Közel negyvenéves vadőri szolgálatom alatt sok bakot lövettem. Egy keveset magam is elejtettem. De közülük egyiket, míg élek, nem felejtem el.
Öregnek neveztem. Már az első találkozásunknál látszott rajta, hogy nem mai gyerek. Nemcsak agancsán – testén, de viselkedésén is.
Egyik reggelen motorommal kimentem a területünk közepén húzódó Király-ér partjára, mely egy 3-4 méter széles 1-2 méter mély vízelvezető árok. Az árok hídjától mintegy 2-3 kilométerre láttam egy jó bakot, azt akartam megnézni. A hídon hagytam a motort, puska háton, távcső nyakban, s elindultam egy valamikori vizesárok gazos partján. Még sötét volt, vagy négy óra felé járhatott. Nem is a szememre, hanem a lábamra hagyatkoztam. Mintegy kilométer megtétele után már az ég alja kezdett világosodni. Szaporáztam a lépteket, hogy időben odaérjek.
Egyszer előttem vagy 50 méterre valami fehérlik a derékig érő fűben. Nemegyszer jártam már erre, de ezt a fehérséget még nem láttam. Állj! – távcső fel. Mintha mozdult volna az a valami... Mozdulatlanná váltam. Az egyik lábam még a levegőben. Úgy álltam ott, mint egy gém a halastó partján. A következő mozdulatánál letettem a lábam. Már a távcsőben is láttam, hogy ez az őz tükre. De azt nem tudtam kivenni, hogy suta-e vagy bak. Türelem, nyugtattam magam. De ő is nyugodt – öt percig semmi. Egyszer csak fel fog nézni... Felnézett! Istenem, nem látok el a fülei között! Nem magas, de annál vastagabb szárak... Ágait nem látom, mert előrenéz. Végre oldalra is figyel. Ennyiről távcsővel tisztán látom, hogy öreg bak. Ágak nélküli, a jobb szár valamivel magasabb. Szinte éreztem, hogy tudja, mögötte vagyok. Egyszer csak balra kapja a fejét, és mereven figyel. Na, mit vett észre?...
Távcsövezem, ahová néz, minden gazost, kint maradt bálát megnézek – semmi. Visszafordulok – előttem sincs semmi! Sem elugrás zaja, az előttem lévő gazos sem rezzen... A víztelen árok fenekén száraz gyékény, ott nem mehetett el. Az árok partján pedig látnám! Jobbra többhektáros lucerna, lekaszálva... Sehol semmi! Már kételkedem magamban. Tényleg láttam? Na, de telik az idő, mennem kell. De azért ott, ahol látni véltem, letörök egy fűzfabokorról egy kis ágat...
Még időben odaérek az ismert bak területére. Ott is van. Két suta társaságában csipegeti a harmatos füvet. Érdemes volt kijönni. Olyan 380–400-as körüli. Szabályos hatos. Ráadásul még a korban is benne van. Felül tűhegyes ágvégek, füle között vastag. Nem is maradok tovább, hadd legyen nyugta. Indulok vissza, a szellembak járta helyre. Mire a letört ághoz érek, már világos van, de a harmat még megmaradt. Ahol állt, centiről centire átnézem. Az anyád! Jól átvert. A lekaszált lucerna és az árokpart között egy régi barázda nyoma. A levert harmat tisztán mutatja, hogy ott ment mellettem vissza csendben, akár egy igazi szellem. Lehet, hogy közben még mosolygott is... Mármint, ha az őzek tudnának mosolyogni. Egy biztos – ez tud! Meg volt is rá az oka. Na, megállj! A következő napokban minden reggel itt leszek...
Így is lett. Három nap minden reggelén itt ért a világos. És láttam is. Valószínű, hogy ő is látott engem, mert legelés közben mindég felém nézegetett. Pedig a magas gazosban hasalva távcsöveztem. Mikor már biztos voltam, hogy hol tartózkodik, szóltam egy jó barátomnak, aki mellesleg vadász is, ráadásul épp ilyen bakot szeretett volna lőni. Megbeszéltem az elnökünkkel is, mondta, hogy meglövethetem. Egy reggel jött is a barátom a terepjárójával. Három óra körül indultunk oda, ahol az öreget látni szoktam. Ott álltunk meg, ahol én a múltkor a motorommal. Már kezdett pirkadni, mire odaértünk. A lucernáson már kint volt öt őz: három suta meg két kis bak. De az Öreg sehol. Majd este!... De most sem láttuk. A barátom sandán néz rám:
– Biztos láttad?...
– Persze... ahányszor itt voltam, mindig!
Irány haza. Itthon felhívom a kollégámat, menjünk együtt megnézni az Öreget. Négy napig minden reggel és este odakint voltunk. De semmi. Ő is kérdi:
– Biztos láttad?
– Már te is kezded?... Persze, hogy láttam.
Biztos megzavarhatta valami, és máshova váltott át. Aztán három napig a környéken sem jártam, mivel a vadőrnek nem csak a bakfigyelés a munkája. Aztán egyik vasárnap délután (onnan tudom, hogy vasárnap volt, hogy a feleségem finom húslevest meg rántott szárnyat – a kedvencem – készített ebédre) ismét másfelé indultam. Tudtam egy jó bakot, amit még nem ismertem közelről. Egy akácos remiz volt a tartózkodási helye. A motoromat az egyik kis tölgyesben levő nagyvadetetőnél hagytam, mintegy kilométerre az akácostól. Megvártam, míg besötétedik, de a bakot nem láttam. Indultam vissza a motorhoz. Az újhold még alig adott világosságot, de a csillagok szépen ragyogtak. Közben eszembe jutott egy gyerekkoromból ismert dal: „Szép csillagos az ég, egy tücsök hangja kél, lágy, puha fészkén elszunnyad egy kismadár...”
Mire a motoromhoz értem, már tíz óra is elmúlt. Mire hazaérek, éjfél... felébresztem a családom, és három órakor már jöhetek vissza – úgy döntöttem hát, hogy a nagyvadetetőnél éjszakázom. A rács között tavalyi széna, nádtető a fejem fölött. Kell ennél jobb hely aludni? Hátizsák a fejem alá, puska mellém. Igen ám, de a szénában lakók vannak. Egerek! Egy egész család. Amint elszunyókálnék, mocorogni, cincogni kezdenek. Megunom, s a nádtetőből egy vastagabb nádszálat kihúzok, és megpiszkálom őket. Ezt már zokon veszik. El is költöznek a lábamhoz. Könnyen elalszom. De nem csoda, mert körös-körül békakoncert, tücsökzene.
Reggel nem tudom, mikor ébredtem volna, ha egy örvös galamb nem kezdi el a mondókáját. „Megszúrtál, Kató, Megszúrtál, Kató” – Téged megszúrt, engem meg felköltöttél! – mozgolódom, erre ijedten rebben, majd szárnyát csattogtatva elrepül. 30–40 méterre van a tölgyes széle, kimegyek oda hajnali dolgomat intézni. (Csak nem piszkítom be a szállodámat?) Ahogy kiérek, neki is kezdenék. De ahogy balra nézek, az erdőből kilép egy őz. Még nincs elég világos, csak azt látom, bak. Nyitott sliccel vissza a távcsőért. Mire visszaérek, már vagy tíz méterre kint van a tisztáson. Az Öreg! Már az előbb is láthatott, most is csipegetés közben felém nézeget. Mintha ott sem lennék, nyugodtan legelész. – Hol a fenében voltál mostanáig? – mondom félhangosan. Erre meggörbíti a hátát, és elkezd vizelni. Tényleg, nekem is kell... Még nem hallottam ilyet, hogy két öreg, a bak és a vadőr, ötven méterre egymástól intézi a dolgát. Még maradt volna, de az 500 méterre levő földúton valamelyik álmatlanságban szenvedő gazda egy szóló MTZ-vel felbrúgatja az idilli csendet. Az Öreg komótosan, mint egy parádés ló, elüget...
Most nem szóltam a barátomnak – igaz, itthon sem volt. Mással meg nem akartam meglövetni. Egy hét alatt többször is láttam az Öreget, reggel meg este is. Jól tartja a helyét, ha hazajön a barátom, biztos meglövi. Biztos? Aki vadászik vagy vadásztat, az tudja, hogy az a biztos, ha már a vad a platón van. Közben vadásztattam a spanyolokat, akiknek szabályos, nagy tömegű bakok kellenek. A németek meg még nem jöttek. Nekik meg pont ilyen bakok kellenének. Mindig azzal kezdték, hogy vannak-e „abnormál” bakjaink. Nem selejt, ahogy mi az ilyen bakokat hívjuk tévesen. Selejt az, amit a gyárban megmunkálás közben eltolnak...
Egy este hívnak telefonon. Megjött a barátom. Hív, hogy reggel menjünk ki bakra. Ő már az Öregről lemondott. A területen, az autóban mondom neki, tartja a helyét az Öreg. – Majd lövetsz velem másikat, ez nem engedi velem meglövetni magát... – A terület túlsó felén lövettem is egy hasonlót, de közel sem olyat, mint az Öreg. Már 10 óra körül járt az idő, mikor végeztem a zsigereléssel, és indultunk haza. – Ejtsük útba az Öreg helyét – javaslom. – Jó... – egyezik bele. A tölgyeshez közeledve szólok neki, hogy legalább a tokból vegye ki a puskát. – Minek, ilyenkor minden ép eszű bak a hűvösben pihen!... – Igazat adok neki. Beszélgetünk, s amikor jobbra kinézek, vöröslik valami a fák között. – Tolass vissza – mondom –, lehet, hogy bak! Vissza is tolat: innét már látom, hogy bak. Keresőtávcső csak nálam van, neki a puskatávcső marad. Komótosan kiveszi a tokból, kiszáll, és a motorházra támasztva ő is nézi. – Legalább töltsél be – súgom neki. Szót fogad. Csattan a závár, a nyitva hagyott ajtó nyikorog. De a bolond őz csak áll. Még nem látjuk a fejét. Biztos valami tapasztalatlan kölyökőz. Nem mozdul. Mi sem. Elrepül felettünk egy szajkó, nagy ricsajjal. Erre mozdul az őz, és kilép a takarásból. – Az Öreg! – nem mondom, de a barátom is látja. Mire kimondanám, hogy lőj, már csattan is a lövés.
Tisztán hallottam a tompa becsapódást. A barátom már rohanna is oda. Alig tudom visszatartani. Egyikünk sem dohányzik, hogy egy szálat elszívnánk, mielőtt indulnánk. Tűkön ülünk vagy tíz percig. Míg odamegyünk, számolom a lépéseket. 110 lépés. Még él, mikor odaérünk. Kicsit hátracsúszott a lövés, de a .30-06-os könyörtelen. A barátom örömében meg sem tud szólalni. Leguggolok az Öreg mellé. Megsimogatom őszes homlokát. A szeme kezd elfátyolosodni, de még kiolvasom belőle: „Elbambultam” – aztán végleg elköltözik oda, ahol vadőr- és vadászmentes, dús füves legelők, árnyat adó fák, patakok és suták tucatjai várják. Utolsó feladat, töret, fotók, zsigerelés. Szinte gépiesen csinálom. A barátom érzi, hogy ez nem egy mindennapi vadászat volt. Köztem meg az Öreg között már szinte baráti kapcsolat volt. Én is érzem. De hát vadőr vagyok, ezért fizetnek. Barátom, hogy könnyítsen a helyzetemen, egyedül teszi fel a platóra, a másik mellé. A fejet is ő készíti ki. Sok bakot követtem ez előtt és után is, de Öreg csak egy volt. Míg élek, emlékezni fogok rá...
*
Vagy két hét múlva a kapunk előtt megáll a barátom az autójával. Nem beszéltük meg, hogy vadászni fogunk, ezért kíváncsian kérdem:
– Megyünk a területre?
– Dehogy. Hoztam neked valamit – és egy kartondobozt ad át. – Várd meg, míg elmegyek, aztán bontsd ki!
Érdeklődünk egymás egészségéről, aztán beszáll és elhajt. Idebent kibontom a dobozt. Megáll bennem az ütő! Az Öreg trófeája van benne, és egy levél:
„Tudom, mit jelent neked az Öreg. Elhoztam, tedd ki a trófeáid közé. 310 g-os, elbíráltatva, kifizetve.”
Kaptam már párszor ajándékot, de számomra ilyen értékeset soha. Nemcsak az Öreg trófeája páratlan, de a barátom is...
Sokan, akik végigolvassák, magukban felteszik a kérdést: hogy lehet ennyi idő múltán ennyire tisztán emlékezni egy bakra? Ő nem csak egy bak – ő az Öreg volt! A válaszom: ha van számodra igazán értékes (nem anyagi tekintetben) trófeád, vedd le a falról, tedd magad elé az asztalra, ülj le, hunyd le a szemed. Nemsokára a szemgödre megtelik ragyogó, élénk szemmel, és mint egy filmvetítő, levetíti előtted az első pillanattól az utolsóig találkozásaitokat, emlékeidet!
Manapság – a minél nagyobb, minél több korszakban – is biztos akad sok igazi vadász, aki kipróbálja, és igazat ad nekem...