Szerencsére ma már nincsenek olyan vadászok, mint amilyen az alábbi történet egyik szereplője. Valószínűleg egy nagyon régi emléket írt meg és küldött el nekünk olvasónk, még abból az időből, amikor előfordult ilyen vadász is.
Az országút éles kanyarral fordult el a fatelep mellett. Aki először járt arra, szinte észre sem vette a keskeny földutat, amely a kanyartól indult az erdő felé, és hamar eltűnt a fák között. Dávid többször vadászott a Csörgőhegyi Vadásztársaság területén, jól ismerte a környéket. Körültekintően fordult a földútra, óvatosan haladt a sáros talajon a vadászházig. Ottó, a társaság hivatásos vadásza gyermekkori barátja volt, az ő segítségével ismerkedett meg a vadászat szépségével, izgalmával, a vadászati kultúrával. Hat éve visszajáró vendég, évente két-három alkalommal segítette a vadkárelhárítást, a mezőgazdasági kultúra védelmét. Ismerte a társaság írott és íratlan szabályait, a kialakult szokásokat, ezért nagy meglepetéssel hallgatta barátját, amikor három nappal korábban telefonon felhívta. Azt kérte, menjen, amilyen gyorsan csak tud, mert szükség van a segítségére. A többit majd személyesen!- tette hozzá, és nem volt hajlandó többet elárulni.
Dávid - mivel szeptemberben, szarvasbőgés időszakában még sosem hívták vadkárelhárításra -, két lehetőségre gondolt. Talán mégis van valahol egy kukoricatábla, ahol a tűréshatárt meghaladó kárt okoznak a vaddisznók, vagy aranysakálok zavarják a szarvasbikák vadászatát. A sakálok megjelenését ez év tavaszán észlelték először, és már akkor aggodalommal tekintettek a következő időszakra. Majd kiderül - morfondírozott Dávid -, amiben tud, segíteni fog.
A vadászházban Ottó várta vendégét. Barátságosan üdvözölték, megölelték egymást, majd asztalhoz ültek, beszélgettek, jólesően kortyolgatták a frissen főzött kávét. Dávidnak úgy tűnt, valami furcsaság van a levegőben, valami titok, vagy meglepetés lappang körülöttük. Ebben nem tévedett.
- Az a helyzet barátom, - kezdte mondókáját hamiskás mosollyal Ottó - hogy két meglepetésem van a számodra. Egy jó és egy rossz! Megkérdezhetném, hogy melyikkel kezdjem, de nem teszem. Elmondom a rosszat. Hamarosan megérkezik egy másik vendég, egy nagyon jómódú üzletember. Nem ismeretlen, mert vadászott már nálunk korábban, de nem kedveljük a stílusát. Most váratlanul jelentkezett. Igen tekintélyes összeget hajlandó fizetni a társaságnak egy jó bika elejtéséért. Az elnökünk úgy döntött, hogy ezt nem szalaszthatjuk el. Nekem kell kísérnem azt az urat, és mindent el kell követnem a siker érdekében, mert nagy szükségünk van a bevételre. Ezért hamarosan elköszönök tőled, és nem valószínű, hogy a következő két napban találkozunk. Egyedül kell megoldanod a feladatot, ami rád vár! Nem így gondoltam ezt a két-három napot, veled akartam lenni, de mint tudjuk: ember tervez, Isten végez.
- Ne csigázz már, mond, miről van szó, mi az, amit nem akartatok egyedül rám bízni?
- Házi szabályaink szerint ebben az évben én is lőhetek egy bikát! Jó, nem tíz kilós, vagy afeletti koronásat, de egy hét kiló körüli villásat, vagy rendellenes agancsút igen.
- Ez igazán remek, de térjünk végre a tárgyra!
- Ott vagyunk pajtás! Megbeszéltem a vezetőséggel, hogy én ezt a lehetőséget átengedem neked, mégiscsak egyszer negyven éves az ember, te pedig, ha jól emlékszem október elsején, három nap múlva, pontosan annyi leszel. Ez az én és az én családom ajándéka! Viszont egyedül kell megoldanod! A szomszédos kilences körzetben lehetsz, amit jól ismersz, fél óra alatt gyalog is odaérsz. Nem kell tokban vinni a puskádat, ezt a körzetet, ahol a vadászház is van, ebben a hónapban lezártuk, itt most senki sem vadászhat. Nehéz terepszakaszok is vannak a kilencesben, de szeretnek ott lenni a bikák.
- Ez most komoly, vagy ugratsz? – kérdezte hitetlenkedve Dávid, mert ilyen lehetőségre csak álmában gondolt.
- Ilyennel nem viccelek! Régi jó barát vagy, te is sokat segítettél nekem korábban, amikor gondban voltam, megérdemled! Már csak szerencséd legyen. Szinte minden reggel kijön az elődöm, Géza bácsi. Már találkoztál vele. Szeret kijárni az öreg, mi pedig örülünk neki. Ő aztán mindent tud a vadászatról, a területről, amit tudni érdemes. Óriási tapasztalata van! Már nehezen mozog, fájnak a lábai, de ha kell, sok jó tanáccsal tud segíteni.
Dávid elérzékenyülve mondott köszönetet barátjának, és izgalomba jött a lehetőségtől. Gyorsan megette két szendvicsét, beköltözött a szobájába és átöltözött. Hátizsákjába pakolt mindent, amiről úgy gondolta, szüksége lehet rá. Magához vette a puskát, távcsövet, és máris indulni akart. Még négy óra sem volt, de Ottó megértette és elégedetten figyelte igyekezetét. Korainak tartotta az időt, de ahogy már szállóigévé vált náluk: sosem lehet előre tudni, mi történik majd a vadászaton! Már az ajtóban állva búcsúztak egymástól, amikor megérkezett a másik vendég, Rajnaszögi Tihamér. Elegáns vadászruhába öltözve, magabiztosan szállt ki Mercedes Benz terepjárójából, és elindult a két barát felé. Kissé lekezelő stílusban „Helló fiúk!” köszöntéssel üdvözölte őket, majd. kezet fogott, és Dáviddal bemutatkoztak egymásnak.
- Rókára mész? – kérdezte Rajnaszögi Dávidtól, miután lekicsinylő mosollyal végigmérte ruházatát és régebbi típusú, cseh Brno gyártmányú puskáját.
- Jobb egy jó róka, mint egy rossz disznó! - hangzott a legalább kétféleképpen értelmezhető válasz, majd Dávid kimért udvariassággal elköszönt, hátat fordított, és elindult.
A kilences és nyolcas körzetet egy árok választotta el egymástól. Nagyon nagy esőzéseknek kellett lenni ahhoz, hogy az árokban tartósan víz legyen, ami ritkán fordult elő. Dávid nyomát sem látta víznek. A repcetábla melletti földút, amelyen a körzethatárhoz érkezett, élesen balra kanyarodott és az árok mentén haladt tovább a háromszázötven-négyszáz méterre lévő átjáróhoz. Traktorok is bátran használhatták, megbírta őket. Dávid egyenesen akart tovább menni, könnyedén leereszkedett a kiszáradt mederbe, majd felmászott a túloldalon, ahol a két-három méter széles bokorsor jó takarást biztosított. Lőszert tett puskájába, majd óvatosan előbbre lépve távcsövével átvizsgálta a gabonatarlót. Valamiért még nem tárcsázták meg, a szalmabálák is elszállításra vártak. Nem látott állatot, ezért kilépett a bokrok közül, és azok mellett haladva elindult jobbra, egy széles fasor felé Többször megállt, hallgatózott, újra és újra távcsövezett, de továbbra sem észlelt mozgást. Jól emlékezett, keskeny cserkelő út kanyargott a fák között a fasor túloldalára, ahol az ötvenhármas fedett magasles állt. Lassan, figyelmesen lépkedett, óvatosan ment fel a létrán, biztos volt abban, hogy semmilyen zajt nem okozott. Nem tévedett. A nagy füvesen, a lestől hetven-hetvenöt méterre legelésző őzek nem hallották, nem vették észre érkezését, és azt sem, hogy leveszi válláról puskáját, hátizsákját, leül a padra. A fegyvert a sarokba támasztotta, zsákját a pad elé tette. Távcsövét szeméhez emelve alapos kutatásba kezdett. A fű, a gaz helyenként méteres magasságú volt, itt-ott kisebb nagyobb sárgálló bokrok nehezítették az esetlegesen kint lévő állatok felfedezését. Dávid már nagy gyakorlattal rendelkezett. Előbb a közelebbi részeket vizsgálta át, majd a távolabbiakat. Már éppen le akarta venni szeméről távcsövét, amikor a fasorból kilépő szarvastehenet fedezett fel százhúsz, százharminc méterre. A tehén valamiért meggondolta magát, mert egy lépés után visszahúzódott. Mégis jelzésértéke volt a jelenetnek: érdemes itt várakozni, szarvasok vannak a közelben. Dávid azt tervezete, a lesen várakozik, amíg bőgést nem hall, és ha azt nem ítéli túl messzinek, akkor megpróbál odacserkelni. Persze – gondolta – az sem lenne baj, ha kijönne a füvesre egy lőhető bika. Szél játszott a felhőkkel, hol lassabban, hol gyorsabban terelte őket, egyszer eltakarták a délutáni napot, máskor engedték, hogy fényét, gyengülő melegét a tisztásra küldje. A két suta és a két gida örült az időnként előbukkanó napsütésnek, nyugodtan legelésztek. Negyedóra telt el ebben a békességben, amikor felkapták fejüket, és mereven néztek abba az irányba, ahol nemrégen a szarvastehén akart kijönni. Erre Dávid is felfigyelt, mert jól tudta, ez nagy valószínűséggel azt jelenti, hogy valami mozog a fák között, amit ő még nem hall. Néhány perc telt el így, amikor az előbbi helyzeténél közelebb, újra megjelent a tehén, persze lehetett másik is. Körülnézett, majd gyors léptekkel elindult a füves túloldala felé. Nem volt egyedül, egy másik tehén, három ünő és két borjú követte. Hamar átértek a tisztáson, és eltűntek az erdőben. Azaz, az utolsó kettő még el sem tűnt, amikor az őzek futásnak eredtek, és tőlük nem messze megjelent egy bika! Lassan, méltóságteljesen ballagott arra, ahol a rudli beváltott a sűrűbe. Dávid csodálattal nézte a nagyszerű koronás agancsot, súlyát legalább tíz kilósra becsülte, eszébe sem jutott fegyveréhez nyúlni. A látvány lenyűgözte és bizakodással töltötte el. Bőgést még ugyan nem hallott, de reménykedhet abban, hogy ahol rudli mozog, ott nem csak egy bika van a környéken. Szinte végig sem gondolta mindezt, amikor meghallotta az első bőgést, majd nem sokkal utána egy másikat is nagyjából ugyanabból az irányból. Úgy vélte, a Csigaréten, vagy annak környékén lehetnek a „legények”, mert hangjuk jó volt, de azért nem utalt kemény, harcedzett vetélytársakra. Mintha csak Diana akarta volna igazolni feltételezését, a koronás bika megállt, és torkából mély, ellentmondást nem tűrő erőteljes hangok törtek elő. Ez már bizony hátborzongatóan szép volt!
A bika távozása után Dávid úgy döntött, óvatosan visszamegy a tarlóra és kerülőúton elindul a csigaréti magasles felé. Nem volt biztos abban, hogy még világosban odaér, sőt a lővilág elérése is bizonytalannak látszott, mert a Csigaréthez át kellett menni egy mély horhoson, amelynek leküzdése elszántságot, ügyességet követelt. Hátizsákját a lesen hagyta, abból csak lámpát, kést, vizet vett magához, és elindult. Hamarabb érte el a horhost, mint gondolta. Nem volt könnyű átjutni rajta, de mivel egyre közelebbről hallatszott a bőgés, érdemesnek tűnt az erőfeszítés. A rétet is sikerült lővilágban elérni, de nem volt kint semmi. Két szarvasbika bőgését hallotta nem túl messziről, de nem ismerte annyira a terepet, hogy az erősödő sötétségben a fák közé menjen. Nem tűnt reménytelennek, hogy valamelyik bika, vagy akár mind a kettő, előbb-utóbb kijön a rétre, és ha lőni már nem is lehet, a magaslesről, a holdfényben talán megbízhatóan el lehet bírálni agancsát, és holnap is nap lesz, reggel, este bármi történhet.
Lassan múlt az idő, az egyik bőgés távolodónak tűnt, a másik egyre ritkábban hallatszott. Dávid többször gondolt arra, hogy nem töltheti ott az éjszakát, mert hideg lesz, és melegebb ruhái, a tea a termoszban és a szendvics a hátizsákjában maradtak. Nem tűnt jó programnak a horhoson átkelni a sötétben, pedig nem volt más választása. Eldöntötte, tíz óránál tovább nem várakozik, visszamegy az ötvenhármas leshez, onnan pedig a vadászházba. Néhány órás pihenés után hajnalban újra elindul. Nem sokkal kilenc óra után szarvasok érkeztek a Csigarétre. Az óvatos állatok nem jöttek ki az árnyékból, a fák alól. Összetömörültek, és csak álltak egyhelyben, valami gyanús volt nekik. Forgott a szél, amely nem kedvezett a vadásznak, sőt, ellene dolgozott. A szarvasok szagot kaptak, a fák közé futottak. Nem volt értelme tovább maradni.
A horhos alaposan próbára tette Dávidot, aki erősen bosszankodott, mert legnagyobb igyekezete ellenére sem tudott csendesen haladni, fejlámpáját is kénytelen volt használni. Azzal nyugtatta magát, hogy viszonylag messze van mind a két lestől, hátha addig nem hallatszik el a csörtetése. A horhos után szerencsére hamar megtalálta az ösvényt, már sötétben is jól tudott haladni, csak egyszer-egyszer villantotta fel lámpáját. Elérte a lest, felment, fáradtan ült le a padra. Megizzadt, fázott, mégsem volt elégedetlen. Gyorsan levette felsőruháját, átizzadt pólója helyett másikba bújt, majd felvette ingét, és egy meleg pulóvert. Kettőt harapott szendvicsébe, amikor nem túl messziről, ahogy mondani szokták: „egy óra irányából”, jónak tűnő bőgés hallatszott. Nem sokkal később újra, majd ellenkező irányból, egészen közelről ágak ropogtak és a lestől alig több mint huszonöt méterre megjelent a késő délután látott nagyszerű szarvasbika. Megállt, erőteljes, harcias hangon válaszolt. Percekig tartott a csodálatos hangverseny. Érzékelhető volt, a távolabbi állat folyamatos közeledése. Dávid csak egy sötét foltot látott kijönni a fák közül, kétsége sem volt, hogy mi lehet az. Az előtte álló bikának sem, mert nagy iramban megindult a vetélytárs felé, amelyik azonnal a menekülést választotta.
Éjfél körül járt az idő, amikor Dávid elindult a vadászházba. Három órás pihenőt tervezett magának azzal, hogy öt óra körül, még sötétben felül az ötvenhármas lesre, azután majd meglátja mi lesz. Nem sokat, és nem jól aludt, az izgalom ébren tartotta. Az időjárás kedvezőnek ígérkezett, eső valószínűtlennek tűnt, ködnek sem volt nagy esélye, de párával számolni kellett. Ottó és Rajnaszögi még aludtak szobájukban, amikor Dávid elindult. Innen is, onnan is hallott bőgést, jó jelnek tekintette. Nem sietett, nem akart kimelegedni és megizzadni. Negyedhatkor már a padon ült, távcsövezett, de még nem sokat lehetett látni. Egy-egy távolabbi bőgésen kívül más nem történt, csend volt, mozdulatlanság. Lassan telt az idő, de mégiscsak haladt, alig észrevehetően világosodott. Hat óra körül a távcső már megbízható társnak bizonyult, fel lehetett ismerni a bokrokat, később, mozgó foltocskákból az őzeket. Közeledett a reggel. Dávid nagyon szerette az ébredő természetet, sokszor eljátszott a gondolattal, hogy vajon melyik lehet az a pillanat, amikor az éjszakából hajnal, a hajnalból reggel lesz. Töprengéséből a Csigarét felől érkező bőgés zökkentette vissza, amely egyre kitartóbban szólt. Az induláson gondolkodott, amikor az egyik bokor takarásában felfedezett egy szarvastehenet, majd úgy látta többen is vannak ott, állnak, fekszenek. Azonnal dolgozni kezdett az adrenalin, az izgalom enyhe remegése futott végig testén. Távcsövét szeméhez szorítva kutatta a tisztást, figyelte az állatokat az egyre erősödő világosságban. Kedvező volt a szél, szembe fújt vele, a tehén nem érezhette az emberszagot. Más oka volt, de az is lehet, hogy valójában semmi, amiért kimozdult a bokor takarásából, és elindult a fasor felé. A többiek követték. Valószínű ugyanaz a rudli volt, amelyik előző délután is itt mutatkozott. Bementek a fák közé. Ha a tegnapi nap ismétlődik – gondolkodott Dávid az utolsó szarvas eltűnését figyelve –, akkor most mindjárt jön és utánuk megy az öreg harcos, talán maga a király. Nem ez történt! Visszafordította tekintetét a füves közepére, és szinte hátrahőkölt. Ott állt vele szemben egy szarvasbika, talán száztíz méterre, és mintha őt nézné. Megmozdulni sem mert, szinte megmerevedett, szoborként tartotta szemén a távcsövet. Eltérő ágszámú agancsot látott, súlyát hét kilóra becsülte. Az agancs egyik szára villában, a másik dárdában végződött. Lőhető bika!- villámlott a felismerés és a döntés. A szarvas ezt másként gondolta, mert továbbra is szemben állt, figyelt, majd hirtelen megfordult és bekocogott a fasorba. A vadásznak ideje sem volt puskáért nyúlni. Agya zakatolni kezdett: a bika a rudli után ment, nem fog visszajönni. Ha szerencsém van, megállnak a tarlón, ott utolérhetem őket, ha nem, akkor elmennek.
Dávid gyorsan lement a létrán, csak puskát és távcsövet vitt. Elképesztő óvatosan és csendesen, mégis gyorsan haladt a fasor kis ösvényén. Amikor elérte a szélét, már a torkában dobogott a szíve. Szinte csak a távcsövet dugta ki az ágak közül, úgy vizsgálta a tarlót. Ott voltak a szarvasok. A rudli már messzebb, de a bika még a tarló szélén állt egy bála takarásában, a többieket nézte. Abban a helyzetben lövésre gondolni sem lehetett. Gyorsan kellett dönteni, és bízni abban, hogy a szerelemre vágyó legény közel sem lesz olyan éber, mint egyébként. A vadász alaposan meggörnyedve osont a hozzá legközelebbi, majd azután kúszva a kissé távolabbi szalmabála mögé. A párától nedves tarló segítségére volt, csendesen tudott mozogni, a ruhájára tapadó sárral nem törődött. A második bála mögött feltérdelt, óvatosan kilesett. Elégedetten látta, hogy a bika nem mozdult, nincs messzebb kilencven méternél, és ha elindul a rudli után, akkor kilép a takarásból. Lőhető helyzetbe kerül. Dávid sosem tudta megmondani mennyi idő telhetett el, másodpercek, vagy percek, amire a szarvasbika kettőt lépett előre. A szálkereszt már a nyakon volt, a lövés eldörrent, a fejedelmi állat tűzben rogyott!
A vadászház udvarán Ottó és segítői szép terítéket készítettek! Két szarvasbika feküdt a fenyőágak között. Az egyiket Rajnaszegi úr, a másikat Dávid ejtette el. Az egyik vastag, impozáns koronás trófea volt, súlyát tíz kilóra becsülték, a másik attól jóval szerényebb külsőt és súlyt mutatott, de formáját érdekesnek, különlegesnek mondták. Géza bácsi mind a kettőt elismerően nézegette. Dávid már elmesélte neki kétnapos vadászatának történetét, az elejtés körülményeit, és ha akarta volna, akkor sem tudta volna titkolni őszinte örömét. Az öreg elégedetten hallgatta a beszámolót. A terítéket fényképező Rajnaszögit is megkérte, mondja el, hogyan történt a sikeres vadászat.
- Hát, tulajdonképpen semmi különös. Még délután mentünk egy kört a terepjárómmal. Ottó megmutatott két helyet, ahová szerinte érdemes kiülni. Este kiültünk az egyikre, de egy óra hossza alatt semmi nem történt, meguntam. Bejöttünk, jót ettem, ittam, aludtam. Reggel újra kimentünk. Valahol megálltunk az autóval, a szórótól talán kétszázötven, háromszáz méterre. Besétáltunk. Képzelje el Géza bácsi, a bika ott volt a szórón, a lesre sem kellett felmenni. Ottó felállította a lőbotot. Rátettem a puskát. Nagyon kiváló, a legújabb Browning. Céloztam és lőttem.
A szarvas jelezte a találatot, de berohant a fák közé. Negyedórát vártunk, azután Ottó elment vért keresni, és a vércseppek mentén megtalálta a bikát. Még élt, ezért kegyelemlövést adott neki. Most meg már itt van kiterítve! Sokkal értékesebb, mint az kis hitványka ott mellette, csodálom, hogy így örül a kolléga!
- Rajnaszögi úr! Azt kell mondanom, hogy ön nagyon nagy tévedésben van. Ez a trófea – mutatott a koronás bikára – valóban sokkal drágább, de higgye el nekem, hogy az a másik, amiért felejthetetlen körülmények között, keményen megdolgozott az elejtője, az egy igazi vadász szemében sokkal értékesebb.