Valahogy észrevétlenül jött az ősz. A nyár melege makacsul ragaszkodott meghódított állásaihoz, és nem vette tudomásul az idő múlását, a naptár lapjainak pergését és a megsárgult levelek hullását.
A levelek pedig hulltak. A 30 fokos hőségben, ha apró boszorkányszelek kerekedtek, a nyiladékokon frissen hullott és lehulló aranysárga, barna és vörös színű levelekkel keltek táncra, aztán mint a nőcsábász siheder, eldobták őket.
A réteken a kiégett fű között öles ugrásokkal menekült az arra járó unottan ciripelő szöcskék fakó színű hada. A patakok medrében szürkére száradt és megrepedezett az iszap, a kiszáradt iszaptól piszkos kövek közt elpusztult rákok csörgőpáncélja, az utolsó csepp víz elvesztése utáni haláltusában görcsbe rándult és megaszalódott testű apró keszegek tetemei és kagylóhéjak hevertek szanaszét.
A bő vizű források öblében megzöldült, zavarossá és ihatatlanná vált a víz, ha egyáltalán maradt még víz.
De mégis, szeptember közepén az íratlan, megszeghetetlen örök törvények szerint az erdő, a völgyekben a csendet először bizonytalanul, azután mindig határozottabban egy egész éven át nem hallott hang törte meg.
A szarvasbőgés.
A perzselő nappalok forrósága után, amikor a láthatár peremén feltűnt a narancssárga-képű holdvilág és hihetetlen magasságokból pára ereszkedett a völgyekre és az ezüstössé váló fényben a füveken, mikor megcsillantak az első harmatcseppek, új élet kelt az erdőn!
Óvatos léptű szarvastehenek és tanácstalanul ténfergő borjaik körül felharsant a bikák nászdala szenvedélyesen és harciasan.
A frissen tanult nótát szüntelenül harsogó kamaszok éretlen hangja, a magabiztosan, kihívóan és riasztóan zengő erejük teljében lévő, vagy gyilkos fegyvereiben bízó erősek harsogása és a megfontolt szavú, sok csatát látott, fáradó öregek öblösen zengő hangja szerelemre és harcra hívott.
Az életet adni akarók keltek gyilkos csatára, hogy legyőzzék egymást, hogy a legyőzött hullája felett nászt üljenek. Ez volt a mindig kegyetlen törvény, az erős, egészséges utódok akarásának törvénye, a faj fenntartásának a törvénye.
Már sok napja jártam az erdőt, nyakamban a legbékésebb fegyverrel, egy fényképezőgéppel – hogy meglássam, és megörökítsem a HARCOT. Szeptember 16-án délelőtt 11 órakor, amikor úgy sütött a nap, hogy azt tőle 1961 nyarán megszoktuk, és ahogy azt egy kocafényképész elvárhatja, végre sikerült.
Hazafelé ballagtam reménytelenül, mert hát bőgtek – bőgtek úgy unalomból lustán, ahogy én baktattam izzadva és lógó fejjel.
A vöröslapi hajlatban az öreg cserfához értem, ahol az út siskafüves tisztásba torkollik, hogy keresztültekergőddzék rajta és még pár száz métert a fenyves hűvösében haladva kiérjen a falu alatt az erdőszélre.
Mondom a vén cserfához értem, amikor jobbra tőlem, a fiatalosban mogorva, rövid hangon megszólalt az Öreg.
Talán érzi a kedves olvasó, hogy túlságosan bizalmaskodva írok róla – az Öregről –, elmondhatom, hogy régi ismerősöm ő, akinek egy álló éve nem hallott hangjára leltem akkor és boldogan, telve reményekkel dermedtem mozdulatlanná, majd lélegzet fojtva lopakodtam a vén és terebélyes cserfa fedezékébe. Reménykedtem, mert ismertem az Öreget harciasságáról, magabiztosságáról és figyelmetlenségéről. Tavaly végignéztem egy csatáját egy tolakodó „nyolcassal” egészen közelről alkonyat után, fényképeztem is, de nem sok sikerrel!
A körülmények most kedvezőbbek voltak, annál is inkább, mert bal felől, a Szénahordó oldalából megjött a harcias, de bőbeszédű válasz. Ekkor reggel 9 óra volt.
A szócsata megkezdődött az ő rendje és módja szerint. Néha a lábak alatt roppant az ág, néha egy ideges fejbólintáskor az agancsoktól.
Vártam, izgultam és izzadtam. Közben háromnegyed 11 lett. A fűben hasaltam és váltam volna láthatatlanná, mert előttem balról húsz méterre az úton átballagott a jövevény, egy páratlan „tízes”, a fiatalosból meg kilépett az Öreg!
Végigmérték egymást, miként a vívók, aztán békességesen jó barátokként ki ballagtak a rét közepére, amit az erdésznyelvek Raktártisztásnak hívnak. Az Öreg, amúgy öregesen minden lépésére bólintva egyet és mogorva, akár a közelgő nyári zivatar, a másik hetykén és szó nélkül.
Hogy hogyan történt és mikor, nem vettem észre, inkább csak éreztem: a jövevény támadott.
Viharban, ahogy a szél kicsavar egy korhadó vén fát és az a földön roppanva széttörik, úgy reccsent a két agancs első összecsapása. A lendület ereje mindkettőjüket az út közepére sodorta, ahol aztán hörögve, nyögve egymásnak feszültek és támadtak, miként az életre-halálra szántak támadják egymást. A nyers erő, a tajtékzó harag közelségétől lenyűgözve, mindenről megfeledkezve néztem a harcot.
A kiszáradt út arasznyi porát felkavarva, felhőbe burkolózva csatáztak. Az agancscsattogás és a nehéz, ziháló lélegzetükből következtethettem csak, hogy a harc mindig elkeseredettebbé válik.
Felnyomták egymást az útról a füves térre, és amikor a por komótosan odébb hömpölygött, izgalomtól remegő kézzel elkészítettem az első felvételt. (Később kiderült, elrántottam.)
Nem volt mit tennem, felálltam hát, rágyújtottam egy cigarettára és most már így, takarás nélkül az út mellet állva, füstölgő Kossuthtal az agyaraim közt lőttem el az egyik filmkockát a másik után.
A harc kimenetele lassan nyilvánvalóvá vált. A támadó a váratlan roham kezdeti sikere után fáradni látszott. Mindketten térden álltak és az Öreg így, térden állva nyomta visszafelé a támadót. A „tízes” ekkor leszegte fejét a földre, de agancsaikkal összefonódva az Öregét is a földre vitte, aki megtorpant, mert a szemága a földbe akadt. Párszor bevált ez a fogás, míg egyszer az Öreg váratlanul hátraugrott úgy három métert, aztán mindent elsöprő lendülettel újra előre. Ezt a támadást már kivédeni nem lehetett.
Keményen roppantak az agancsok és az Öreg testének lendületétől a tízes nyaka megbicsaklott, gerince megroppant, törzse keresztbe fordult, elesett. Egy pillanatig feküdt csak, de az Öreg oldalba kapta és nagyot szúrt a vékonyába. A harc eldőlt, a térdre kényszerített vesztes felugrott és logó nyelvel, szédületes iramban rohant… felém. Utána az Öreg tátott szájjal, hörögve és dübörögve.
Ha azt mondom, hogy elhatároztam, lefényképezem őket, vagy kitérek az útjukból, vagy azt, hogy megijedtem, vagy azt, hogy nem – mindenképpen hazudnék, mert arról a pillanatról nem tudok mondani semmit, legfeljebb annyit, mint a gépem keresőjében egy századmásodpercre felvillant két száguldó barna folt. A gép kattant, és a kattanás után hihetetlennek tűnt, de a Raktártisztás üres maradt.
Nem tudom meddig álltam ott, elválasztani igyekezve a valóság és a képzelődés összekeveredett benyomásait, de ez nem is fontos, hisz valóság volt minden, bizonyítható valóság. Miként az is valóság volt, hogy a Makkos, a Szénahordó és a Fehérkőhányó vidékén levő szarvasoknak egy öblösen zengő hang – az Öreg hangja – adta tudtul, hogy ő győzött.
A vesztest nem csúfolta senki – mint az embereknél –, sőt, később az utamba akadt ismét, de már két hölgy társágában.
Pár nappal ezután, egy este újra találkoztam a nagy úrral, aki hosszú útra készült akkor. Koronájával külországban fog dicsekedni egy ember, aki csak az úját mozdította érte, és legyőzte. De hát ez is az erdők törvénye, az erősebb erejének a törvénye, mikor dörrent a puska és a gyilkos kis ólomdarázs az Öreg szemére halálos hályogot húzott.
Amíg ott álltunk körülötte – ki megilletődve, ki örömmel –, valahonnét szél kerekedett, és a levelek felkeltek táncolni. Járták millió éves táncukat. Bár tudták, talán tavaszra szép sötétre pácolja őket az idő, és mire újra ősz jön, feketén, felismerhetetlenül olyanok lesznek, mint a föld, majd földdé lesznek – erős, termékeny, érlelő földdé. De talán tudták azt is, hogy levelek lesznek újra, hihetetlenül zöld és selymes fényű levelek, és ha átsüt rajtuk a nap, érthetetlen képírások hieroglifáiként üzenetet hoznak a titokzatos földből, a fényes napból és a kék égből.
Így elmondtam mindazt, amit tudtam róla, és amit még ehhez el kellett mondani. De még hányszor elmondom majd, mert hisz vadásztörténeteket elégszer nem lehet elmondani. Talán mert valamennyiünkben, a lelkünk legmélyén élnek azok, a régmúlt vadászidőkben megtörtént és őseinktől örökségként ránk hagyott emlékek, amire ilyenkor – az átélések mesélése közben – emlékszünk az érdeklődés és izgalom érzetével, a történés konkrét emléke nélkül.
Az Öreg előtt pedig kalapot emeltem.