A tél végi reggelt jelezte a lassan csöpögő jégcsapok hangja. A metsző szelet már csak a múlt suttogta. Fagyba zárt idő, ami kiszabadulni készül, magával hozva a végtelenség újabb lépését. A nap egyre korábban mutatta meg arcát a fénybe merítkező világnak. A madarak korábban énekelték dallamukat. A természet lassan új ruhát ölt.
Az erdei kis házba, a függöny nélküli szoba padlójára bevilágított a reggel fénye. Nemrég még karácsony volt, aminek letűnt nyomát mutatta az itt-ott száradó fenyőtűlevél. A fényesen csillogó fekete szőrű vadászkutya melegen köszöntötte gazdáját, finoman kérlelve a maga jussát. – Ideje felkelni – jegyezte meg magában László, a koros erdész.
Miután megmosta arcát, az első dolga volt megetetni hű társát. Szolgálat. Az egyik legfontosabb érték az életében. A kutya szolgálta őt, László szolgálta a kutyát, az erdészet szolgálta Lászlót, ő pedig az erdőt. Még a kis ház is egy öreg szolgálati ház volt, amit később megvásárolt. Egyedül élt, csak a kutya volt vele, de nem bánta. Szívében egyszerre volt öröm és keserűség. Az élet kettőssége. Semmi nem létezik önmagában. Valaha a városban élt, tanított. Fafaragás és rajz volt az igazi mestersége, amit később az erdő és a vadászat váltott fel. Sok-sok év gyerekek, emberek között. Idővel egyre inkább eltávolodott az emberek világától. A viszálykodás, ármánykodás, kibeszélés nem volt kenyere. Az erdőben jobban érezte magát. Ott minden önmaga valójában létezik. Torzítatlan valóságát mutatja meg a Természetanya. A lecsendesült szemlélőt megszólítja, érzékelő és érzékelt egyszerre. Úgy érezte, hogy ott önmaga lehet. Nem kell másnak lenni, nem kell máshogy viselkedni, nem kell megfelelni az emberi léptéktől elszakadt világnak. Végső lökést a megözvegyülése adta. Már nem volt értelme hazajárni. A fia is rég máshol lakott. Az egyetlen kapaszkodó az unokája közelgő születése.
Szép lassan elrendezte a dolgokat a szobában. A sok faragvány, gombák, állatok, termések, amiről tanúskodnak az évszázados tölgyek, bükkök, égerek, göcsörtök és gyökerek, mind egy ledolgozott élet ujjlenyomatai. Grafikák és rajzok, hetven tavasz ujjának érintése. A reggeli után ablakot nyitott, kiengedve az éjszakát, a kávéillatot, a gyantaszagot, a füst illatát, s készen állt a befogadásra. Beengedte a tornácon kopogtató reggelt. Szerette a tél végi, finoman hűvös nappalokat. Felöltözött, magára vette a zöldesbarna lódenkabátot. Az egyik csontból készült gomb lazán tartott. Magára ismert. Kabát és gazdája is régi. Kilépett az ajtó elé, és teleszívta tüdejét a friss levegővel. A szikrázó napsütésben szólította kutyáját. – Na gyere, indulunk! – rárakta pórázát a pajkos ebre.
Minden reggel ugyanúgy kezdődött. Kutya és gazdája már jól ismerte az erdei kis völgyet. Ilyenkor nagy volt az öröm! Csak úgy húzta maga után az idős erdészt! A léptek mindig szaporán kezdődtek, de ez adta meg a nap tevékeny lendületét. Ilyenkor mindig csendesen szemlélte a környező tájat. Mi változott, mi maradt. Egy-egy leszakadt ág, holt fába vájt odú, gyökerek közt megbúvó moha. A bükkök finoman hajoltak rá a tájra. A barna föld szaga a hideg víz illatával keveredett. – Át kéne menni a vízen. Megnézni a vadcsapást... – gondolta magában, és finoman egyre lejjebb irányította hű vezetőjét. A kristálytiszta hegyi patak még őrizte az elmúlt tél nyomát, de már egyre jobban követte saját útját, amit a természet neki szabott. A megolvadt hó felébredt téli álmából, pillangóként búcsúzva a hosszú évszaktól. Az elmúlás elgondolkoztatta az öreget.
A fekete szőrű hangosan csaholva kérte a figyelmet, megmutatva, hogy azért ő itt fontos. – Hé, lassan! – szólt rá gazdája, miközben a kutya gyorsan lefetyelte a hideg vizet. Egyik kőről a másikra lépdelve keltek át a patakon. Halkan töredezett a papírvékony jégkristály a gumicsizma orrán. Megindultak fölfelé. A gímszarvasnyomok jól láthatóak voltak. Érezte talpával a nagyobb köveket, a kavicsok meg-megindultak alatta, de azért tartotta a lépést a kutyával. A völgy tetejére érve, mindketten lihegtek. Az öreg háta nyirkos lett az emelkedőtől. – Na, végre! – szólta el magát, örülve, hogy felértek. A teli vadetetőt körbejárták. Minden rendben volt, semmi rendellenes. Beleszagolt a friss szénába, szinte harapni lehetett a fás, szálas illatot. Ez mindig megnyugtatta. Kissé odébb egy kivágott fa tönkje állt magányosan. – Gyere, kicsit megpihenünk! – A kutya farkcsóválva követte, és lefeküdt mellé. Az öreg erdész elővette pipáját és rágyújtott. Vitte az enyhe szél a finom pipadohány illatát, jelezve, hogy megint itt van. Mint annyi reggel, most is ugyanitt kezdte a napot. Elgondolkodott a feje fölött elmúló évekről. Hány és hány reggelt töltött itt, milyen sokszor töltötte fel az etetőt! Milyen sok út volt azokban a szikár lábakban, és mennyit beszélt a puskavég! Mára már egyre gyakrabban hallgatott. Mélyen szívta meg pipáját. A fákról lelógó lombos zuzmó mutatta, hogy jó helyen van. Csak a tiszta levegőn él meg! Lágyan lengett a szélben az öreg szakállával együtt. Egy ritmusra fújta őket a február végi szellő. Fehér szakálla csak szája körül jelezte pipázó szokását. Az arcán a cserzett bőr árkokat vont egy hosszú élet nyomaként. Vajon mennyi hely van még rajta? Egyre gyakrabban kérdezte magától.
A nap egyre inkább átadta langymeleg sugarát az erdei tájnak. A tél elköszön, a tavasz megérkezik. A kék cinkék mondták a magukét. Lehajolt és megsimogatta a mosolygó ebet. – Te, azért szeretlek ám! – nézett a csillogó szeműre. Észrevett valamit az egyik fa tövénél. – Nini, egy hóvirág! – A növényke finoman áttörte a földet, az olvadó hókását, kibújva időbe zárt fogságából. Ekkor felfigyeltek valamire: a fehér terepjáró ismerős hangja volt. Miska az, a közeli vadászházból. – Laci bátyám! – futott hozzá. – Jó reggelt! – emelte meg kalapját az öreg, és kezet nyújtott. – Mi ez a nagy sietség? – kérdezte. – Laci bácsi, jó hírem van! Most kaptuk a hírt telefonon. Nagyapa lett! A fiú és anyja is egészséges!
A világ megállt. Az öreg erdész testét finom melegség öntötte el. Szívében végtelen szeretetet érzett. Újra átjárta valami, amit már rég nem érzett. Mintha megolvadt volna valami, nemcsak kint, hanem bent is. A pillanat értelmet adott a ráncoknak, utat mutatva a szív nyelvének. Szolgálat. Így töltötte el az éveket. Szolgálta az embereket, a természetet, a környezetét. Most valami beért, valamit visszakapott. – Köszönöm, hogy szolgálhattam! – Könnyekkel írta be e gondolatot a szívébe. Hetven tavasz. Egy pillanat! Értelmet nyert minden. Ma is lépett egyet az örökkévalóság.