát az állatot vagy állatokat, vagy pedig megtaláltuk a friss nyomukat, melyet követve megállapíthattuk azt a helyet, hova beváltottak, és ahonnan aztán hajtás útján sikerült néha lövésre kapni egyiket-másikat. Magától érthető, hogy a megpillantottat nem mindig sikerült terítékre hozni, részint mert magam elügyetlenkedtem a dolgot, sokszor meg azért hallgatott a puskám, mert az áruló utolsó ordítás nőstény oroszlánhoz vezetett, és az ilyet a harmadik afrikai utam utolsó idejében már nemigen bántottam. Nem a vadkímélés miatt, de leginkább azért, mert az állat lenyúzása és bőrének kezelése annyi időt vett volna el rendes munkánktól, amennyit egy nőstény oroszlán bőre nem ért volna meg.
A vad természetének ismerete a legfontosabb tényezője az eredményes vadászatnak. Az oroszlán vadászatánál is ez az ismeret pótolja a szerencsés véletlent, kivált ha a vadász ismerete kiterjed a „pori”-nak, a kelet-afrikai pusztaságnak minden jelére, minden hangjára, ami valamelyes vonatkozásban van a pusztaságok királyi ragadozójával, az oroszlánnal. Így figyelni kell az ottani állatvilág minden megnyilvánulását, miből az oroszlán jelenlétére következtetni lehet.
Ezeket megismerni és megtanulni annak, aki látó szemmel járja a vadont, sokkal könnyebb, mint azok leírását még csak meg is kísérelni. Mert ezek a jelek annyira változnak, annyira a körülményekhez alakulók, hogy azokat csak nagy vonásokkal lehet ecsetelni, és így tökéletessé tenni. Ha például a minket már észrevett vadcsapat velünk nem törődve, kitartóan másik irányba figyel, és ezek tekintetét követve a távolabbi vadcsoportok is a figyelt pontra meresztik szemüket, akkor biztosra vehetjük, hogy oroszlánt vagy más nagyobb ragadozót fedeztek fel.
A vadonság állatlakói kötelességszerűen figyelmeztetik egymást minden veszélyre, minden gyanúsra, még az esetben is, ha teljesen más csoporthoz tartoznak. Ezt különben otthoni tapasztalataiból is tudja minden vadász, hisz a szajkó, a rigó kinek ne rontotta volna már el a cserkészetét, a mókus vagy az erdei bagoly meg a lesét?!
Általában ismert dolog, hogy ahol sok az oroszlán, ott sok a keselyű is, mert ezek a szárnyas sírásók az ember nem járta pusztaságban leginkább az oroszlánok zsákmányának maradványaiból élnek. A reggeli órákban mi mindig figyelemmel követtük a keselyűk keringését. Ez az „auguri” szemlélődésünk aztán megmondta, hogy történt-e az éjjel valami dráma a környéken. A keselyűk lecsapásának helyét felkeresve megtudtuk, hogy mi volt az áldozat, és ha siettünk, hogy addig odaérjünk, míg a koncon verekedő keselyűhad el nem törli a nyomokat, akkor a gyilkos faját és nemét is megállapítottuk.
A keselyűk viselkedése sokat elárul. Ha például gyors egymásutánban, összehúzott szárnnyal zuhannak le egyugyanazon helyre, akkor tudhatjuk, hogy a dögnél nincs rájuk nézve komolyabb ellenfél. Az esetleg ott settenkedő sakálok nem számítanak. Azok örülnek, ha egy-egy ellopott húscafattal vagy csontdarabbal csőrvágás vagy szárnycsapás nélkül odébbállhatnak. Más a viselkedésük, ha oroszlán vagy más nagyobb ragadozó lakmározik a prédán. Akkor a magasan köröző keselyűk és marabuk kis körzetben szállnak le, vagy a közeli fákra gallyaznak fel. Az emberek jelenléte már nagyobb távolság betartására készteti őket, és így nagyobb körben állják vagy gallyazzák körül a dögöt. A leszállott keselyűk hirtelen felrebbenése azt jelzi, hogy valami nagy ragadozó vagy emberek közeledését vették észre, és az késztette őket a lakmározás megszakítására. Az előbbi esetben, rövid felrebbenés után, alig néhány lépésnyi távolságra újra leszállanak, míg az emberek közeledtére a magasba felemelkedve írják hatalmas köreiket, vagy pedig a nagyobb távolságra lévő fákra telepednek le.
De nemcsak a keselyűk árulják el az oroszlán jelenlétét, hanem sokszor másféle madarak is. A kelet-afrikai sztyeppén cserkésző vadász rémei, a minden vadat elkiabáló koronás bíbicek jajongásukkal két ízben figyelmeztettek egy, a sűrűség felé vonuló oroszlánra. Egy másik esetben pedig, amikor egy sebzett hím oroszlánt követtem a Tirina nevű, időszakos folyómeder magas fűvel, sással és tüskés bozóttal borított sűrűségében, egy sáscsomó fölött izgatottan csettegő poszátapár árulta el nekem az ott rejtőzködő sebesültet. Éppen jókor! Máskülönben – dacára a nagyon lassú és óvatos előrelopakodásunknak – nagyon valószínű, hogy egyikünk vagy másikunk az oroszlán karmai közé került volna…