Ugye, mit keres egyáltalában egy kis gimnazista egy vadászati szaklap hasábjain?
Bizony, jobb volna, ha nem volna semmi keresnivalója, mert szegényke az életével fizetett meg azért, hogy ezen szerepléséhez a jogcímet megszerezze. Egy veszett eb megmarta az arcát, a veszettség kitört rajta és megölte. Újsághírnek rövid kis újsághír, melyen a közömbös olvasó csak átsiklik, s nem is gondol talán arra, hogy vannak, akik ezzel a szomorú ténnyel egy egész élet örömét, reménységét vesztették el. Néhány hete itt is riadalom volt. Egy eb megveszett, s csakhamar megindult a vándorlás a Pasteurbe, mert több embert megmart. Most persze minden eb láncon van, már t. i. az, amely tényleg meg van kötve, mert bizony nem egy ebtartó gazda akad, aki nem sokat törődik a hatósági intézkedéssel s kutyáját vagy nem köti meg, vagy ha megköti is, este már szabadon ereszti, amikor már nem tart a gyepmestertől. És ha elfogja is a gyepmester? ... Majd akad helyette másik kuvasz! Oda se neki! Mert azt talán fölösleges is mondanom, hogy akinek értékes kutyája van, gondosan engedelmeskedik a hatóság parancsának. Jártomban, kertemben gyakran találkozom vadászemberekkel, akik pórázon sétáltatják vizslájukat, látok urakat és hölgyeket, akik kedves pajtásuk kedvéért valóságos távgyaloglásokat rendeznek, viszont azonban láttam átjáróház udvarán hosszú láncra kötött ebet is, úgyhogy az egész udvart átérte, láttam nyitott ablakban heverő ebet is, amely minden különösebb fáradság nélkül leharaphatja bármelyik járókelőnek a fülét, ha éppen úgy tetszik neki, sőt, különösen a perifériákon, nem egy esetben rontott ki és ugatott meg a házőrző, úgyhogy alig tudtam botommal elhessegetni, mert történetesen magam is éppen felcsaptam pesztonkának és egy szegény fogoly vizslát sétáltattam. Ebből pedig csak az a tanulság, hogy hiába a hatóságnak minden okos intézkedése, ha egyszer a közönség egy részében nincs annyi belátás, hogy az intézkedés életbevágó fontosságát átértené. Mert hiszen jó, jó, van a hatóságnak megtorló hatalma is, de mit ér a megtorlás, ha egyszer a baj már megtörtént. Annyi embere nincs a hatóságnak, hogy külön-külön minden egyes ebet megfigyeltethetne, s így a megtorlás csak abban az esetben következhetik be, ha véletlenül rajtacsípik egyik vagy másik gazdát, hogy rendelkezéseit nem tartja meg. Ennek azonban nincs meg a kívánt hatása, már csak azért sem, mert mindenkor speciális magyar tulajdonság volt, hogy a hatóságok rendelkezéseinek kijátszása virtusszámba ment. Mindenesetre megvan ennek is a gyökere a Bach-korszakban, amikor a nemes hazafiúi elbúsulás sugallta, hogy a gyűlölt beamtert a falhoz állítsák, s az volt a legkülönb ember, akinek ez legtöbbször sikerült, de megvan a gyökere ma is, amikor minden téren folyik az izgatás, és akadnak emberek, akik még a legüdvösebb intézkedésben is hatósági túlkapást akarnak látni és másokkal láttatni. Nem igen emlékszem rá, hogy valaha ebzárlatot rendeltek volna el, s az ebtulajdonos a tudomásulvételt ne azzal kezdte volna: A fene egye meg . . . A mennyke csapjon beléjük . .. stb. Intelligens embereknél ez a jókívánság a ténynek szólt, a nem intelligenseknél ellenben nem egy esetben magának a hatóságnak, mert hiszen miért is volna az a hatóság, ha nem azért, hogy a szegény embernek kellemetlenkedjék. Ezek olyan tények, amelyeket tagadni nem lehet, s amelyek valószínűleg nemcsak egyes vidékeken észlelhető specifikus jelenségek, hanem mindenütt megtalálhatók. Ebből viszont az következik, hogy a veszettség elleni védekezésnek ez a mai formája bizony nagyon illuzórius értékű, mert hiába kötnek meg száz kutyát, ha éppen az a százegyedik szabadon van, amely a bajt csinálja. Márpedig mindig ez a százegyedik csinálja a bajt. Az embereknél csak meg lehet állapítani, hogy kit mart meg a veszett eb, — bár itt sem mindig, hisz olyan is akad, aki az ojtástól való félelmében elhallgatja — az ebeknél ellenben rendesen csak akkor derül ki, amikor az eb megvész a láncon, — s ez még a jobbik eset — vagy eltűnik a háztól, aminek rendesen folytatása is szokott lenni olyanformán, hogy terjeszti a vészt mindaddig, míg bele nem pusztul. És aztán megjelenik a rövidke hír a kis gimnazistáról, meg egy másikról, harmadikról, karavánok vándorolnak a Pasteurbe, haszonállatok pusztulnak tömegben, és mindez csak azért, mert mindig akad egy-két gondatlan ember, aki a hatósági intézkedést csak úgy félvállról veszi. Az a kérdés már most, szabad-e ennek vajon megtörténnie. Természetes, hogy nem szabad, de azért mégis csak megtörténik, mint ahogy pl. a statárium ellenére is történtek olyan bűncselekmények, melyeknek büntetése a halál volt. Itt sem használt minden esetben az elrettentő példa, s ha még úgy megdöbbentette is az embereket a kérlelhetetlen megtorlás, mégis csak akadt olyan, aki azt hitte, hogy ő nem kerül hurokra. Pedig hát, ugye, a rögtönítélő bíróság nem ebkiirtással, pénzbüntetéssel, elzárással büntetett? . . . Hiszen ha volna olyan szérum, amelynek befecskendezése visszatartaná az embereket az erőszakos bűncselekmények elkövetésétől, milyen aranyos jó dolga volna a bíróságnak! Minden csecsemőt beoltanának vele, mint ahogy himlő ellen is beoltják, és nem volna többé rossz ember! A veszettség elleni küzdelemben van ilyen eszköz, amelynek segítségével meg lehetne előzni a bajt. Világszerte foglalkoznak vele a tudósok, sok helyütt alkalmazzák is már, lapunk hasábjain is jelent meg már tudós professzor tollából eredő ilyen tárgyú közlemény, a Természettudományi Közlönyben is már több évvel ezelőtt lehetett róla olvasni, és csodálatosképpen nem alkalmazzuk ezt a preventív, tehát legtökéletesebb védekezést. Hát nem volna eszményi állapot, ha a veszettség megszűnnék fenyegető rém lenni, mint ahogy ma már nem az a himlő és több más betegség, melyeket meg tudunk előzni? Nem volna eszményi állapot, ha a szülőnek nem kellene már aggódnia gyermekéért, a gyermeknek szüleiért, a gazdának állatjaiért, mindenkinek önmagáért? . . . Ha nem olvashatnék már az újságban, hogy egy szegény kis gimnazista meghalt, mert veszett ebbel hozta össze balsorsa? . . . Úgy tudom, Pest megye néhány járásában elrendelték az ebek kötelező ojtását. Hála Istennek, végre megjelent az első fecske! Nem hiába az ország első vármegyéje Pest megye, ezzel a tényével megmutatta, hogy a helyzet magaslatán áll, mikor egyes járásaiban nem ankéteznek, nem bankettoznak a veszettség elriasztására, hanem egyszerűen cseleksznek, és ott fogják meg a dolgot, ahol kell: a preventív intézkedést rendelik el. Bár követné példájukat minden vármegye, az egész ország! Jelennék meg végre egy erélyes kormányrendelet, amely az egész ország területére nézve kötelezővé teszi! Hogy felzúdulást okozhat? . . . Hogy kritizálni fogják? . . . Hát azt kérdem: Volt-e valaha kormányintézkedés, amelyet ne kritizáltak volna, ha mindjárt következményeiben a legbölcsebbnek mutatkozott is? . . . Élt-e valaha kormányférfiú, aki elmondhatta volna magáról, hogy csak egy olyan intézkedése is lett volna, amellyel mindenki meg volt elégedve? . . . Nem hiszem, Krisztus Urunk szeretetet, békességet hirdetett a jószándékú embernek, s ezért a gonoszok, az ostobák, a félrevezetettek megfeszítették őt. Mindenkinek a kedvére tenni nem lehet, s így ha arról van szó, hogy valami a nagy általánosságnak hasznára válik, holmi apró kellemetlenkedésekre nem szabad hallgatni. Szó se róla, bizonyára fognak akadni olyanok, akik tele kiabálják a világot, hogy micsoda sérelem érte megint a népet azzal, hogy a Bodrit meg a Bundást be kellett ojtatni, sőt talán olyan is akad majd, aki kultúrbotrányt emleget, amiért a kormány védekezni mer ez ellen a rettenetes vész ellen, és nemhogy kipusztulni engedné a magyar fajt, még preventív intézkedéseket is mer tenni. Olyan is lesz bizonyára, aki politikai agitációra használja fel ezt a kormányrendeletet, mert hiszen mindig is volt, van is, lesz is olyan ember, aki a maga piszkos kis érdekeit elébe helyezi a közérdeknek. Annyi azonban bizonyos : ha még oly hangosan kiabálnak is, hangjukat el fogja nyomni az a hozsanna, mellyel az ebtartók nagyobb része, a nem ebtartók pedig valamennyien üdvözölni fogják ezt a rendeletet. Mert itt nem kutyákról van szó, legalább is nem csak kutyákról, hanem azokról a szegény kis gimnazista, elemista, orodista meg még kisebb gyerekekről, akiket megmarhat a veszett eb anélkül, hogy átértenék, mi is történt voltaképpen velük. Akikről egy rövidke napihír számolna be.