A cseplye szélén álló odvas bükk nagyfejű baglya másodszor szólt a teliholdra.
– Már épp ideje volt! – gondolta, s ásítva nyitotta szét hatalmas pofáját. Vackáról kelve macskamód nyújtózott, agyarain megcsillant a holdfény.
Mindig ilyenkor hagyta el a védelmet jelentő sűrűt, hisz a háta mögött hagyott nyolc nyár alatt megtanulta azt, amit egy disznónak kell. Remete életét csak tél derekán hagyta el, amikor más, messziről jött kanok tudtára kellett adnia, hogy ki itt a főnök. Jutalma megannyi szépséges, kerek koca, s néhány fiatal emse volt.
De most más illatok szálltak a széllel. Ínycsiklandó nyári alma, hullott meggy, szilva után csurgott a nyála, s megindult a völgy túloldalán hívogató, valamikor szebb időket látott elvadult gyümölcsös felé. Nem sietett, meg-megállva fúrta a szélbe hosszú pofáját. Ha ellenséget szimatol, már pördül is! Nem tapasztalt semmi szokatlant. Csak néhány szarvas, az öreg bak, s a kocái a malacokkal. Az apróságok sivalkodva, egymást bosszantva helytelenkedtek a védelmet nyújtó szedres-gyümölcsösben. Igazi vaddisznó-paradicsom az! Egész hajnalig tömték feneketlen gyomrukat.
Gellért, az ébredő júliusi nappal már talpon volt. Szalonna, kolbász a „bőre alatt”, s elbeszélgethetett volna azzal, aki aznap még nem evett. Leakasztotta a csűr oldaláról kilencvenes kaszát. Pengéje a sok fenéstől szinte már ujjnyi keskeny, de a kaszaverő kalapács, s a kis üllő csodát művel az élével.
– Jó lesz még, majd holnap megverem. – s a beáztatott fenkővel gyors húzásokkal élt varázsolt rá.
A krumpliföld végében egy kis lucerna zöldellt. Oda ballagott ki, s vágta a harmatos rendeket megállás nélkül, fáradhatatlanul.
– No még egy rend, és ez is megvan! – mondta a szót, jobb híjján magának, ahogy negyedjére vette elő a kaszafenet. – Ez már tényleg vastag! Olyan az éle, mint a nagylábujjam! Egy verést még elbír, utána lecserélem.
Az utolsó rend hersegve dőlt a kasza nyomán.
A kertkapu nyikorogva adta hírül, hogy Gellért hazaért. A vállán nyugvó szerszámot a csűr oldalára akasztotta, s friss vizet húzott a kútból. A fél literes lemezbádog kétszer merült a vederbe, ahogy a szomját csillapította. A maradékot a vállóba öntötte, hadd igyék az apró jószág.
– Te ember! – szólt a konyhából Zsuzsi – Ha megpihentél egy cseppet, hát igazán hozhatnál a kinti gyümölcsösből egy kosárnyi nyári almát! Sütnék véle rétest!
Gellértnek egész más tervei voltak az elkövetkezendő órákra, de ahogy az asszony a rétest említette, hát nem mondott nemet. Elékereste a kis fonott vessző-hátyit, magára kanyarította, s ki a kertkapun. Nem volt soha beszédes ember, Zsuzsi is a szeme után tudta sokszor, hogy érte a szó hites urát. Bezzeg, ha vadászatról van szó, megered a nyelve!
– Azt a kuttya recece! Micsoda búcsújárás lehet itt, tán még napközben is! – vizsgálta a jobbról is, balról is kitaposott váltókat a gyümölcsfák körül. – Bőgésbe is jó hely lesz, úgy látom. Itt évek óta nem termett ennyi gyümölcs, de most ráakadtak rendesen!
Az almafák felé vette az irányt, közben nyomolvasásba kezdett. - Szarvas, dögivel! Bikák is, tehenek is. Ni, a malacos, meg a csürhe nyomai! – hirtelen megtorpant. Az egyik szeder alól vastag hatos agancs látszott. Erős bak állt fel fektéből, az érkező ember neszező lépteit hallgatva. A nap a szemébe sütött ugyan, nem látta, de tudta. Mégsem rohant el. Nem hívta fel magára a figyelmet, nem kiabált, ha nem volt muszáj. Óvatosan lépkedett, és eltűnt a gazban.
– Hujjj, micsoda bak! Nem ijedt meg, nemigen vett észre. Erre kiülök a délután! Me’sse gondolná az ember, hogy hol terem az igazi! Zsuzsim el se hiszi, ha elmesélem otthon!
Szaporán szedett egy fél hátyi almát, iparkodott, hogy ne hagyjon sok szagot maga után. Ritkán járnak ide, nehogy odébb álljon a bak a zargatásra. Hazafelé indult, s a kert szélibe a nagy ringló fa alatt egy hatalmas disznó nyomára lelt. Rátette a tenyerét, ami éppen-hogy lefedte a nyomot.
– Ez nem semmi! – csettintett a nyelvével, s lelki szemeivel már látta a kétmázsás remetét, ahogy a fa alatt csámcsogva habzsolja a hullott szilvát.
A rétesalmák hámozása közben Zsuzsi szájtátva hallgatta embere megeredt szavait! Gellért olyan átéléssel tudott beszélni a természetről, hogy szinte átélte az, aki hallgatta.
– Úgy gondoltam, délután kiülök arra a bakra! Ha sikerül, meglövöm!
– Akkor nem kell gondolkoznom legalább, hogy mi legyék a vasárnapi ebéd! – adott emberének szabad utat.
Az álmosító, fülledt júliusi délután bekúszott a nyári konyha ajtaján. A dívány recsegve adta hírül, hogy Gellért forgolódik. Ebéd után ledőlt egy kicsit. A frissen kisült rétes illata azonban erősebb volt minden álomnál, ahogy a bajsza alá került.
– Felzörögtelek igaz-e? – röstellkedett Zsuzsi.
– Dehogy! A rétesed tehet róla, ollyan jó illata van! – odaült a konyhaasztal mellé a hokedlire, s maga elé vette a tányérra kirakott, porcukrozott réteseket.
Fel se állt, míg be nem kapott vagy ötöt. Aztán a fejébe nyomta vadászkalapját, a vállára kanyarította a távcsövest. Zsebébe öt lőszert tett, de még rakott utána kettőt. – Inkább legyék, mint ne! - gondolta. Felkapta a zöld lóden hátizsákot, csókot nyomott Zsuzsi homlokára, s fütyörészve indult neki a másfél kilométeres útnak, ma másodszor. Útja a cseplye szélén vitt, ahol a nagy odvas bükk alatt hűvös forrás vize csobogott. Jót ivott belőle. Pár méterre onnan jókora dagonya, s benne a hatalmas kan csülkének lenyomata. – itt foglak várni legközelebb, cimbora! – villantotta szemét a sűrű cseres irányába, amerre a csapát eltűnni látta. Átlépett a kis vízmosáson, és az almafák irányába cserkelt. Sűrű volt a kert, kökény, vadrózsa, de még a veresgyűrűs som is felütötte a fejét. Váltókon, csapákon kacskaringózott, macskaügyességgel kerülgette a bokrokat. Egy kisebb tisztás szélén álló körtefa alatt megült. Vagy száz méterre szarkák diskuráltak egymással, amott egy róka felhúzott szájszéllel falta a savankás hullott almát. Messziről a fürj szava hangzott: „pitty-palatty”, s a bús gerle búgását egy hatalmas lódarázs zúgása nyomta el, ami Gellért kalapjának csapódva kereste a hazafelé vezető utat. Jól belakmározott valami erjedt gyümölcsből, s most alig tudja, merre visz az előre! Egy semmivel össze nem téveszthető hang ütötte meg a fülét!
Kopott messzelátóján át egy sutát vett észre. Óvatosan, körbe-körbe szedte a lábát, a bak – az Ő bakja – meg utána! – Készül az ördöggyűrű, úgy látom! – mosolyodott el a távcső alatt! – No, ma nem bántalak! Udvarolj, szaporíts, majd összefutunk még! Zsuzsim meg majd csinál zöldséglevest, az is jó!
Esteledett, Gellért ment volna, de nem hagyta nyugodni az a nagy disznó. Már a déli szunyókálás közbe is álmodott vele, megült hát a vastag, odvas bükk alatt.
A szél a cseplye felől fújt, azzal nem kellett számolni. Denevér szelte az eget, bársonyos bőrszárnya zaj nélkül repítette. Az odú szélére kimászott a nagy bagoly, s ráhuhogott a kelő hold sápadt képére.
– No! Megadták a jelet! Jöhetsz, cimbora! A kert felől malacok nyiffantása hallatszott, ott már mozog a disznó. Zsongtak a gondolatok Gellért fejében. „Csak nem ment másfele! Előbb inni szok’ a vad, ide, a forráshoz vezet a sok nyom. Bár odébb is van valami kis vízér.”
A Hold feljebb kapaszkodott az égen, az uhu második szavára kilépett a fenyves fölé. Fénye beragyogta a dagonya környékét. „Álomvilág!” – gondolta, s a cseplyéből neszezést hallott. Alig, mintha egerek szaladnának csupán az avaron. A következő pillanatban egy hatalmas test nyomakodott elő. Gellért nem tétovázott, tudta, ki az érkező! A holdfényben jól látta a méretes agyarakat, s a bajor kereszt hegye pontosan ült a disznó halántékán. – „Ha blatton lövöm, ez még elmehet ki tudja hova! Akkor aztán lehet keresni, húzni!”
A nagy kan komótosan indult a dagonya felé, de pár lépés után megállt. Felemelte hosszú orrát, a szelet kémlelte. Ekkor csattant a puska, s a nagy disznó élettelen teste a sárba zuhant. Az odvas bükk halálmadara ijedten kapott szárnyra, s huhogva vitte a nagy remete lelkét egy szebb világ felé.
Megjelent a Nimród Vadászújság 2025. júliusi számában.