A nyár végi késő délután a szokásos arcát mutatta. A Nap már másként világított, másként festette sárgára a világot.
A madarak csicsergése megváltozott, a szellő is máshogy fújt már.
Ezekben az órákban ért haza Kristóf, aki a heti feszültséget egy kis erdőjárással szerette volna levezetni. Az utcában egymás mellett álltak a szolid családi házak, itt mindenki ismert mindenkit. A lebetonozott járdán itt-ott áttört a tarack, mellette akácok sorakoztak. Az utca büszkesége az egyik oszlopra fészkelő gólyacsalád, ami éppen Kristófék autóbeállója mellett volt. A fiatalok már nagyok lettek, készültek a vonulásra.
A bordóra festett, kissé megkopott vaskapu nyikorogva nyílt meg. Csoki, a barna színű németvizsla futva szaladt gazdájához, hogy köszöntse. Megsimogatta, megpaskolta oldalát: - Jól van te kajla, elég lesz. – monda mosolyogva. Felment a ház oldalán lévő beton lépcsőn és beleszagolt a lugasszerűen kialakított rózsákba. Ez volt a szertartás, mielőtt belépett volna a fényesre lakkozott faajtón.
Bent megcsapta orrát a szokásos szag. Az otthon szaga, a lambéria szaga, a nagyszülőktől örökölt ház sokévtizedes múltját őrző szaga. Szerette ezt az illatot, a családot, a biztonságot jelentette számára. Már hallani lehetett, ahogy föntről, kissé huppanó hanggal jön le a lépcsőn Ágnes, a fiatalos felesége. – Na, már meg is érkeztél? Ilyen korán? – kérdezte, miközben köszöntötték egymást. – Előbb jöttem el, mert kicsit sok volt a munka, elfáradtam. Jó volna egyet járni kint. Ági elgondolkodott: – Végső soron kimehetünk. Van még egy kis dolgom, de utána jó lesz. Addig egyél, étel a hűtőben, csak rá kell melegíteni!
Az estebéd jól esett Kristófnak. Azért az ember gyomrában lévő meleg étel mindig megnyugtató. Jól esett volna egy fröccs, de mivel vezetni fog, ezért most nem lehet. Lement a pincebejáróhoz. Vastag, sötétbarna, diófapáccal kezelt faajtó volt ez. Még a nagyapja a dédnagyapjával együtt építette a pincét vályogból. Nem volt nagy, de a célnak megfelelt. Lent, a döngölt földön feküdtek a pirosra festett abroncsú hordók. A falakon és a plafonon pókháló, a levegő dohos, hűvös és kissé nyirkos érzésű. A pincelejáró szélén, a lépcsőfokokon, barnaszínű sörösüvegek sorakoztak, amikben a celofánnal lezárt házi málnaszörp várta sorsa jobbra fordulását. Még a nagymamájától látta gyerekkorában hogyan csinálta. Felhozott egy üveggel, áttörölte és hideg szódát töltött rá. Mintha gyerekkorát itta volna meg! A pohárban úszkáló kis málnadarabkák, a szóda finoman csípős buborékja kellemesen csiklandozta a nyelvét. A vastagaljú üvegpohár tompán koppant a viaszosvászon asztalon. Nagymamája mosolyára gondolt.
Ágnes jött be épp a kertből: – Na, mehetünk? – Részemről igen. – válaszolta. – Akkor átöltözöm és utána indulhatunk. Addig te is rakd össze, hogy mit akarsz vinni. – ezzel Ági ismét felment. Kristóf úgy döntött, hogy most csak kevés dolgot visznek magukkal: zseblámpa, távcső, kés, víz és egy kis harapnivaló. Lement a garázshoz, bepakolt és várt. A járó motor hangját már jól ismerte a felesége, ezért megsürgette lépteit. Bezárta az ajtót és lehajolt a lépcsőfeljárón fekvő kutyához. – Csoki, vigyázz a házra amig megjövünk! Nehogy nekem rosszalkodj! – megsimogatta a farokcsóváló házőrzőt. Kiálltak a kocsival a ház elé, Ági zárta be a vaskaput. Miután beszállt, felmutatott az oszlopra: – Nézd csak! Kristóf látta, hogy a fészek üres. A fehérgólyák kirepültek, megkezdték vonulásukat. Egy pillanatra szomorúság járta át a szívét. Ági a combjára tette kezét, mosolygott. Kristóf sebességbe kapcsolta az autót és elindultak.
Nem sokkal szürkület előtt értek ki a helyre. Leparkolták a kocsit, kivették a hátizsákot és elindultak. Nem először jártak erre, ezért ismerősen indultak meg a meredek oldalon. Sűrű erdőrész volt ez, amit leginkább itt lent tölgyek alkottak, feljebb már bükkök is megjelentek. A poros, köves út rövid, de nehéz volt. Felérve fújtak egyet és Ági kivette a táskából a vizet. – Na már szürkül rendesen. Még sötétedés előtt jó volna elérni a leshez. – mondta Kristóf kissé sürgetően. Fent dombszerűen hullámzott a hegy. A fekete erdő, a fákkal tarkított sávok, rétek, mezők váltották egymást. Azért szerették ezt a helyet, mert itt minden megvolt. Az egyik gazdának a szürkemarhái is itt legeltek. Útjuk továbbvitt egy erdőrészleten. Kissé fújt a szél, de mire átértek rajta, addigra lecsendesedett. A dombos mezőkről messzire el lehetett látni, ezért is telepítettek ide több vadászlest.
Egy poros, fűcsomóktól száraz úton mentek a helyükhöz. Ágnes haladt most elöl, mert jól ismerte a helyet. Kristóf jó érzékkel tudta, hogy mikor kell átadni a gyeplőt. A csillagok fénylő pontokként jelentek meg az égen, már megmutatta arcát az este. Felmásztak a létrán és lepakoltak. Nem sokkal ezután egy bagoly jelent meg és körberepülte őket. Hangtalanul szállt, de a csőrét csattogtatta és néha a les irányába suhant. Nem tetszett neki az idegen jelenlét! Azt üzente: ez az ő területe és most mezavarták! Egy ideig még körözött, de aztán elhajtották. Ittak egyet a kis izgalomra és elhelyezkedtek.
Nem volt semmi dolguk, ráértek, különben is hétvége jön. Nem beszélgettek, hagyták, hogy a táj beszéljen helyettük: tücsökciripelést, huhogást, neszezést lehetett hallani. Néha egy nagyobb állat mozgolódott a sűrűben. A nyár végi, ősz eleji fordulón már hűvösebb volt. A természet jelezte az évszakváltás közeledtét. Ha az ember nyitott szemmel jár, akkor már egy ideje látni lehetett, hogy korábban sötétedik. Egyre korábban. Holott nemrég még épp fordítva volt! Kristóf egy kicsit elszomorodott, mert eszébe juttatta az elmúlást. Minden évszakváltás ilyen, de talán a nyárból az őszbeváltó természet emlékezteti leginkább az embert a mulandóságra. Van valami szép, valami teljes és ez elmúlik. A leginkább ereje teljében lévő évszak elindul lefelé, az öregedés felé. Pedig milyen szép volt még a tavaszvégi május, amikor kibontakozik a természet! Amikor minden zöld, az erdő hangos az énekesmadarak dalától! A rovarok mindenfelé cikáznak, az állatok látják az esélyt a természetben, keresik az életet! A június magával hozza a nyár minden lehetőségét, amikor még bármi lehet! A július gyümölcsöt bont és megmutatja az év erejét mindenki számára. Augusztusban pedig már a létezést átadta a természet a jövő generációjának. Most rajtuk van a sor!
Kristófot elgondolkodtatta ez a nyárról. A sok szép emlék: a Mecsek, a Gemenci erdő, a Dráva. Most pedig elmennek az énekesmadarak, vándorútra indulnak a fecskék, elvonulnak a gólyák. A fák lassan őszbe borulnak. Megint változik valami. Öregszünk.
Érezték, hogy most valamit elkaptak a pillanatból. Ági a fejét Kristóf vállára hajtotta. A sötét éjszakában csak az égen villódzó fénypontok jelentettek állandóságot. Ugyanolyanok, mint tegnap, mint egy éve, mint száz vagy ezer éve! Egy tapodtat sem mozdul! Ott ültek az Örökkévalóság égboltjának csillagzatában. Az idő végtelensége beleveszett a formákba, kitágítva önmagát az érzékelésnek. A mindig Létező akkor vált élővé, amikor tanújává vált a megfigyelő.
A Szent Csend formákba osztódott. A formákat öltött formanélküli a felismerés pillanatában értette meg önmagát…