25 éve ezen a napon hunyt el Szabolcs József vadászati szakíró
1999. június 27-én, Pincehelyen távozott az örök vadászmezőkre Szabolcs József, ismert vadászati szakíró, akit nem ritkán az erdei szalonka és a dámvad szerelmese jelzőkkel illettek.
Pécsről indult, 1934-ben erdőmérnöki diplomát szerzett, az erdészsors ide-oda sodorta az országban, de ő mindig és mindenkor tudott vadászati lehetőséget is teremteni magának.
1953 júniusában helyezték át a Tamási Állami Erdőgazdasághoz, itt zajlott vadászéletének legtermékenyebb periódusa.
Nyugdíjazását követően szaktanácsadóként tevékenykedett a Gyulaji Állami Erdő- és Vadgazdaságnál. 1973-ban kullancscsípés következtében agyhártyagyulladást kapott, amelyből sohasem épült fel teljesen.
Vadásznaplóját egészen 1992-ig vezette, és ez 421 kötetből áll, terjedelme meghaladja a 6000 oldalt, és 3400 fényképet tartalmaz.
Már a Kittenberger-féle Nimródban is publikált. Szakkönyvei a mai napig hézagpótlóak és nélkülözhetetlenek.
Csekő Sándor a Nimród 1979./1. lapszámában részletes interjút közölt az akkor majd’ 70 éves, 55 éve puskát forgató szakemberrel Életem értelme címmel. Írását eme sorokkal indította: „Több, mint fél évszázad vadászati eredményeitől, kézzelfogható bizonyítékaitól bizony többet vártam. Pár szarvasagancs, két dámlapát, tucatnyi őzagancs és talán ugyanannyi vadkanagyar díszíti a szobát és sokkal több nincs az előszobában sem. Tamásiban az ismert vadászati szakíró Szabolcs József vendége vagyok. A dámvadról és a szalonkáról írt könyvei hézagpótló munkák voltak, s bizonyára nem túlzás állítani, hogy vadászaink többsége olvasta is őket. Pedig nem ez a két vad a kedvence.
– Az őz és a szarvas állnak legközelebb a szívemhez. A szalonka más kategória – vele szemben elfogult vagyok, míg a dám esetében helyzeti előnyben voltam és vagyok, hiszen a Gyulaji Állami Erdő- és Vadgazdaság a munkahelyem még ma is. Úgy éreztem, hogy a vadaskerti vadról vadásztársaimnak kevés a fogalma, a szakirodalom is szegényes – így én próbáltam összefoglalni a szükséges ismereteket – reflektált rá Szabolcs József.
– A szalonka… Önálló puskás korom első vadja volt, s aztán életem során – akár Pécsett, akár Pilismaróton, ahol dolgoztam, mindig csodálatos húzásokban volt részem. A végső lökést egyrészt Nozdroviczki Lajos írásai, majd egy Dobrudzsában tett utazás adta meg. A Duna-deltában még sok a szalonka...
A Szabolcs családból ő „lógott” ki, bányamérnöki helyett erdőmérnöki diplomát szerzett, s érdekes módon az ő korosztályát még nem oltották be vadászat ellen. Igaz, hogy minden erdész káromkodott, ha a szarvasok megrágták a friss telepítéseket, de a vadat nem tekintették az erdő ellenségének.
A szálkai uradalomban, majd Bólyon, később Pilismaróton dolgozott, erdőgondnoki beosztásban. A Pilisre emlékezett vissza a legszívesebben, ahogy fogalmazott: valószínűleg azért, mert akkor még fiatal volt. 1953-tól dolgozott Gyulajban. Nincs élővad-befogás Szabolcs József nélkül – vallották akkoriban.
A Csekő Sándorral való találkozásuk előtt is épp egy szállítást intézett, külföldre indítottak néhány dámot, s ő felelt azért, hogy minden rendben menjen.
A falat díszítő trófeák között akadt néhány különlegesség – jegyezte le a főszerkesztő. Ausztriából származó siket- és nyírfajd, két zergekampó és az itthon lőtt két muflonkos feje is díszítette a falakat.
– Nyolc éven keresztül voltam az íjász vadásztársaság vadászmestere és ha egészségi állapotom engedné, a mai napig ebben a társaságban vadásznék – mondta el József az interjúban. – Valamikor régen egy öreg kan nyomát a hóban követve, fáradtság nélkül csapáztam végig a napot – ma már erre sajnos nem merek vállalkozni. Újabban százszor is meggondolom, mikor görbítem az ujjam a puska ravaszára. Nem arról van szó, hogy elteltem a vadászattal, kihunyt volna belőlem a zsákmányszerzés ösztöne, csupán szeretném megteremteni a vad nyugalmát. Az agyonhajtott, zavart, állandóan háborgatott területen nem lehet öröm a vadászat, s ott előbb-utóbb a vad is elfogy, így inkább fényképezni járok – fejtette ki az idősödő szakember.
A Nimród kérdésére – miszerint hiányzik-e valami még az életéből – Szabolcs József 1979-ben így válaszolt: Afrikába soha nem kívánkoztam, bár egy bivalyt boldogan lőnék. Számomra Alaszka a mesék birodalma. Oda egy fényképezőgéppel a kezemben még ma is elmennék. Ezek azonban megvalósíthatatlan vágyak, kár szót vesztegetni rá. Inkább maradjunk itthon. Egy igazán jó muflonos területen szívesen elsétálgatnék egy-két napot, puska nélkül, csak fényképezőgéppel...
Az interjú készítésének napján Csekő Sándor arra számított, együtt ülnek majd föl a magaslesre... De Józsi bácsi előre küldte őt a hivatásos vadásszal, talán a legjobb helyre, ahol a disznók kiváltására leginkább lehetett számítani. Ő egyedül maradt drillingje és távcsöve társaságában. A főszerkesztő utólag sokat törte a fejét rajta, vajon miért… A válasz első felét kísérőjétől, a hivatásos vadásztól kapta meg:
– Józsi bácsi inkább olyan vadász, aki nem szívesen süti el a puskát, nagyon sokszor megelégszik a szemlélődéssel. Nemrég választotta meg őt a belecskai Ságvári Endre Vadásztársaság vadászmesternek, jobbat nem is választhattunk volna – részletezte a vadőr.
Hogy hogyan ítélte meg a vadászat akkori helyzetét, Szabolcs József így nyilatkozott:
– Azt látom, hogy több gondot kellene fordítani a vadászat és a természetvédelem összefüggéseinek vizsgálatára. Természetvédelmi törvényünk van, a végrehajtását azonban nem találom kielégítőnek. Véleményem szerint konkrétabban kellene foglalkozni a törvény végrehajtásával, értem alatta a vad, az erdő, a növények és az állatvilág észszerű védelmét. Első lépésként talán az emberek fejében kellene rendet csinálni, illő lenne már fölszámolni a vadászatot körülvevő tudatlanságot, egyáltalán a természetről alkotott téves fogalmakat. A természet védelmének kevés a propaganda, szankciók is kellenek, olyan büntetések, amelyek visszatarthatnák a barbár égetéseket, az erdők, a fák megcsonkítását... és még sorolhatnám. Egy biztos, elérkezett annak az ideje, amikor a természet védelme nem állhat üres szavakból, öregasszonyos fecsegésből.
Hogy milyen ember volt Szabolcs József? Arra az interjút készítő Csekő Sándor is csak e sorokkal tudott válaszolni, írásának zárásaként: Csöndes szavú, nyugodt, látszólag kiegyensúlyozott. Egy biztos: rendkívüli módon szereti a rendet, a természetet, a vadászatot. A rendet a szobájában, a trófeák között, a falakon, a hátizsákjában, a vadászházban tartott, lakatra zárt ládikójában, az emlékei, az élményei között. Azt is mondhatnám, hogy azon különleges emberek közé tartozik, akik alkotásaikat a közösség érdekében, a közösség javára tették, akik tulajdonképpen elégedettek lehetnének. És általában ezek az emberek mégis elégedetlenek, mert most már tudják, mit mulasztottak el, bizonyosakká váltak az elmúlt percek pótolhatatlanságában, tudás és nem-tudás emberi mércével mért arányaiban.