Előre kijelentem, hogy a cím nem fedi a valóságot, sem a témát, amelyről írni akarok.
Sokkal találóbban adhattam volna a Szalonkázási vágyak vagy Szerettünk volna szalonkázni címeket. Mert kijárni ugyan kijártunk, és a környék minden fegyverforgató ifja és véne törte magát, hogy a cím a valóságnak megfeleljen, azonban a nagy igyekezet meddő maradt.
Hiába válogattuk ki három erdő legeszményibb helyeit, hiába mentünk ma dombosabb, holnap laposabb részre, hiába volt egyik nap szél, másik nap csöpörgő eső, harmadikon meg ideális szélcsend: az eredménytelenség konokul egyforma maradt.
Reményeink üszke mindennap lángra kapott, és a szétoszlást megelőző cigaretta közben nem mulasztottuk el a szellemes megjegyzést, hogy „na, ha ma nem, hát soha!”. Aztán elálltunk helyeinkre, és az alkony csendesedő feketesége rátelepedett a reményekre is.
Sehol egy lövés. A feketerigó elfújta a takarodót - nem minden kajánság nélkül -, és mehettünk haza. A társaság öregebb tagjai ugyan néha megállapították, hogy „körös-körül ropogtak a fegyverek”, ez azonban vagy békevilági, vagy háborús képzelődés lehetett csak... És ma, ha visszapillantok a szezonra, szomorúan kell megállapítanom, hogy a rekordot erdőmérnök barátunk tartja öt darabbal. Megjegyzem, ő négy hétig „ült” az erdőn, és az ötből csak hármat lőtt húzáson, jómagam - mi tagadás - valami egyet lőttem. Azt is alig találtam meg.
Pontosan megjegyeztem a helyet, ahova esett, és nem hagytam el a helyemet, csak amikor már elsötétedett. Persze - először is - egy galagonyaág majd kiszúrta a szemem. Aztán pedig tapogatva, mint a vak a hajnalt, beletenyereltem földi szedertüskébe, meztelen csigába, friss őzbogyóba. Egyszóval: mindenbe, amibe egyáltalán bele lehetett tenyerelni - szerencse, hogy kevés ember jár arra -, amíg végre megtaláltam a madaram.
Naplóm - hogy időrendben is összeszedjem az idei szalonkaévad eseménytelen eseményeit - a következőket mondja:
Márc. 10. Ma jelentették az elsőket.
12. Kimentünk a Diósba. Nem sok reménnyel. Mégis meglepett, mennyit láttunk. Öt darabból csak egyre tudtam rálőni.
Ezt az egyet aztán simán elhibáztam. Mondhatnám azt is, hogy alacsonyan jött, hangtalanul és gyorsan, mondhatnám azt is, hogy öreg Browningom ki van már lőve, és „kihagyta”, de minek mondjam. Elhibáztam, és pont. Márpedig ha én az első szalonkámat elhibázom, az az esztendő szalonkára már fuccs. Ez persze babona, de az vesse rám az első követ, akinek a sok általános babonán felül még nincsenek ilyen privát babonái is.
14-én remek időben voltunk Egerszárban. Hallottam egyet pisszenni, de látni egyikünk sem látott semmit.
15-én a Bocskor-hegyen voltunk. Csendes diskurálás esett arról, hogy a tavasz jobban az elmúlás felé tereli az ember gondolatait, mint az ősz.
Olyan a tavasz, mint a vajúdó beteg, akiből igaz, hogy új élet születik, de magában hordja az örök körforgás enyészetbe szálló gondolatait. Az ősz a víg szüretek melódiáit termi, és arra gondol az ember, hogy a tele kamra, a gyümölcsök pirossága és kéksége, az újbor zamata, a halomban csörgő dió és a karácsonyra érő sonkák mellett jöhet a tél, a köd, a zúzmara s a csengő szánkókkal megjárt vadászatok ideje. Akkor lesz igazán otthonná az otthon, ha nagy tuskók zümmögnek a kályhában és a faluvégen vidáman lobbannak fel a disznóperzselők tüzei...
Régi helyemre álltam. Kettő elcikázott felettem, mely alkalommal sikerült a cakkba lőnöm.
14-től 19-ig nem volt érdemes kimenni, mert olyan szelek voltak, hogy normális szalonka ilyen időben nem húz. A féleszűt meg lovagias vadász nem bántja. De meg úgyis elhibáztuk volna...
22-én hajtás rókára. Jó ilyenkor a sűrűket még egyszer átfésülni, mert itt-ott a koma be szokott számolni vedlésnek indult irhájával. Titkos gondolatunk pedig az volt, hogy talán egy-két hosszú csőrű is akad. Láttunk is hetet. Pazar sortüzek után kettő megkerült. Engem üldözött a balsors. (Hát nem igaz a babona?) Az első hajtásban kigyalogolt kettő a nyiladékra, tőlem alig húsz lépésre. Amint emelem a puskám, felrebbentek, oly közel egymáshoz, hogy mind a kettőt lehozta volna egy lövés is, ha... Ha az utolsó pillanatban a puskám végén, túl a két szalonkán, meg nem látom a szomszédomat, ki közben átballagott a nyiladék túlsó oldalára...
Búcsúképpen utánuk lőttem, de ki vagyok téve annak, hogy jövőre, ha már a fiaikat is visszahozzák, az öreg szalonkák ujjal mutogatnak rám, hogy „ez az a bácsi, aki felett bátran elrepülhetsz, fiókám”.
Húsvét vasárnapja. Délután. Lapozgatok az emlékek fakult lapjain. Némelyik oldal olvashatatlan, a másikon meg az emlékezet előhívója szinte megszólaltatja az eseményeket.
Amint kinézek az ablakon a homályba hulló délutánra, látom: a somogyi réteken virágzó füzek bólongatnak a patakparton, a bíbic kiabálva hintáz a laposok felett, ahol a rétek zöldjébe éket ver a sárga gólyahír, és harang kong valahol a messze ment szeretettek és elmúlt idők mind ragyogóbbá, mind elérhetetlenebbé váló - túlsó partján.
Húsvét vasárnapja van. Alkonyba hajlik az idő, és már úgy érzem: nincs eredménytelenség, nincsenek hiába megtett utak. Lassan széppé válik az idei szalonkázás is, mint minden, ami immáron a múlté.
(1934)