Az alábbi írás „Pillanatképek a tavalyi szarvasbőgésből, Borsod-Abaúj-Zemplén megyéből” alcímmel jelent meg 2019 szeptemberében. Reméljük, hogy az idei főidényről is készülnek majd emlékezetes írások.
Szeptember tizedike, reggel. Magam indultam neki a Hegyfarokra, no meg a Gyula földjére nézelődni. Otthon, indulás előtt megfogtam a puskát. Vigyem? Ne vigyem? Végül otthon hagytam…
Most már a szélső bálánál ácsorgok, bőg kint öt-hat bika, de még sötét van. Beszököm a középső bálarakat mellé, közben pedig már van annyi fény, hogy jól lehet „vallatni” az agancsosokat. A túloldalon, a Hegyfarkon, meg a baloldalamon, a Csicsandal szélén is bőg egy-egy jobb hangú, a harmadik a Szilas szélén morog – szemben velem. A nagy lesünk alatt, az utóbbi rész sarkán, vagy tizenöt tarvad között egy négy-ötkilós villás, aztán látom meg a Szilas szélén, pont előttem az öreget, három tarvaddal. Fantasztikus bika! Kikerekedik a szemem, róla beszélt három napja Pista, a vadőr kolléga. Néha bőg egyet gyengén, de úgy érzem, hogy nem nagyon akarja magára vonni a figyelmet, bőven elég neki a három „nőszemélyre” ügyelni. Olyan vastag a nyaka, mintha nem is lenne – a feje a lapockája előtt van. Az agancsa eléggé visszarakott, ötven-hatvan centi, karnyi vastag, „dárdás”. Maximum húszcentis szemág, tízcentis középágakkal, a jobb száron egy kis jégággal. A szárak olyan szinten gyöngyözöttek, hogy már inkább barázdásnak jellemezném őket, mint gyöngyösnek… Egyszerűen valami csoda. Bizony, ha hajnalban magam mellé veszem a puskát, akkor már most jó eséllyel a töretet tűzném a kalapomra… Ilyen bikával az ember eggyel találkozik az életben… Fantasztikus! Egészen fél hétig kint van, teljesen bezsongok tőle, szövögetem a terveket…
Napközben Pistával minden „répás” helyre viszünk egy-egy zsák almát, a Gyula földjén összeforgatunk három bálát a délutáni vadászathoz, ahonnan jó rálátás nyílik az öreg várható kiváltási helyére, közben megbeszéljük, hogy az éppen aktuális vendégünkkel, Zsolttal – akit reggel ő kísért – megnézzük délután hármasban.
Hatórai kiérkezésünkkor már bőg bent a Szilasban egy bika, sötétedésig biztosan megszólal hat-nyolc is. A sarkon, vagyis inkább már a Hegyfarkon kijön öt tarvaddal a reggeli fiatal villás. A Szilasban egyre komolyabb a bőgés, aztán a lővilág utolsó perceinél megjelenik előttünk az öreg, pont úgy, ahogyan azt vártuk. Közben kifelé tart a tarvad is, feljebb előtűnik egy másik bika, középkorú koronásféle. Ahogy megjelenik, az öreg már szalad is felé bőgve, de aztán félúton rájöhet, hogy lassan már kétszer annyi idős, mint amilyen korában még erőltette az ilyesmit, úgyhogy szépen visszasétál a három tarvadjához, és bőg egy szomorkásat. Zsolt már tettre készen hasal a bálán a puskája mögött, aztán, amint megáll a bikánk jó százötven méterre, keresztben… – Csett! – Kerekedik a szemünk Pistával, Zsolti meg a zárdugattyút „rángatja”. Üres a cső! Szerencsére a szarvasok eléggé messze vannak ahhoz, hogy ez a malőr ne nagyon zavarja a tevékenységüket, úgyhogy miután a helyére állt a lőszer és a cső kapcsolata, ismét kezdődhet a célozgatás. Igen ám, csakhogy közben előbújt valami fiatal bika az öreg tehenei nyomán, emez meg koráról megfeledkezve, vadul üldözőbe vette. Éppen valahol a Szilasban csörtetnek jelenleg, a fény meg igencsak fogy. A tarvad egyre jobban belegeli magát elénk, aztán végre megint megjelenik az öreg a sűrű szélén, és jön. Bő száz–százhúsz méterre előttünk állapodik meg, amint utoléri a menyecskéit, majd szépen keresztbe fordul, és már dördül is a lövés… Fura becsapódás és még furább találatjelzés következik. A bika ugrik egyet, aztán nagyokat szökkenve becsörtet a Szilas vadszilvásába… Csendben hümmögünk, amíg Zsolti elszívja helyettünk is a „kötelező” cigit, aztán lámpafénynél vallatjuk végig a beváltás helyét a sűrű szélén. Nem beszélek tovább mellé: sem este lámpával, sem pedig másnap reggel Zoli barátunk vérebével nem találtunk semmiféle sebzésre utaló nyomot – jó eséllyel aláment a lövés, azért voltak ezek a fura szökkenések a bikától. Sőt a reggeli keresés kezdetén bőgött még néhány bika a Szilasban, s mintha az öreget is hallottuk volna…
Tizenkettedikén délután szárnyaim alá fogom Zsoltot, tegnap délután lőttek Pistával egy jó bikát, de marad még egy másodikra is. Az Ivánka nevű részünket veszem „célba”. A Határ-völgy felől megyünk fel, a leszakadt út tetejénél, végül a gödörparton letelepszünk az öregerdőben. A gödör túloldalán galagonyával, sommal tisztességesen alánőtt cseres erdő, előttünk az Ivánka bontott katlanjai, fent a tetőn a nagy vágás, mindkét oldalunkon – lőtávolságon belül – egy-egy jobbféle dagonya. Itt azért történnie kell „valaminek”… Történik is! Alighogy leülünk a kidőlt fára, a gödör túloldalán megszólal egy jó hangú bika. Ereszkedik is lefelé a vízmosásba, a felettünk levő váltót használja, és már fekszik is bele a dagonyába. Igaza van, iszonyatosan meleg van még most is, izzik a két hónapja tartó szárazság… Milyen a bika? Hagyjuk… Középkora elején járó, bő ötkilós, páratlan tizenkettes. Éppen az a fajta, amit, ha kint hagyunk, se baj, meg ha „behúzza” az ember, azzal sem tett nagy kárt az állományban. Most az első variációra szavazunk. Fekszik a sárban, bőg rendületlenül. Aztán felettünk az élen, a vágásból elindul pár tarvad, s velük tart egy bika. Éppen belekezd ő is a bőgésbe, de nem jönnek le a másik oldali dagonyához, eltűnnek az él mögött, másfelé visz az útjuk. Éppen azon rágom magamat, hogy nem illene-e utánuk lépni, amikor ismét szarvasok jelennek meg a vágás szélén, de ők most az előttünk levő katlant célozzák meg. Közben egyre több helyről hallatszik bőgés, már vagy öt különböző bikától, de nézzük csak a szemből érkezőket! Két gyerekbika tologatja egymást kissé balra, aztán jön két tarvad és egy bika… Elsőre felcsillan a szemem, amint az élen meglátom agancsának nagy lombár koronáit, de aztán el is vész a kezdeti lelkesedés. Egy jégág nélküli, szűk hatkilós, koronás tízes. Talán egy évvel idősebb a korábban dagonyázónál, de a „minőség” tekintetében valahova egy fiókba tenném vele, úgyhogy vele sem törődünk tovább. Törődik viszont az a bika, amelyik most érkezik jobbról, ordítva. Már itt is van előttünk – meg is dobban a szívünk, mert jókora agancsot „húz magával”, de az első benyomásom az, hogy talán csak hét év körüli lehet, de vagy nyolc-kilenckilónyi agancsot cipel a fején. A viselkedése igazi harcos képét kelti, de úgy néz ki, hogy nem csak bennem, mert mire visszahúzom a távcsövet az iménti koronás tízeshez, az éppen eltűnik a katlan túlsó szélén, hátrahagyva a két tarvadat az újonnan érkező ordítozónak, ő meg köszöni szépen, már terelgeti is az egyik tehenet. Egy kicsit közelebb megyünk, hátha csalt az első megérzésem a korát tekintve… Nem nehéz fától fáig osonva a közelébe érni, ugyanis olyan lármával van, hogy a tehenek sem nagyon tudják, milyen rendezvényen vannak. Már itt bőg előttünk negyven méterre. És bizony nem lett öregebb… Nagy tizenkettes. Egy tízes szár, negyvencentis főágak, harminccentinyi jégágak és hatalmas hármas korona, az ágak feléig fehérre csiszolva. Zsolti lőné kézzel-lábbal – főleg puskával –, de mondom neki, hogyha ezt most itt meglövetném vele, akkor egyúttal szemen is köphetném magamat… Három év múlva bőven megugorhatja a tíz kilót… A bikánk meg csak bőg. Forgatja magát előttünk, nézegetem minden porcikáját. Talán van nyolcéves, amikor szembefordul, kilenc is… Ajjaj!… Menjünk csak hazafelé, mert ha még két percig nézem, tán belebeszélem a tíz évet is… Nem csinálunk butaságot – szépen otthagyjuk őt, mi pedig elkezdjük tervezgetni a holnap reggelt, hisz most – bármekkora is volt a csábítás – ellen tudtunk állni neki. Bizonyára hamarosan megkapjuk az erdőtől a méltó jutalmunkat eme cselekedetünkért…
Másnap kora hajnalban a Sajó-parton hallgatózunk, de olyan köd van odalent, hogy nem merem kockáztatni a reggeli vadászatot egy esetleges ködbe fulladással, így hirtelen felindulásból ismét a Gyula földjén kötünk ki. Bőven világos van már, amikor odaosonunk a szélső bálákhoz – „tele” van szarvassal a hetvenhektárnyi legelő. Lent a lápában, a tegnap lerakott alma- és répahalmon ott áll jó sok tarvad. Kissé ködben vannak, így nem fordítok rájuk (egyelőre) túl nagy figyelmet, hisz szemben a Szilas széle is végig tele van szarvassal, meg a Csicsandal felőli sarkon is bőg vagy két jó hangú. A Szilas sarkán áll egy jobbacska (hatkilós forma) bika meg négy kisebb, köztük egy csomó tarvad. Hiába keresem köztük az Öreget, nem látom… Viszont most bontakozik ki alattunk a lápában a ködből egy jó bika. Egy tehénnel kínlódik, külön a gyümölcsevőktől…
Elsőre lerí róla, hogy korosabb legény, meglépi a tíz évet: sok – villogó végű – ág, nagy ágú korona, fekete agancs – megugorja a hét kilót, talán a nyolcat is. Lopjuk a bálákat, pontosabban a távolságot, de még így is messze esik, legalább háromszáz méterre. Viszont nem a Szilasba igyekszik, a szemközti sűrűbe, hanem a mi oldalunk felé. A Csicsandalba forgatná a tehenét; kint van abból az irányból is még öt-hat tarvad meg két kis bika. Gyorsan visszaosonunk a legelő bal szélére, hátha eléjük tudunk vágni. Jön egy kis köd, amiben a bikánk a tehenével közlekedik – megállunk, megvárjuk, míg teljesen ellepi őket, aztán megszaporázzuk a lépést: el kell érnünk azt az akácfát vagy száz méterrel előttünk, mielőtt előjönnek a ködből.
Sikerül! Épp leguggolunk az akác mellett, amikor lecsúszik a pára a színpadról, a bika pedig ott áll, és visszafelé bőg a Szilas felé. Ekkor látom, hogy a jobb szemága kettéágazik, a jégág is jó közel van „tűzve” hozzá, így jó „bokros” a szeme felett az agancs. Innen már nincs messzebb százötven méternél, de nem kell kapkodnunk, mert még a másik partra kiabál a bikánk, nem szándékozik hazafelé tartani. Mondom Zsoltnak, hogy én itt maradok, ő kússzon még egy fányit – jó tíz métert – előrébb, aztán amikor tetszik, lője…
Sikerül neki. Egy-egy tarvadnak gyanúsak vagyunk, de a bika szakadatlanul bőg. Emberem elég sokáig céloz, bár a célba vett is állandóan forgolódik: amikor épp lőni lehetne, éppen befordítja a fejét a lapja elé vagy háromszor is, úgy bőg a háta mögé! Végül csak elcsattan a lövés, amelyet jó becsapódás követ. A bika kirúg – az első benyomásom az, hogy jó lesz, de aztán nyomban látom, hogy a combja előtt labdányi dudor nőtt a lövéstől. Zsolti rám néz, tekintetével kérdi, hogy mi legyen… Mondom neki, hogy lője még, mert híja van a dolognak. A bika lassan elindul a föld közepe felé, látszik rajta, hogy nagyon beteg… Csattan a második lövés – a lapja alatt porzik. A sebzett továbbsétál, de mintha már biccentene is. A harmadik lövés szintén alatta porzik; aztán már elég messze van, amikor a Zsolti negyedik lövése is utánamegy, de attól már igazán meg se ijed… Emberem túrja a zsebét a további lőszerért, de mondom, hogy ne kapkodjon – így is szégyellem magamat a nagy lövöldözés miatt, meg már a sebzett eléggé messze is van.
A bika megáll a nagy legelő közepén, van vagy ötszáz méterre… Tudja, hogy mennie kell, be kell érnie a Szilas sűrűjébe. Én bízom benne, hogy elfekszik idekint, de nem… Bocsánatot kérek tőle magamban, sajnálom nagyon… De ő csak lopja lépésről lépésre a távolságot, mi pedig nem tudunk mit tenni – végignézzük, ahogy nagybetegen bevált a Szilasba…
Átmegyünk a legelőn, megjelölöm, hogy hol váltott be, aztán irány haza… Szégyellem magamat nagyon, pedig tudom, hogy a java még csak most jön, hisz vérebes hajszás munka következik a beállóhelyen…
Ami három órával később meg is történik. A beváltása helyétől megtett kétszáz méternyi vezetékmunka után, a nagybeteg bika még feláll a véreb előtt – ekkor kapja meg a kegyelemlövést…
Megjelent a Nimród Vadászújság 2019. évi szeptemberi lapszámában.